A művészet gyógyíthatja a poszttraumás zavar láthatatlan sebeit

A trauma ugyan elnémítja az áldozatokat, vallja Melissa Walker művészet terapeuta, de művészettel a háborúk pszichológiai sebei felnyithatjuk és enyhíthetjük, gyógyíthatjuk. Inspiráló előadásában Melissa mesél a maszk-készítésről, mely főleg azzal segít, hogy a katonák és katonanők alkotás közben a visszatérő traumás emlékeiket tárják fel, és megtanulják azokat elengedni.

Magas rendfokozatú katonaként

Afganisztánba vagy rendelve,
kiküldetésben.

Felelős vagy százak életéért,

nőkért és férfiakért egyaránt,

és a bázisodat éppen támadják.

Aknavetők robbannak körülötted mindenhol.

Alig látsz a nagy füstben és porban,

mindent megteszel,
hogy segíts a sebesülteknek,

és átkúszol egy másik bunkerbe.

Magadnál vagy, de kábult a robbanásoktól,

oldaladon fekszel, és próbálod összerakni,
hogy mi történt.

Ahogy magadhoz térsz,

egy véres arcot látsz,

teljesen rád mered.

Rémisztő kép,

de hamar rájössz,

hogy nem igazi.

Az arc pedig naponta megtalál,
még álmodban sem kímél.

Úgy döntesz, nem mondod el senkinek,
nehogy elveszítsd a munkád,

vagy félsz attól,
hogy gyengének gondolnak.

Elnevezed ezt a riasztó valamit

Bunkeres Véres Arcnak,

röviden Arcnak.

Bezárod mélyen az elmédbe,

ahol folyamatosan kísért téged

a következő hét éven át.

Most csukd be a szemed!

Látod a Véres Arcot?

Ha igen, akkor látod a háború

láthatatlan sebeit is,

amiket poszttraumás stressz zavarnak

és traumás agysérülésnek hívunk.

Bár én nem küzdök
poszt-traumás stressz zavarral,

sosem volt idegen tőlem.

Amikor kislány voltam,
nyaranta meglátogattam a nagyszüleimet.

A nagypapám volt az,

aki megmutatta, hogy a háború
milyen sebeket tud ütni a lelken.

Amikor a nagypapám tengerészként
szolgált a koreai háborúban,

egy lövedék átszúrta a nyakát úgy,
hogy nem tudott kiabálni.

Látta, hogy egy szanitéc elhalad felette,

aki őt már haldoklónak nézte,

és otthagyta meghalni.

Évek múlva, amikor testi sebei
már meggyógyultak

és hazatért,

nagyon ritkán beszélt erről az élményéről.

De éjjelente hallottam,
ahogy káromkodva üvölt

földszinti szobájában.

Napközben előre jeleztem neki,
hogy bemegyek a szobájába,

nehogy megijesszem
vagy felizgassam valamivel.

Életének hátralevő részében

magányosan és némán élt,

sosem tudta kifejezni magát,

és én semmivel sem tudtam neki segíteni.

Nem tudtam szavakba önteni,
mi történhetett vele,

melyre csak húszas éveimben jöttem rá.

Művészetterápiát tanultam az egyetemen,

természetesen a traumák kezdtek érdekelni.

Amikor a poszttraumás stressz zavar

vagy röviden PTSD-előadást hallgattam,

körvonalazódott bennem a misszióm,
hogy olyan embereknek akarok segíteni,

mint a nagyapám.

A poszttraumás stresszre
rengeteg kifejezésünk volt eddig

a háborúk történetében:

honvágy,

gránátnyomás,

tüzérségi sokk

vagy harctéri idegsokk például.

Mialatt folytattam tanulmányaimat,
a háborúk új kora jött el,

és köszönhetően a modern védőeszközöknek
és katonai járműveknek

a katonák olyan robbanásos sérüléseket
is túléltek, melyeket addig sosem.

Sajnos a nem látható sérülések
is új szintre léptek,

és ez ösztönözte
a katonai orvosokat és kutatókat,

hogy valóban megértsék,
hogyan hat a traumás agysérülés

és a PTSD az agyra.

A technológia és a képalkotó
eljárások segítségével

ma már tudjuk, hogy traumás
történések után a Broca-régióban,

az agy beszéd- és nyelvi központja
konkrétan totálisan leáll.

Ez a fiziológiai változás,

vagy hangtalan rettegés,
ahogy gyakran hívják,

olyan lelki nyomokat hagy az emberekben,

hogy kialakul bennük a félelem
az előítéletektől,

a meg nem értettségtől,

és e nem látható küzdelem miatt
ezek a remek emberek

gyakran nem tudják aktuális
szolgálataikat sem ellátni.

Veteránok generációi

nem beszéltek soha az átéltekről,

és magányosan szenvedtek.

Az első munkahelyem szinte
elrendeltetett volt számomra,

amikor az egyik legnagyobb
katonai egészségügyi központban,

a Walter Reed-ben
lettem művészetterapeuta.

Pár évet dolgoztam
egy pszichiátriai zárt osztályon,

végül átkerültem egy másik részlegre,

ahol a még aktívan dolgozó páciensek
traumás sérüléseivel foglalkoznak.

Már akkor is hittem a művészetterápiában,

de meg kellett győznöm
erről a katonákat is:

magas, makacs, erős és férfias katonákat,

és néhány nőt is,

hogy adjanak a kreatív alkotásnak
esélyt a pszichoterápiájukban.

Az eredmény pedig több lett, mint meglepő.

Élénk és nagyon szimbolikus műveket

készítenek a katonáink,

ahol minden darabnak története van.

Azt vettük észre, hogy művészetterápiával

az agy beszéd-nyelv gátja
teljesen megkerülhető.

Alkotással ugyanazokat az érző területeket
érjük el, melyek trauma során is aktívak.

A katonáink úgy tudnak
tehát foglalkozni a traumáikkal,

hogy az nem veszélyezteti őket.

Később pedig megtanulnak beszélni
a készülő művükről,

így egyesítik újra agyuk
bal és jobb féltekéit.

Tapasztalataink szerint ugyanez működhet
minden művészi alkotásnál -

rajzolásnál, festésnél,
kollázsok készítésénél -

de a leglátványosabb eredmény mégis

a maszkok készítésénél van.

"Adj az emberre egy maszkot
és megmondja az igazat" (O. W.)

A láthatatlan háborús sebeknek
nem csak nevük, arcuk is van.

Amikor klienseink készítik
ezeket a maszkokat,

azzal szó szerint megfogják
saját traumáikat.

Csodálatos látni,
ahogy gyakran áttörik

sebeiket, traumáikat,
és gyógyulni kezdenek.

Emlékeznek még az Arcra?

Ez egy kliensem valós élménye.

Amikor elkészítette a maszkját,

néha már el tudta engedni
ezt az állandóan visszatérő képet.

Kezdetben ez ijesztő élmény
volt számára,

de az Arcot végül már csak
egy maszknak látta,

nem a saját lelki sebének.

Minden találkozásunkról úgy ment el,

hogy odaadta a maszkot, és azt mondta:
"Melissa, vigyázzon rá."

Végül az Arcot egy dobozba raktuk,

és amikor ez a katona elment a részlegről,

úgy döntött, hogy nálunk hagyja az Arcot.

Az Arc ezt követően
csak kétszer jelent meg neki,

mindkétszer mosolygott rá,

a kliensünk pedig ekkor
már nem szorongott.

Ha bármilyen traumás emlék
a felszínre tör benne,

azonnal festeni kezd.

Minél többször megfesti
ezeket a felkavaró dolgokat,

annál kevesebbszer látja őket viszont.

A filozófusok évezredekig úgy tartották,

hogy az alkotás ereje

nagyon hasonló a pusztítás erejéhez.

Ma a kutatások is ezt mutatják,
hogy ahol az agyban

traumás sérülések keletkeznek,

ugyanott történik meg a gyógyulás is.

A művészetterápia segít létrehozni
ezt a kapcsolódást.

Arra kértük az egyik kliensünket,

mesélje el, hogyan hatott
a maszk-készítés a gyógyulására.

Ezt nyilatkozta:

(Videó)

Maszk-készítés és rajzolás közben
nem agyaltam,

Ez pedig rengeteg gátlást
felszabadított bennem,

úgyhogy meg tudtam csinálni.

Amikor két nap múlva ránéztem,
az jutott eszembe:

"Te jó ég, itt van a kulcs,
itt van a hiányzó darab a kirakósból."

És ez felszabadító érzés volt.

A terápia innentől könnyebben ment,

mert megvolt az élmény:
Kurt, ez ezért van, ez meg azért.

23 év alatt ez volt az első pillanat,

hogy nyíltan tudtam beszélni
a dolgaimról, mint bárki más.

Akár most is tudok róla beszélni,
ha akarnék,

mert az egész megnyílt bennem.

Ez csodálatos érzés.

Így tudtam a PTSD-m 23 évét

és a traumás sérüléseimet
rendbe tenni,

ahogy eddig ez nem sikerült.

Sajnálom.
(Videó vége)

Melissa Walker: Az elmúlt öt évben

több mint ezer maszkot készítettünk.

Ez azért bámulatos, ugye?

Köszönöm.

(Taps)

Bárcsak meg tudtam volna
mutatni ezt a nagyapámnak,

aki szerintem örömmámorban úszott volna,

hogy olyan módszereink vannak,

melyekkel segítünk a ma és a jövő
katonáinak felépülni,

és segítünk nekik megtalálni

belső erőforrásaikat ahhoz,

hogy önmagukat gyógyíthassák.

Köszönöm.

(Taps)