Őszintén szólva,

nem vagyok siránkozó természetű.

Úgy gondolom, pályafutásom során 
ez inkább előnyömre szolgál.

Polgárjogi ügyekkel

foglalkozó jogász vagyok; 
borzalmas dolgokat láttam a világban.

Az USA-ban kezdtem a pályámat, 
rendőri visszaélésekkel foglalkoztam.

1994-ben Ruandába kerültem

mint a szervezett népirtást vizsgáló 
ENSZ-misszió igazgatója.

Az a helyzet, hogy a könnyek 
nem sokat segítenek,

ha a szervezett népirtást 
próbáljuk vizsgálni.

Leírhatatlan dolgokat kellett látnom,

éreznem vagy megtapasztalnom.

Csak annyit mondhatok:

a ruandai szervezett népirtás

egyike az emberi együttérzés 
legnagyobb csődjeinek.

Az angol "compassion" két latin szóból ered:

a "cum passio" egyszerűen 
azt jelenti: "együtt szenvedni".

Amit láttam és átéltem

Ruandában, ahol közel kerültem 
az emberi szenvedéshez,

néha könnyekre fakadtam.

De szeretném, ha engem 
és a világ többi részét is

a szenvedések hamarabb megindítanák.

A könnyekre fakadás nem elég:

véget kell vetni a népirtásnak.

Összehasonlításul, részt vettem a világ

egyik legnagyobb, együttérzést célzó 
sikertörténetében.

Ez pedig a világméretű 
szegénység elleni küzdelem.

Vélhetően mindannyiunkat 
foglalkoztat ez az ügy.

Nem tudom, honnan szereztek róla tudomást,

talán a "We Are the World" dalból,

vagy talán egy támogatott gyereknek 
a hűtőre kitűzött fényképéből,

vagy a születésnapról, 
melyen friss vízre adakoztak.

Tényleg nem emlékszem, hogy én 
hogyan értesültem a szegénységről,

csak arra, hogy mennyire megrázott,

mikor Venusszal találkoztam.

Venus egy zambiai özvegyasszony,

három gyermek anyja.

Amikor találkoztam vele, 
már 20 kilométert gyalogolt

egyetlen rend ruhájában,

hogy az ország fővárosában 
elmondhassa nekem a történetét.

Órákig mesélt nekem,

megismertette velem a szegények világát.

Érzékeltette, milyen az, 
mikor a tűzhely parazsa

végül teljesen kihűl.

Mikor az étolaj az utolsó cseppig elfogy.

Mikor az élelem utolsó morzsája, 
minden igyekezete ellenére,

elfogy.

Tehetetlenül kellett néznie Petert,

alultápláltságtól szenvedő legkisebb fiát,

ahogy a gyermek lába lassanként 
használhatatlanná görbült,

s ahogy látása zavarossá válik 
és elhomályosul.

Végül Peter teste kihűlt.

Az ilyen történetek több mint 50 éve 
sarkallnak bennünket együttérzésre.

Akiknek a gyerekeinek 
bőséggel van mit enniük.

Nemcsak azért hatódunk meg,
mert törődünk a világ nyomorával,

hanem azért is, hogy kivegyük 
a részünket a nyomor fölszámolásában.

Jócskán hangoztathatunk kritikát,
hogy nem tettünk még eleget,

és amit tettünk, az sem elég hatékony,

de az az igazság: fajunk történetében

a világra kiterjedő nyomor elleni küzdelem

az emberi együttérzés jelenségének 
valószínűleg legszélesebb körű

és legtovább tartó megnyilvánulása.

Szeretném, ha önök is képet kapnának 
megrázó tapasztalatomról,

amely örökre megváltoztathatja az erről 
a küzdelemről vallott szemléletüket.

De hadd kezdjem egy talán
önök által is ismert dologgal.

35 éve, amikor a középiskola
befejezése előtt álltam,

azt tanították nekünk, hogy nyomor miatt 
naponta 40 ezer gyerek hal éhen.

Mára ez a szám 17 ezerre csökkent.

Persze, ez még mindig túl sok,

de azt jelenti, hogy évente

8 millió gyereknek már nem kell
belepusztulnia a nyomorba.

Ráadásul, azoknak a száma,

akik mély szegénységben élnek,

azaz naponta kb. egy és negyed 
dollárból tengődnek,

50%-ról

csupán 15%-ra csökkent.

Ez jelentős haladás,

és túlmegy minden lehető várakozáson.

Úgy gondolom, mindannyian,

komolyan mondom, büszkeséget 
és bátorítást érezhetünk,

mikor megtapasztaljuk, 
mekkora ereje van az együttérzésnek,

amely milliók szenvedésének 
tudott gátat vetni.

De van egy olyan tényező, 
amelyről talán keveset hallottak.

Ha a szegénység határát 
csupán napi két dollárig emeljük,

kiderül, hogy gyakorlatilag 
ugyanúgy kétmilliárd ember,

aki gimnazista koromban abban 
a kegyetlen nyomorban tengődött,

35 év elmúltával

változatlan helyzetben van.

Miért van az, hogy sok milliárd ember 
nem tud kikeveredni a mély szegénységből?

Nos, egy pillanatra jusson eszünkbe Venus.

Évtizedek óta feleségem 
és én együttérzésből

gyerekeket támogattunk, 
mikrokölcsönöket finanszíroztunk,

bőségesen pénzeltünk 
külföldi segélyprogramokat.

De míg nem beszéltem Venusszal, 
sejtelmem sem volt,

hogy egyik módszer sem segít megértenem,

miért kellett tétlenül néznie fia halálát.

"Minden rendben volt — mondta Venus —,

amíg Brutus nem csinált bajt."

Brutus Venus szomszédja.
A "bajt csinált" azt jelenti,

ami Venus férje 
halálának másnapján történt:

Brutus kidobta a házból 
Venust és három gyermekét,

elvette a földjét, és kifosztotta 
a piaci standját.

Venust az erőszak taszította nélkülözésbe.

S akkor rádöbbentem, hogy persze

semmiféle gyermekvédnökség,
semmiféle mikrokölcsön,

semmiféle hagyományos 
szegénység elleni program

nem fogja megfékezni a Brutus-féléket,

mert ezek nem erre szolgálnak.

Még inkább világosabbá vált ez, 
mikor megismertem Griseldát.

Nagyszerű fiatal lány, aki nagyon 
sanyarú körülmények között él

Guatemalában.

Az egyik, amit az évek során megtanultunk,

hogy talán a leghatékonyabb lépés,

melyet Griselda és családja megtehet,

hogy kilábalhassanak a nyomorból:

tegyék lehetővé, hogy iskolába járhasson.

A szakértők ezt lányhatásnak nevezik.

De amikor Griseldával találkoztam, 
nem járt iskolába.

Valójában alig mozdult ki otthonról.

Találkozásunk előtt pár nappal,

családjával együtt 
hazatérőben a templomból,

fényes nappal,

a környékbeli férfiak elkapták az utcán,

és megerőszakolták.

Griseldának minden lehetősége 
megvolt arra, hogy iskolába járjon,

csakhogy nem tudott oda 
biztonságban eljutni.

Griselda esete nem kivételes.

A szegény asszonyok és lányok világszerte

15 és 44 éves koruk között

a mindennapi erőszak áldozatai.

a családi bántalmazásé és a nemi erőszaké.

Az erőszak e két formája több halálos 
áldozatot és rokkantat eredményez,

mint a malária, a háborúk és 
a közlekedési balesetek együttvéve.

Világunk nincstelenjei 
az erőszak rendszerének foglyai.

Pl. Dél-Ázsiában egy rizsüzem 
mellett elhaladva

szemembe ötlik egy 50 kiló 
rizzsel teli zsákot

vézna vállán cipelő férfi.

Csak később tudtam meg,

hogy valójában rabszolga,

s gimnazista korom óta 
erőszakkal tartják a rizsüzemben.

A saját közösségében működő
nyomorellenes programok évtizedek alatt

sem voltak képesek megmenteni a férfit 
vagy száz rabszolgatársát

a rizsüzemben szokásos 
veréstől, nemi erőszaktól

és brutális kínzásoktól.

Tény, hogy a nyomorellenes 
programok 50 év alatt

több szegényt hagytak rabszolgaságban,

mint bármikor a történelem során.

Szakértők szerint ma 35 milliónyian 
élnek rabszolgaságban.

Ez annyi, mint Kanada lélekszáma,

ahol ma itt ülünk.

Ezért nevezem az erőszak ilyen járványát

sáskahatásnak.

Mert a szegények életébe 
úgy hatol be, mint a dögvész,

és mindent elpusztít.

Tény, hogy mikor mély szegény 
közösségeket vizsgálunk, kiderül:

az ottaniak legjobban 
az erőszaktól félnek.

De vegyük észre: félelmük más,

mint a népirtástól 
vagy a háborútól való félelem.

A mindennapi erőszaktól rettegnek.

Ügyvédként persze 
először arra gondoltam,

hogy nyilván módosítani kell 
az összes törvényt.

Jogellenessé kell tennünk 
a szegények elleni erőszakot.

De rájöttem, hogy ez most is így van.

Nem az a gond, hogy ne lennének 
szegényeket védő törvények,

hanem hogy ezeket nem tartják be.

A fejlődő országokban

az alapvető törvényességi rendszer 
annyira megbízhatatlan,

hogy az ENSZ egyik utóbbi 
jelentésében így fogalmaz:

"A legtöbb szegény kívül marad 
a törvény biztosította védelmen."

Valljuk be, fogalmunk sincs,

mit kell ezen értenünk,

mert nincs közvetlen tapasztalatunk róla.

A törvény betartatása 
számunkra természetes.

Ezt mi sem bizonyítja jobban,
mint ez a három szám:

9 - 1 -1.

A 911 a rendőrségi segélyhívó száma

itt Kanadában és az USA-ban.

A rendőrség a segélyhívásokra átlagosan

10 perc alatt ér ki a helyszínre.

Ezt mi magától értetődőnek tekintjük.

De mi van akkor, ha nem hajtják végre
a védelmünkre szolgáló törvényt?

Egy oregoni asszony nemrég 
megtapasztalta, milyen is ez.

Szombat este egyedül 
tartózkodott elsötétített házában,

mikor egy férfi megpróbált behatolni.

Számára ez pokoli rémálom volt,

mert két héttel korábban 
a férfi támadása következtében

kórházba került.

Rémülten fölkapja a telefont, 
és azt teszi, amit bármelyikünk tenne:

fölhívja a 911-et.

Azaz, csak hívná, mert a helyi 
költségvetés csökkentése miatt

a rendvédelem hétvégén nem érhető el.

Hallgassák csak:

Ügyeletes: "Senkit sem tudok kiküldeni.

Nő: OK

Ügyeletes: Ööö, nyilván, ha behatol 
a házba, és magára támad,

megkérheti, hogy távozzon?

Vagy azt gondolja, 
hogy részeg vagy ilyesmi?

Nő: Már megkértem rá. Mondtam neki, 
hogy hívom a rendőrséget.

Már egyszer betört ide, 
szétverte az ajtót, rám támadt.

Ügyeletes: Aha.

Nő: Igen, úgyhogy...

Ügyeletes: El tudja valahogy 
biztonságosan hagyni a házat?

Nő: Nem, mert a férfi elállja a kijáratot.

Ügyeletes: Csak tanácsot tudok önnek adni,

és holnap föl tudom hívni 
a seriff irodáját.

Nyilván, ha a férfi bejut a házba, 
és ha sajnos fegyvere van

vagy testi sérülést okoz önnek,
az már egy más eset.

Tudja, a seriff irodája most zárva van.

Senkit sem tudok odaküldeni."

Gary Haugen: Szomorú, 
hogy a házban lévő nőt

súlyosan bántalmazták, 
fojtogatták és megerőszakolták,

mert ennyit tesz a jogrenden kívül élni.

A legszegényebbek milliárdjai élnek így.

Milyen ez?

Pl. Bolíviában ha férfi nemi erőszakot 
követ el egy szegény gyermek ellen,

statisztikailag nagyobb az esélye, 
hogy elcsúszik a zuhanyban

és meghal, mint hogy 
bűntettéért bebörtönzik.

Dél-Ázsiában, ha egy szegényt 
rabszolgasorba vetnek,

az elkövetőnek nagyobb az esélye,
hogy villámcsapás éri,

mint hogy bűntettéért bebörtönzik.

S így a mindennapi erőszak járványa 
tovább pusztít.

Meghiúsítja minden igyekezetünket, 
hogy segíthessünk

több milliárd embernek kikeveredni 
a napi két dollár poklából.

Mert a tények makacs dolgok.

Kiderül, hogy adhatunk mindenféle 
árucikket és szolgáltatást

a szegényeknek,

de ha nem csapunk 
az őket terrorizálók kezére,

akik úgyis mindent elszednek tőlük,

hosszabb távon elkeserítő lesz 
a törekvésünk hatástalansága.

Azt hihetnénk, hogy a fejlődő országok

alapvető jogrendjének helyreállítása

lenne a nyomor elleni küzdelem
egyik legfontosabb célkitűzése.

Nem így van.

A nemzetközi segélyek sorsát 
vizsgálók kiderítették,

hogy a segélynek még 1%-a 
sem jut a szegényeknek

a mindennapi erőszak féktelen 
káosza elleni védelmére.

Néha a szegények elleni erőszakról

a legfurcsább módon beszélünk.

Az egyik ivóvíz-szolgáltató 
szívfacsaró történetet mesél el

lányokról, akiket vízvételre menet 
megerőszakolnak,

majd megünnepli az új kút fölavatását,

amely jócskán lerövidíti 
a vízhez vezető utat.

Ennyi a történet.

De egy szó sem esik az elkövetőkről, 
akik továbbra is a közösségben élnek.

Ha egy fiatal nőt megerőszakolnának

az egyik egyetemi városunkban 
könyvtárba menet, eszünkbe sem jutna

megoldásként ünnepelni, hogy a könyvtár 
közelebb került a diákotthonhoz.

Mégis, bizonyos szempontból, 
a szegények esetében ez elfogadható.

A gazdasági fejlődéssel 
és a nyomor enyhítésével

foglalkozó hagyományos szakértők

nem ismerik a probléma megoldását.

És mi történik?

Nem beszélnek róla.

Annak, hogy a fejlődő világban

a szegényeket szolgáló jogrend

annyira elhanyagolt,

az a döntő oka, 
hogy az ott élő gazdagoknak

nincs rá szükségük.

Nemrég jártam a Világgazdasági 
Fórumon, és beszéltem

olyan cégvezetőkkel, akiknek nagy 
vállalkozásuk van fejlődő országokban.

Azt kérdeztem tőlük:

"Hogy védik meg munkatársaikat 
és tulajdonukat az erőszaktól?"

Egymásra néztek, és gyakorlatilag 
egyszerre így válaszoltak:

"Fizetünk a védelemért."

Valóban, a magán biztonsági szolgálatok
a fejlődő világban most

4-5-7-szer nagyobbak a közrendőri erőknél.

Afrikában a legnagyobb munkaadó 
egy magán biztonsági szolgálat.

A gazdagok meg tudják fizetni 
a biztonságukat, és tovább gazdagodhatnak,

de a szegények nem képesek rá, 
teljesen védelem nélkül maradnak,

és a betonba tapossák őket.

Ez botrányos és gyalázatos.

De nem kell így maradnia.

A szétzilált jogrendet 
helyre lehet állítani.

Az erőszak megfékezhető.

Majdnem minden bűnüldöző rendszer

eleinte megbízhatatlan és korrupt,

de átalakítható, ha megvan 
az erős törekvés és kitartás.

A kivezető út kézenfekvő:

Az első lépés: az erőszak megfékezését

elengedhetetlenül össze kell kötni 
a nyomor elleni küzdelemmel.

A világban dúló szegénységről 
szóló bármely beszéd,

amelynek nem része az erőszak 
kérdése, valójában komolytalan.

Másodszor: komolyan el kell kezdenünk 
beruházni,

és ki kell cserélnünk a fejlődő 
országokat illető tapasztalatainkat

mikor magán biztonsági 
cégek helyett kialakítják

az új állami jogrendszert,

amely esélyt nyújt 
a biztonságra mindenkinek.

Ezek az átalakítások lehetségesek,

és jelenleg is folynak.

A Gates Foundation nemrég 
elkezdett egy projektet

a Fülöp-szigetek második 
legnagyobb városában,

ahol helyi ügyvédeknek 
és helyi bűnüldöző szerveknek

sikerült a korrupt rendőrséget 
és a működésképtelen bíróságot

csekély 4 év alatt úgy megreformálniuk,

hogy érzékelhetően, 79%-kal csökkent

a szegény gyerekek szexuális 
kizsákmányolásának esetszáma.

A történelem arra tanít bennünket,

hogy a leginkább érthetetlen 
és megbocsáthatatlan

az együttérzés hiánya.

Mert úgy vélem, a történelem 
unokáink ítélőszéke elé állít bennünket,

s kérdőre vonnak bennünket:

"Nagymama, Nagypapa, hol voltatok?

Hol voltál, Nagypapa, amikor zsidók 
menekültek a náci Németországból,

és nem engedték őket beutazni?

Hol voltatok?

Nagymama, te hol voltál,

amikor japán-amerikai szomszédainkat 
internáló táborokba hajtották?

És Nagypapa, te hol voltál,

mikor afro-amerikai szomszédainkat verték

csak mert fel akarták vetetni magukat 
a választói névjegyzékbe?"

Hasonlóan, mikor unokáink 
fölteszik a kérdést:

"Nagymama, Nagypapa, hol voltatok,

mikor a világ két milliárdnyi 
legszegényebbje fuldokolt

a mindennapi erőszak 
törvényen kívüli káoszában?"

Remélem, azt felelhetjük, hogy hallattuk 
a hangunkat, és volt bennünk együttérzés,

és nemzedékként összefogtunk, 
hogy véget vessünk az erőszaknak.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson: Meggyőző érvek.

Mondj pár szót

a folyamatban lévő dolgokról, 
pl. a rendőrök kiképzésének javításáról.

Mennyire bonyolult ez a folyamat?

GH: Az egyik ragyogó dolog, 
amely már elkezdődött:

e rendszerek összeomlása és ennek 
következményei mind érzékelhetőbbé válnak.

A folyamat politikai akarat kérdése.

De ehhez beruházásokra 
és tapasztalatcserére van szükség.

Vannak eközben, persze, a megvalósításról 
politikai természetű viták

de a küzdelem megnyerhető,

mert már számos példa van rá a világon

az International Justice Mission 
keretei között, s ez biztató.

CA: Mennyibe kerül, hogy egy országban

lényegbevágóan megváltozzon a rendőrség?

Tudom, hogy ez csak egy rész.

GH: Pl. Guatemalában belefogtunk 
egy továbbképzési projektbe

a helyi rendőrséggel, bírósági 
rendszerrel, ügyészséggel

annak érdekében, hogy hatékonyan 
intézzék az ilyen ügyeket.

S azt láttuk, hogy a nemi erőszakot 
elkövetők elleni bűnvádi eljárások száma

több mint ezer százalékkal nőtt.

A projekt igen szerény költségvetésű,
kb. egymillió dollár évente.

Ilyen meglepően eredményes 
egy kis ráfordítás is

a bűnüldöző rendszer rendbehozására,

amely működhet, ha rendesen kiképzett 
és motivált személyek vezetik.

Ezek az országok, 
különösen a középosztályuk

azt látja, hogy nincs jövőjük

a teljes bizonytalanság és a biztonság 
teljes privatizációja közepette,

de úgy hiszem, hogy van lehetőségünk 
ezen változtatni.

CA: De ehhez minden területtel 
foglalkozni kell:

a rendőrséggel és még mivel?

GH: A rendvédelemről van szó,

és az a rendőrséggel kezdődik,

az az igazságszolgáltatás frontvonala,

ők továbbadják az ügyészeknek,

az ügyészek pedig a törvényszékeknek,

és az erőszakot átélőket a szociális 
szolgálatoknak kell segíteniük,

így teljes a folyamat.

Olyan szemléletre van szükség, 
amely mindent egybefog.

A múltban egy kicsit 
a bírók képzésével foglalkoztunk,

de a rendőrség silány bizonyítékokat ad,

vagy a kábszerekkel és a terrorizmussal 
foglalkozó rendőrséggel dolgoztunk,

nem pedig azzal, hogyan 
élvezhetik a szegények

a kitűnő rendvédelem előnyeit.

Tehát minddel egyszerre kell foglalkozni.

Így még a nagyon szegények is

a miénkhez fogható 
rendvédelmet élvezhetik,

amely tapasztalatunk szerint tökéletlen,

de milyen nagyszerű, 
hogy ha felhívják a 911-et,

valaki talán megvédi őket.

CA: Gary, azt hiszem, 
ragyogó munkát végeztél,

hogy fölhívtad erre a világ figyelmét

a könyvedben és ma itt.

Nagyon köszönöm,

Gary Haugen.

(Taps)