A nyomor észrevétlen oka, mellyel a világnak törődnie kell

A társadalmi együttérzésnek köszönhetően a világban a nyomor az 1980-as évek óta általában csökkent — mondja Gary Haugen polgárjog-védelemmel foglalkozó ügyvéd. A világ segélyezésre fordított minden pénze ellenére azonban létezik egy irdatlan nehézség, amely miatt a nyomor mégsem szűnik. Haugen föltárja ezt a sötét mögöttes okot, melyet tudatosítanunk kell magunkban, és azután haladéktalanul cselekednünk kell.

Őszintén szólva,

nem vagyok siránkozó természetű.

Úgy gondolom, pályafutásom során
ez inkább előnyömre szolgál.

Polgárjogi ügyekkel

foglalkozó jogász vagyok;
borzalmas dolgokat láttam a világban.

Az USA-ban kezdtem a pályámat,
rendőri visszaélésekkel foglalkoztam.

1994-ben Ruandába kerültem

mint a szervezett népirtást vizsgáló
ENSZ-misszió igazgatója.

Az a helyzet, hogy a könnyek
nem sokat segítenek,

ha a szervezett népirtást
próbáljuk vizsgálni.

Leírhatatlan dolgokat kellett látnom,

éreznem vagy megtapasztalnom.

Csak annyit mondhatok:

a ruandai szervezett népirtás

egyike az emberi együttérzés
legnagyobb csődjeinek.

Az angol "compassion" két latin szóból ered:

a "cum passio" egyszerűen
azt jelenti: "együtt szenvedni".

Amit láttam és átéltem

Ruandában, ahol közel kerültem
az emberi szenvedéshez,

néha könnyekre fakadtam.

De szeretném, ha engem
és a világ többi részét is

a szenvedések hamarabb megindítanák.

A könnyekre fakadás nem elég:

véget kell vetni a népirtásnak.

Összehasonlításul, részt vettem a világ

egyik legnagyobb, együttérzést célzó
sikertörténetében.

Ez pedig a világméretű
szegénység elleni küzdelem.

Vélhetően mindannyiunkat
foglalkoztat ez az ügy.

Nem tudom, honnan szereztek róla tudomást,

talán a "We Are the World" dalból,

vagy talán egy támogatott gyereknek
a hűtőre kitűzött fényképéből,

vagy a születésnapról,
melyen friss vízre adakoztak.

Tényleg nem emlékszem, hogy én
hogyan értesültem a szegénységről,

csak arra, hogy mennyire megrázott,

mikor Venusszal találkoztam.

Venus egy zambiai özvegyasszony,

három gyermek anyja.

Amikor találkoztam vele,
már 20 kilométert gyalogolt

egyetlen rend ruhájában,

hogy az ország fővárosában
elmondhassa nekem a történetét.

Órákig mesélt nekem,

megismertette velem a szegények világát.

Érzékeltette, milyen az,
mikor a tűzhely parazsa

végül teljesen kihűl.

Mikor az étolaj az utolsó cseppig elfogy.

Mikor az élelem utolsó morzsája,
minden igyekezete ellenére,

elfogy.

Tehetetlenül kellett néznie Petert,

alultápláltságtól szenvedő legkisebb fiát,

ahogy a gyermek lába lassanként
használhatatlanná görbült,

s ahogy látása zavarossá válik
és elhomályosul.

Végül Peter teste kihűlt.

Az ilyen történetek több mint 50 éve
sarkallnak bennünket együttérzésre.

Akiknek a gyerekeinek
bőséggel van mit enniük.

Nemcsak azért hatódunk meg,
mert törődünk a világ nyomorával,

hanem azért is, hogy kivegyük
a részünket a nyomor fölszámolásában.

Jócskán hangoztathatunk kritikát,
hogy nem tettünk még eleget,

és amit tettünk, az sem elég hatékony,

de az az igazság: fajunk történetében

a világra kiterjedő nyomor elleni küzdelem

az emberi együttérzés jelenségének
valószínűleg legszélesebb körű

és legtovább tartó megnyilvánulása.

Szeretném, ha önök is képet kapnának
megrázó tapasztalatomról,

amely örökre megváltoztathatja az erről
a küzdelemről vallott szemléletüket.

De hadd kezdjem egy talán
önök által is ismert dologgal.

35 éve, amikor a középiskola
befejezése előtt álltam,

azt tanították nekünk, hogy nyomor miatt
naponta 40 ezer gyerek hal éhen.

Mára ez a szám 17 ezerre csökkent.

Persze, ez még mindig túl sok,

de azt jelenti, hogy évente

8 millió gyereknek már nem kell
belepusztulnia a nyomorba.

Ráadásul, azoknak a száma,

akik mély szegénységben élnek,

azaz naponta kb. egy és negyed
dollárból tengődnek,

50%-ról

csupán 15%-ra csökkent.

Ez jelentős haladás,

és túlmegy minden lehető várakozáson.

Úgy gondolom, mindannyian,

komolyan mondom, büszkeséget
és bátorítást érezhetünk,

mikor megtapasztaljuk,
mekkora ereje van az együttérzésnek,

amely milliók szenvedésének
tudott gátat vetni.

De van egy olyan tényező,
amelyről talán keveset hallottak.

Ha a szegénység határát
csupán napi két dollárig emeljük,

kiderül, hogy gyakorlatilag
ugyanúgy kétmilliárd ember,

aki gimnazista koromban abban
a kegyetlen nyomorban tengődött,

35 év elmúltával

változatlan helyzetben van.

Miért van az, hogy sok milliárd ember
nem tud kikeveredni a mély szegénységből?

Nos, egy pillanatra jusson eszünkbe Venus.

Évtizedek óta feleségem
és én együttérzésből

gyerekeket támogattunk,
mikrokölcsönöket finanszíroztunk,

bőségesen pénzeltünk
külföldi segélyprogramokat.

De míg nem beszéltem Venusszal,
sejtelmem sem volt,

hogy egyik módszer sem segít megértenem,

miért kellett tétlenül néznie fia halálát.

"Minden rendben volt — mondta Venus —,

amíg Brutus nem csinált bajt."

Brutus Venus szomszédja.
A "bajt csinált" azt jelenti,

ami Venus férje
halálának másnapján történt:

Brutus kidobta a házból
Venust és három gyermekét,

elvette a földjét, és kifosztotta
a piaci standját.

Venust az erőszak taszította nélkülözésbe.

S akkor rádöbbentem, hogy persze

semmiféle gyermekvédnökség,
semmiféle mikrokölcsön,

semmiféle hagyományos
szegénység elleni program

nem fogja megfékezni a Brutus-féléket,

mert ezek nem erre szolgálnak.

Még inkább világosabbá vált ez,
mikor megismertem Griseldát.

Nagyszerű fiatal lány, aki nagyon
sanyarú körülmények között él

Guatemalában.

Az egyik, amit az évek során megtanultunk,

hogy talán a leghatékonyabb lépés,

melyet Griselda és családja megtehet,

hogy kilábalhassanak a nyomorból:

tegyék lehetővé, hogy iskolába járhasson.

A szakértők ezt lányhatásnak nevezik.

De amikor Griseldával találkoztam,
nem járt iskolába.

Valójában alig mozdult ki otthonról.

Találkozásunk előtt pár nappal,

családjával együtt
hazatérőben a templomból,

fényes nappal,

a környékbeli férfiak elkapták az utcán,

és megerőszakolták.

Griseldának minden lehetősége
megvolt arra, hogy iskolába járjon,

csakhogy nem tudott oda
biztonságban eljutni.

Griselda esete nem kivételes.

A szegény asszonyok és lányok világszerte

15 és 44 éves koruk között

a mindennapi erőszak áldozatai.

a családi bántalmazásé és a nemi erőszaké.

Az erőszak e két formája több halálos
áldozatot és rokkantat eredményez,

mint a malária, a háborúk és
a közlekedési balesetek együttvéve.

Világunk nincstelenjei
az erőszak rendszerének foglyai.

Pl. Dél-Ázsiában egy rizsüzem
mellett elhaladva

szemembe ötlik egy 50 kiló
rizzsel teli zsákot

vézna vállán cipelő férfi.

Csak később tudtam meg,

hogy valójában rabszolga,

s gimnazista korom óta
erőszakkal tartják a rizsüzemben.

A saját közösségében működő
nyomorellenes programok évtizedek alatt

sem voltak képesek megmenteni a férfit
vagy száz rabszolgatársát

a rizsüzemben szokásos
veréstől, nemi erőszaktól

és brutális kínzásoktól.

Tény, hogy a nyomorellenes
programok 50 év alatt

több szegényt hagytak rabszolgaságban,

mint bármikor a történelem során.

Szakértők szerint ma 35 milliónyian
élnek rabszolgaságban.

Ez annyi, mint Kanada lélekszáma,

ahol ma itt ülünk.

Ezért nevezem az erőszak ilyen járványát

sáskahatásnak.

Mert a szegények életébe
úgy hatol be, mint a dögvész,

és mindent elpusztít.

Tény, hogy mikor mély szegény
közösségeket vizsgálunk, kiderül:

az ottaniak legjobban
az erőszaktól félnek.

De vegyük észre: félelmük más,

mint a népirtástól
vagy a háborútól való félelem.

A mindennapi erőszaktól rettegnek.

Ügyvédként persze
először arra gondoltam,

hogy nyilván módosítani kell
az összes törvényt.

Jogellenessé kell tennünk
a szegények elleni erőszakot.

De rájöttem, hogy ez most is így van.

Nem az a gond, hogy ne lennének
szegényeket védő törvények,

hanem hogy ezeket nem tartják be.

A fejlődő országokban

az alapvető törvényességi rendszer
annyira megbízhatatlan,

hogy az ENSZ egyik utóbbi
jelentésében így fogalmaz:

"A legtöbb szegény kívül marad
a törvény biztosította védelmen."

Valljuk be, fogalmunk sincs,

mit kell ezen értenünk,

mert nincs közvetlen tapasztalatunk róla.

A törvény betartatása
számunkra természetes.

Ezt mi sem bizonyítja jobban,
mint ez a három szám:

9 - 1 -1.

A 911 a rendőrségi segélyhívó száma

itt Kanadában és az USA-ban.

A rendőrség a segélyhívásokra átlagosan

10 perc alatt ér ki a helyszínre.

Ezt mi magától értetődőnek tekintjük.

De mi van akkor, ha nem hajtják végre
a védelmünkre szolgáló törvényt?

Egy oregoni asszony nemrég
megtapasztalta, milyen is ez.

Szombat este egyedül
tartózkodott elsötétített házában,

mikor egy férfi megpróbált behatolni.

Számára ez pokoli rémálom volt,

mert két héttel korábban
a férfi támadása következtében

kórházba került.

Rémülten fölkapja a telefont,
és azt teszi, amit bármelyikünk tenne:

fölhívja a 911-et.

Azaz, csak hívná, mert a helyi
költségvetés csökkentése miatt

a rendvédelem hétvégén nem érhető el.

Hallgassák csak:

Ügyeletes: "Senkit sem tudok kiküldeni.

Nő: OK

Ügyeletes: Ööö, nyilván, ha behatol
a házba, és magára támad,

megkérheti, hogy távozzon?

Vagy azt gondolja,
hogy részeg vagy ilyesmi?

Nő: Már megkértem rá. Mondtam neki,
hogy hívom a rendőrséget.

Már egyszer betört ide,
szétverte az ajtót, rám támadt.

Ügyeletes: Aha.

Nő: Igen, úgyhogy...

Ügyeletes: El tudja valahogy
biztonságosan hagyni a házat?

Nő: Nem, mert a férfi elállja a kijáratot.

Ügyeletes: Csak tanácsot tudok önnek adni,

és holnap föl tudom hívni
a seriff irodáját.

Nyilván, ha a férfi bejut a házba,
és ha sajnos fegyvere van

vagy testi sérülést okoz önnek,
az már egy más eset.

Tudja, a seriff irodája most zárva van.

Senkit sem tudok odaküldeni."

Gary Haugen: Szomorú,
hogy a házban lévő nőt

súlyosan bántalmazták,
fojtogatták és megerőszakolták,

mert ennyit tesz a jogrenden kívül élni.

A legszegényebbek milliárdjai élnek így.

Milyen ez?

Pl. Bolíviában ha férfi nemi erőszakot
követ el egy szegény gyermek ellen,

statisztikailag nagyobb az esélye,
hogy elcsúszik a zuhanyban

és meghal, mint hogy
bűntettéért bebörtönzik.

Dél-Ázsiában, ha egy szegényt
rabszolgasorba vetnek,

az elkövetőnek nagyobb az esélye,
hogy villámcsapás éri,

mint hogy bűntettéért bebörtönzik.

S így a mindennapi erőszak járványa
tovább pusztít.

Meghiúsítja minden igyekezetünket,
hogy segíthessünk

több milliárd embernek kikeveredni
a napi két dollár poklából.

Mert a tények makacs dolgok.

Kiderül, hogy adhatunk mindenféle
árucikket és szolgáltatást

a szegényeknek,

de ha nem csapunk
az őket terrorizálók kezére,

akik úgyis mindent elszednek tőlük,

hosszabb távon elkeserítő lesz
a törekvésünk hatástalansága.

Azt hihetnénk, hogy a fejlődő országok

alapvető jogrendjének helyreállítása

lenne a nyomor elleni küzdelem
egyik legfontosabb célkitűzése.

Nem így van.

A nemzetközi segélyek sorsát
vizsgálók kiderítették,

hogy a segélynek még 1%-a
sem jut a szegényeknek

a mindennapi erőszak féktelen
káosza elleni védelmére.

Néha a szegények elleni erőszakról

a legfurcsább módon beszélünk.

Az egyik ivóvíz-szolgáltató
szívfacsaró történetet mesél el

lányokról, akiket vízvételre menet
megerőszakolnak,

majd megünnepli az új kút fölavatását,

amely jócskán lerövidíti
a vízhez vezető utat.

Ennyi a történet.

De egy szó sem esik az elkövetőkről,
akik továbbra is a közösségben élnek.

Ha egy fiatal nőt megerőszakolnának

az egyik egyetemi városunkban
könyvtárba menet, eszünkbe sem jutna

megoldásként ünnepelni, hogy a könyvtár
közelebb került a diákotthonhoz.

Mégis, bizonyos szempontból,
a szegények esetében ez elfogadható.

A gazdasági fejlődéssel
és a nyomor enyhítésével

foglalkozó hagyományos szakértők

nem ismerik a probléma megoldását.

És mi történik?

Nem beszélnek róla.

Annak, hogy a fejlődő világban

a szegényeket szolgáló jogrend

annyira elhanyagolt,

az a döntő oka,
hogy az ott élő gazdagoknak

nincs rá szükségük.

Nemrég jártam a Világgazdasági
Fórumon, és beszéltem

olyan cégvezetőkkel, akiknek nagy
vállalkozásuk van fejlődő országokban.

Azt kérdeztem tőlük:

"Hogy védik meg munkatársaikat
és tulajdonukat az erőszaktól?"

Egymásra néztek, és gyakorlatilag
egyszerre így válaszoltak:

"Fizetünk a védelemért."

Valóban, a magán biztonsági szolgálatok
a fejlődő világban most

4-5-7-szer nagyobbak a közrendőri erőknél.

Afrikában a legnagyobb munkaadó
egy magán biztonsági szolgálat.

A gazdagok meg tudják fizetni
a biztonságukat, és tovább gazdagodhatnak,

de a szegények nem képesek rá,
teljesen védelem nélkül maradnak,

és a betonba tapossák őket.

Ez botrányos és gyalázatos.

De nem kell így maradnia.

A szétzilált jogrendet
helyre lehet állítani.

Az erőszak megfékezhető.

Majdnem minden bűnüldöző rendszer

eleinte megbízhatatlan és korrupt,

de átalakítható, ha megvan
az erős törekvés és kitartás.

A kivezető út kézenfekvő:

Az első lépés: az erőszak megfékezését

elengedhetetlenül össze kell kötni
a nyomor elleni küzdelemmel.

A világban dúló szegénységről
szóló bármely beszéd,

amelynek nem része az erőszak
kérdése, valójában komolytalan.

Másodszor: komolyan el kell kezdenünk
beruházni,

és ki kell cserélnünk a fejlődő
országokat illető tapasztalatainkat

mikor magán biztonsági
cégek helyett kialakítják

az új állami jogrendszert,

amely esélyt nyújt
a biztonságra mindenkinek.

Ezek az átalakítások lehetségesek,

és jelenleg is folynak.

A Gates Foundation nemrég
elkezdett egy projektet

a Fülöp-szigetek második
legnagyobb városában,

ahol helyi ügyvédeknek
és helyi bűnüldöző szerveknek

sikerült a korrupt rendőrséget
és a működésképtelen bíróságot

csekély 4 év alatt úgy megreformálniuk,

hogy érzékelhetően, 79%-kal csökkent

a szegény gyerekek szexuális
kizsákmányolásának esetszáma.

A történelem arra tanít bennünket,

hogy a leginkább érthetetlen
és megbocsáthatatlan

az együttérzés hiánya.

Mert úgy vélem, a történelem
unokáink ítélőszéke elé állít bennünket,

s kérdőre vonnak bennünket:

"Nagymama, Nagypapa, hol voltatok?

Hol voltál, Nagypapa, amikor zsidók
menekültek a náci Németországból,

és nem engedték őket beutazni?

Hol voltatok?

Nagymama, te hol voltál,

amikor japán-amerikai szomszédainkat
internáló táborokba hajtották?

És Nagypapa, te hol voltál,

mikor afro-amerikai szomszédainkat verték

csak mert fel akarták vetetni magukat
a választói névjegyzékbe?"

Hasonlóan, mikor unokáink
fölteszik a kérdést:

"Nagymama, Nagypapa, hol voltatok,

mikor a világ két milliárdnyi
legszegényebbje fuldokolt

a mindennapi erőszak
törvényen kívüli káoszában?"

Remélem, azt felelhetjük, hogy hallattuk
a hangunkat, és volt bennünk együttérzés,

és nemzedékként összefogtunk,
hogy véget vessünk az erőszaknak.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson: Meggyőző érvek.

Mondj pár szót

a folyamatban lévő dolgokról,
pl. a rendőrök kiképzésének javításáról.

Mennyire bonyolult ez a folyamat?

GH: Az egyik ragyogó dolog,
amely már elkezdődött:

e rendszerek összeomlása és ennek
következményei mind érzékelhetőbbé válnak.

A folyamat politikai akarat kérdése.

De ehhez beruházásokra
és tapasztalatcserére van szükség.

Vannak eközben, persze, a megvalósításról
politikai természetű viták

de a küzdelem megnyerhető,

mert már számos példa van rá a világon

az International Justice Mission
keretei között, s ez biztató.

CA: Mennyibe kerül, hogy egy országban

lényegbevágóan megváltozzon a rendőrség?

Tudom, hogy ez csak egy rész.

GH: Pl. Guatemalában belefogtunk
egy továbbképzési projektbe

a helyi rendőrséggel, bírósági
rendszerrel, ügyészséggel

annak érdekében, hogy hatékonyan
intézzék az ilyen ügyeket.

S azt láttuk, hogy a nemi erőszakot
elkövetők elleni bűnvádi eljárások száma

több mint ezer százalékkal nőtt.

A projekt igen szerény költségvetésű,
kb. egymillió dollár évente.

Ilyen meglepően eredményes
egy kis ráfordítás is

a bűnüldöző rendszer rendbehozására,

amely működhet, ha rendesen kiképzett
és motivált személyek vezetik.

Ezek az országok,
különösen a középosztályuk

azt látja, hogy nincs jövőjük

a teljes bizonytalanság és a biztonság
teljes privatizációja közepette,

de úgy hiszem, hogy van lehetőségünk
ezen változtatni.

CA: De ehhez minden területtel
foglalkozni kell:

a rendőrséggel és még mivel?

GH: A rendvédelemről van szó,

és az a rendőrséggel kezdődik,

az az igazságszolgáltatás frontvonala,

ők továbbadják az ügyészeknek,

az ügyészek pedig a törvényszékeknek,

és az erőszakot átélőket a szociális
szolgálatoknak kell segíteniük,

így teljes a folyamat.

Olyan szemléletre van szükség,
amely mindent egybefog.

A múltban egy kicsit
a bírók képzésével foglalkoztunk,

de a rendőrség silány bizonyítékokat ad,

vagy a kábszerekkel és a terrorizmussal
foglalkozó rendőrséggel dolgoztunk,

nem pedig azzal, hogyan
élvezhetik a szegények

a kitűnő rendvédelem előnyeit.

Tehát minddel egyszerre kell foglalkozni.

Így még a nagyon szegények is

a miénkhez fogható
rendvédelmet élvezhetik,

amely tapasztalatunk szerint tökéletlen,

de milyen nagyszerű,
hogy ha felhívják a 911-et,

valaki talán megvédi őket.

CA: Gary, azt hiszem,
ragyogó munkát végeztél,

hogy fölhívtad erre a világ figyelmét

a könyvedben és ma itt.

Nagyon köszönöm,

Gary Haugen.

(Taps)