Magas rendfokozatú katonaként Afganisztánba vagy rendelve, kiküldetésben. Felelős vagy százak életéért, nőkért és férfiakért egyaránt, és a bázisodat éppen támadják. Aknavetők robbannak körülötted mindenhol. Alig látsz a nagy füstben és porban, mindent megteszel, hogy segíts a sebesülteknek, és átkúszol egy másik bunkerbe. Magadnál vagy, de kábult a robbanásoktól, oldaladon fekszel, és próbálod összerakni, hogy mi történt. Ahogy magadhoz térsz, egy véres arcot látsz, teljesen rád mered. Rémisztő kép, de hamar rájössz, hogy nem igazi. Az arc pedig naponta megtalál, még álmodban sem kímél. Úgy döntesz, nem mondod el senkinek, nehogy elveszítsd a munkád, vagy félsz attól, hogy gyengének gondolnak. Elnevezed ezt a riasztó valamit Bunkeres Véres Arcnak, röviden Arcnak. Bezárod mélyen az elmédbe, ahol folyamatosan kísért téged a következő hét éven át. Most csukd be a szemed! Látod a Véres Arcot? Ha igen, akkor látod a háború láthatatlan sebeit is, amiket poszttraumás stressz zavarnak és traumás agysérülésnek hívunk. Bár én nem küzdök poszt-traumás stressz zavarral, sosem volt idegen tőlem. Amikor kislány voltam, nyaranta meglátogattam a nagyszüleimet. A nagypapám volt az, aki megmutatta, hogy a háború milyen sebeket tud ütni a lelken. Amikor a nagypapám tengerészként szolgált a koreai háborúban, egy lövedék átszúrta a nyakát úgy, hogy nem tudott kiabálni. Látta, hogy egy szanitéc elhalad felette, aki őt már haldoklónak nézte, és otthagyta meghalni. Évek múlva, amikor testi sebei már meggyógyultak és hazatért, nagyon ritkán beszélt erről az élményéről. De éjjelente hallottam, ahogy káromkodva üvölt földszinti szobájában. Napközben előre jeleztem neki, hogy bemegyek a szobájába, nehogy megijesszem vagy felizgassam valamivel. Életének hátralevő részében magányosan és némán élt, sosem tudta kifejezni magát, és én semmivel sem tudtam neki segíteni. Nem tudtam szavakba önteni, mi történhetett vele, melyre csak húszas éveimben jöttem rá. Művészetterápiát tanultam az egyetemen, természetesen a traumák kezdtek érdekelni. Amikor a poszttraumás stressz zavar vagy röviden PTSD-előadást hallgattam, körvonalazódott bennem a misszióm, hogy olyan embereknek akarok segíteni, mint a nagyapám. A poszttraumás stresszre rengeteg kifejezésünk volt eddig a háborúk történetében: honvágy, gránátnyomás, tüzérségi sokk vagy harctéri idegsokk például. Mialatt folytattam tanulmányaimat, a háborúk új kora jött el, és köszönhetően a modern védőeszközöknek és katonai járműveknek a katonák olyan robbanásos sérüléseket is túléltek, melyeket addig sosem. Sajnos a nem látható sérülések is új szintre léptek, és ez ösztönözte a katonai orvosokat és kutatókat, hogy valóban megértsék, hogyan hat a traumás agysérülés és a PTSD az agyra. A technológia és a képalkotó eljárások segítségével ma már tudjuk, hogy traumás történések után a Broca-régióban, az agy beszéd- és nyelvi központja konkrétan totálisan leáll. Ez a fiziológiai változás, vagy hangtalan rettegés, ahogy gyakran hívják, olyan lelki nyomokat hagy az emberekben, hogy kialakul bennük a félelem az előítéletektől, a meg nem értettségtől, és e nem látható küzdelem miatt ezek a remek emberek gyakran nem tudják aktuális szolgálataikat sem ellátni. Veteránok generációi nem beszéltek soha az átéltekről, és magányosan szenvedtek. Az első munkahelyem szinte elrendeltetett volt számomra, amikor az egyik legnagyobb katonai egészségügyi központban, a Walter Reed-ben lettem művészetterapeuta. Pár évet dolgoztam egy pszichiátriai zárt osztályon, végül átkerültem egy másik részlegre, ahol a még aktívan dolgozó páciensek traumás sérüléseivel foglalkoznak. Már akkor is hittem a művészetterápiában, de meg kellett győznöm erről a katonákat is: magas, makacs, erős és férfias katonákat, és néhány nőt is, hogy adjanak a kreatív alkotásnak esélyt a pszichoterápiájukban. Az eredmény pedig több lett, mint meglepő. Élénk és nagyon szimbolikus műveket készítenek a katonáink, ahol minden darabnak története van. Azt vettük észre, hogy művészetterápiával az agy beszéd-nyelv gátja teljesen megkerülhető. Alkotással ugyanazokat az érző területeket érjük el, melyek trauma során is aktívak. A katonáink úgy tudnak tehát foglalkozni a traumáikkal, hogy az nem veszélyezteti őket. Később pedig megtanulnak beszélni a készülő művükről, így egyesítik újra agyuk bal és jobb féltekéit. Tapasztalataink szerint ugyanez működhet minden művészi alkotásnál - rajzolásnál, festésnél, kollázsok készítésénél - de a leglátványosabb eredmény mégis a maszkok készítésénél van. "Adj az emberre egy maszkot és megmondja az igazat" (O. W.) A láthatatlan háborús sebeknek nem csak nevük, arcuk is van. Amikor klienseink készítik ezeket a maszkokat, azzal szó szerint megfogják saját traumáikat. Csodálatos látni, ahogy gyakran áttörik sebeiket, traumáikat, és gyógyulni kezdenek. Emlékeznek még az Arcra? Ez egy kliensem valós élménye. Amikor elkészítette a maszkját, néha már el tudta engedni ezt az állandóan visszatérő képet. Kezdetben ez ijesztő élmény volt számára, de az Arcot végül már csak egy maszknak látta, nem a saját lelki sebének. Minden találkozásunkról úgy ment el, hogy odaadta a maszkot, és azt mondta: "Melissa, vigyázzon rá." Végül az Arcot egy dobozba raktuk, és amikor ez a katona elment a részlegről, úgy döntött, hogy nálunk hagyja az Arcot. Az Arc ezt követően csak kétszer jelent meg neki, mindkétszer mosolygott rá, a kliensünk pedig ekkor már nem szorongott. Ha bármilyen traumás emlék a felszínre tör benne, azonnal festeni kezd. Minél többször megfesti ezeket a felkavaró dolgokat, annál kevesebbszer látja őket viszont. A filozófusok évezredekig úgy tartották, hogy az alkotás ereje nagyon hasonló a pusztítás erejéhez. Ma a kutatások is ezt mutatják, hogy ahol az agyban traumás sérülések keletkeznek, ugyanott történik meg a gyógyulás is. A művészetterápia segít létrehozni ezt a kapcsolódást. Arra kértük az egyik kliensünket, mesélje el, hogyan hatott a maszk-készítés a gyógyulására. Ezt nyilatkozta: (Videó) Maszk-készítés és rajzolás közben nem agyaltam, Ez pedig rengeteg gátlást felszabadított bennem, úgyhogy meg tudtam csinálni. Amikor két nap múlva ránéztem, az jutott eszembe: "Te jó ég, itt van a kulcs, itt van a hiányzó darab a kirakósból." És ez felszabadító érzés volt. A terápia innentől könnyebben ment, mert megvolt az élmény: Kurt, ez ezért van, ez meg azért. 23 év alatt ez volt az első pillanat, hogy nyíltan tudtam beszélni a dolgaimról, mint bárki más. Akár most is tudok róla beszélni, ha akarnék, mert az egész megnyílt bennem. Ez csodálatos érzés. Így tudtam a PTSD-m 23 évét és a traumás sérüléseimet rendbe tenni, ahogy eddig ez nem sikerült. Sajnálom. (Videó vége) Melissa Walker: Az elmúlt öt évben több mint ezer maszkot készítettünk. Ez azért bámulatos, ugye? Köszönöm. (Taps) Bárcsak meg tudtam volna mutatni ezt a nagyapámnak, aki szerintem örömmámorban úszott volna, hogy olyan módszereink vannak, melyekkel segítünk a ma és a jövő katonáinak felépülni, és segítünk nekik megtalálni belső erőforrásaikat ahhoz, hogy önmagukat gyógyíthassák. Köszönöm. (Taps)