Hogyan korszerűsítsük a demokráciát az internet-korszakban?

Pia Mancini és munkatársai szeretnék korszerűsíteni a demokráciát Argentínában és máshol. Nyílt forráskódú mobil felületen keresztül be szeretnék vonni az állampolgárokat a törvényhozási folyamatba, és a Kongresszusba be akarják juttatni a jelöltjeiket: olyan jelölteket, akik hallgatnak is rájuk.

Azt hiszem, egyetértünk abban,

hogy az állam és a társadalom

új modellje felé haladunk.

De teljességgel megfejthetetlen,
mi ez a modell,

vagy milyennek kellene lennie.

Úgy látszik, beszélnünk kell arról,

milyen a demokrácia

manapság, illetve ebben a korszakban.

Gondolkozzunk ezekről a következő módon:

XXI. századi állampolgárok vagyunk,
akik mindent megteszünk,

hogy XIX. században létrehozott
intézményekkel dolgozzunk,

amelyek XV. századi
információ-technológián alapulnak.

Nézzük meg

a rendszer bizonyos jellemzőit.

Először is, a rendszer több,
mint 500 éve kialakult

információ-technológián alapul.

Az erre a célra tervezhető

legjobb lehetséges rendszerben

kevesek hoznak napi döntéseket

sokak nevében.

A sokak pedig néhány évente
egyszer szavaznak.

Másodszor:

az ebben a rendszerben való
részvétel költsége

hihetetlenül magas.

Vagy sok pénzzel

és befolyással kell rendelkezzünk,
vagy egész életünket

a politikának kell szentelnünk.

Be kell lépnünk egy pártba,

és végigmenni a ranglétrán

mindaddig, amíg egyszer
ott nem ülünk annál az asztalnál,

ahol a döntések születnek.

Végül, de nem utolsó sorban:

a rendszernek

saját tolvajnyelve van.

Jogászok csinálják jogászoknak,

és rajtuk kívül más nem érti.

Ez a rendszer olyan,

melyben megválaszthatjuk elöljáróinkat,

de teljesen ki vagyunk hagyva

döntéshozatalukból.

Mikor az új információ-technológia
lehetőséget nyújt nekünk,

hogy általában részt vegyünk
bármely megbeszélésen,

az információ előtti akadályok
teljesen elhárulnak,

és jobban, mint bármikor,

kifejezhetjük vágyainkat és kételyeinket.

Politikai rendszerünk

az elmúlt 200 évben nem változott,

és arra kárhoztat bennünket,
hogy elégedjünk meg egy monológ

passzív hallgatójának szerepével.

Nem meglepő ezért,

hogy egy ilyen rendszer csak

kétféle eredményre képes:

a csendre vagy a zajra.

A csend az állampolgárok számára
az el nem köteleződést jelenti,

egyszerűen a részvétel tagadását.

Van az a közhely, miszerint:
- tényleg nagyon utálom -

mi, állampolgárok természetünknél fogva

fásultak vagyunk.
Menekülünk a felelősségtől.

De vajon kárhoztathat-e valaki,

ha nem ugrunk rá a lehetőségre,

hogy bemenjünk a centrumba

a munkanap kellős közepén,
s ott részt vegyünk

egy teljességgel érdektelen

közmeghallgatáson?

Elkerülhetetlen a konfliktus
a már senkit sem képviselő

és bárminemű párbeszédre képtelen állam

és az állampolgárok között,
akik egyre inkább

önmagukat képviselik.

Azután itt van a zaj: Chile, Argentína,

Brazília, Mexikó, Olasz-, Francia- és
Spanyolország, az USA,

mind demokratikus ország.

Állampolgáraik hozzáférnek

a szavazóurnákhoz. De szükségét érzik,

hogy kivonuljanak az utcára,
hogy hallassák a hangjukat.

Számomra ez olyan,
mint a XVIII. századi jelszó,

amely megalapozta
a mai demokráciák kialakulását:

"Képviselet nélkül

nincs adózás".

Mai korszerű formája ennek a
"Nincs képviselet párbeszéd nélkül".

Helyet kérünk a tárgyalóasztalnál.

Jogosan.

De hogy részesei legyünk
a párbeszédnek,

tudnunk kell, mi legyen
a következő lépésünk,

mert a politikai részvétel azt jelenti:
képesnek lenni

az agitációtól továbblépni

az építkezés felé.

Nemzedékem igen jól alkalmazza

az új hálózatokat és technológiát

tiltakozások szervezésére.

Olyanok szervezésére,
amelyek sikeresek voltak

tárgysorozatok kialakításában,

pocsék törvények elfogadásának
meggátlásában,

sőt, tekintélyelvű kormányok
megdöntésében.

Ezekre rendkívül

büszkék lehetünk.

Egyúttal azonban be kell vallanunk,

hogy nem használtuk jól

ugyanezen hálózatokat és technológiát

saját alternatívánk felvázolására,

megegyezés keresésére
és partneri viszony kiépítésére

hogy azt meg is valósítsuk.

Az a kockázat, hogy ezáltal

hatalmi vákuum keletkezik,

amelyet nagyon gyorsan

valódi erővel rendelkező
szereplők töltenek be,

pl. katonai, vagy erősen eltökélt
szélsőséges

szervezett csoportok.

De a demokráciánk nem abból áll,

hogy pár évenként

egyszer-egyszer szavazunk,

de abból sem, hogy milliókat
vagyunk képesek az utcára vinni.

Olyan kérdést szeretnék itt fölvetni,

amelynek kiemelt fontosságáról

meg vagyok győződve:

Ha az internet tölti be a
nyomtatott sajtó szerepét,

akkor miben áll a demokrácia
az internet korszakában?

Milyen intézményeket kívánunk létrehozni

a XXI. század társadalmának?

Nem tudom a választ.

Nem hiszem, hogy valaki tudná.

De szentül hiszem, hogy már
nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kérdést.

Meg szeretném osztani önökkel

a tapasztalatunkat, tudásunkat,

és remélhetőleg mi is
leteszünk valamit az asztalra

e kérdés taglalásakor.

Két éve argentin barátainkkal

azon kezdtünk gondolkodni,
"mivel vehetjük rá képviselőinket,

választott képviselőinket,

hogy képviseljenek bennünket?"

Marshall McLuhan valaha kijelentette,
hogy a politika

a mai problémákat
tegnapi eszközökkel oldja meg.

Az vezetett bennünket,

hogy vajon mai problémákat
megoldhatunk-e

mindennapjainkban használt eszközökkel?

Úgy fogtunk hozzá,
hogy megterveztünk és kifejlesztettünk

egy DemocracyOS-nak elnevezett szoftvert.

A DemocracyOS nyílt forráskódú
webalkalmazás,

amelyet arra terveztünk, hogy híd legyen

az állampolgárok és választott
képviselőik között,

hogy megkönnyítse a részvételt
az átlagember számára.

Mindenek előtt, tájékoztatást
kaphatunk minden új tervről,

amelyet beterjesztenek a Kongresszusnak,

mert ezeket lefordítva
és hétköznapi nyelven elmagyarázva

megtalálhatjuk ezen a felületen.

De tudjuk, hogy társadalmi változásokhoz

nem elég csak

a több tájékoztatás,

de kezdeni is kell vele valamit.

A tájékoztatáshoz való jobb hozzáférésnek

el kéne vezetnie a kérdéshez:

"hogyan tovább",

és a DemocracyOS ezt teszi lehetővé.

Mert hiszünk abban,

hogy a demokrácia nem

elveink puszta felsorolásából áll,

hanem egyik alapvető értéke
az egészséges és átfogó

vita kéne, hogy legyen.

A DemocracyOS célja, hogy másokat
meggyőzzünk és bennünket meggyőzzenek.

Legalább annyira a konszenzus
eléréséről szól,

mint arról, hogy megfelelő módot találjunk

egyet nem értésünk kifejezésére.

Végül, szavazhatunk róla,

hogy választott képviselőnknek
szerintünk hogyan kell szavaznia.

Ha kínosan érezzük magunkat,

mert bizonyos kérdésről szavaznunk kell,

meghatalmazhatunk helyettünk mást,

s ezzel megadjuk a lehetőséget

a dinamikus és fejlődő
társadalomvezetésre.

Hirtelen nagyon könnyű lesz

összevetni ezeket az eredményeket azzal,

hogyan szavaztak a képviselőink

a Kongresszusban.

Rögtön világossá válik, hogy az egészben

nem a technológia a trükk.

Arra van szükségünk,

hogy olyan embereket találjunk,

akik össze tudják fogni
a társadalomban szétszórt tudást,

és képesek a jobb és igazságosabb
döntések érdekében fölhasználni.

Így eljutottunk a hagyományos
politikai pártokhoz,

és fölajánlottuk nekik a DemocracyOS-t.

Azt mondtuk: "Nézzék, itt egy felület,
amelyet arra tudnak használni,

hogy párbeszédet folytassanak
a választóikkal".

Igen, koppantunk.

Nagyot koppantunk.

Elhajtottak bennünket
mint a hátulgombolósokat.

Többek között naivnak neveztek bennünket.

Elismerem, lépcsőházi bölcsességgel
szólva: azok voltunk.

Mert a probléma, amivel
szemben találtuk magunkat,

nem műszaki, hanem gondolkodásmódbeli.

A politikai pártok soha
nem akartak változtatni

a döntési módszerükön.

Hirtelen világossá vált,

hogy ha előbbre akarunk lépni
az elképzelésünkkel,

magunknak kell megvalósítanunk azokat.

Változtattunk a hozzáállásunkon,

és múlt év augusztusában

saját politikai pártot alapítottunk,

a Net Pártot

Buenos Airesban.

Még többet is változtattunk
a hozzáállásunkon,

és elindultunk a múlt év
októberi választáson,

ezzel a gondolattal:

ha be akarunk jutni a Kongresszusba,

azt ígérjük: jelöltünk,
képviselőink mindig

úgy fognak szavazni,

ahogy az állampolgárok
a DemocracyOS-n döntöttek.

Minden előterjesztésről,
amelyet benyújtottak

a Kongresszusnak, úgy fogunk szavazni,

ahogy az állampolgárok döntöttek
az online felületen.

Ez volt a módszerünk,
hogy megtörjük a politikai rendszert.

Megértettük,

hogy ha részesei akarunk lenni
a megbeszélésnek,

ha helyet akarunk az asztalnál,

szükségünk van olyanokra,
akik valóban elkötelezettek

s ennek egyetlen módja,
ha a rendszer szabályai szerint játszunk.

De abban az értelemben
áthágtuk a szabályokat,

hogy gyökeresen megváltoztattuk
a politikai pártok

döntési módszereit.

Először történt, hogy döntéseinket

azokkal közösen hoztuk,

akikre közvetlenül hatnak a döntések.

Egy kéthónapos párttól
ez nagyon bátor húzás volt

Buenos Airesban.

Érdeklődést keltett.

22 ezer szavazatot szereztünk,
a szavazatok 1,2%-át,

a városban a másodikak lettünk.

Bár az eredmény kevés volt,

hogy bejussunk a Kongresszusba,

de ahhoz elég, hogy
a megbeszélések részesei legyünk,

abban az értelemben, hogy a jövő hónapban

a Kongresszus mint intézmény

először Argentína történelmében

a DemocracyOS segítségével
kezd vitát

az állampolgárokkal
három törvényhozási kérdésben:

kettőben a városi közlekedésről,

egyben pedig a közterületek használatáról.

A választott képviselők persze

nem mondják, hogy: "Igen,

úgy fogunk szavazni,
ahogy az állampolgárok döntenek",

de legalább hajlandóak megpróbálni.

Hajlandóak új teret nyitni
az állampolgári

kötelezettségvállalásnak,

és reméljük, meghallgatni is
hajlandóak őket.

Meg lehet változtatni
a politikai rendszerünket

felforgatás és szétrombolás nélkül,

olyan eszközök segítségével átformálva,

amelyeket most az internet nyújt.

De az igazi feladat, hogy megtaláljuk,

megtervezzük, létrehozzuk
és hatalommal ruházzuk fel

azokat a kapcsolatokat, amelyek
meg tudják újítani, át tudják alakítani

a zajt és a csendet — jellé,

és végül demokráciáinkat

átvezetik a XXI. századba.

Nem állítom, hogy ez könnyű.

De tapasztalatunk szerint
megvan rá az esélyünk,

hogy ez megvalósuljon.

Szívem mélyén határozottan érzem,

hogy érdemes megpróbálni.

Köszönöm.

(Taps) Köszönöm.