Miként segítek ártatlan embereknek kiszabadulni a börtönből

A Harvard jogászprofesszora, Ronald Sullivan azért harcol, hogy tévesen elítélteket szabadítson ki a börtönből. Pályafutása során 6000 ártatlan ember kiszabadításában játszott szerepet. Szívszaggató történeteket mesél arról, hogy hogyan (és miért) kötnek ki a börtönben emberek olyasvalamiért, amit nem követtek el, és hogy ez milyen hatással van a saját és mások életére. Hallgassuk meg ezt a kulcsfontosságú előadást mindannyiunk közös felelősségéről, hogy a világot tőlünk telhetően mindennap egy kicsit igazságosabbá tegyük!

Mindenki képzelje el,
hogy egy hosszú, 19 órás útra indul

Disney Worldbe,

két gyerekkel a hátsó ülésen.

15 perc múlva

a természet örökérvényű
törvényének megfelelően

elhangzik a kérdés:

"Ott vagyunk már?"

(Nevetés)

Lazán megválaszolja
a kérdést még százszor,

tagadólag,

aztán végre megérkeznek.

Csodálatos, mesés utazásban van részük.

Hazafelé is vezet 19 hosszú órát.

Amikor megérkeznek,

a rendőrség várja önt,

egy bűncselekmény elkövetésével vádolják,

amely akkor történt,
amikor Floridában volt.

Elmondja boldog-boldogtalannak,
aki csak meghallgatja:

"Nem én voltam!

Nem is lehettem volna!

Hiszen Mickey-vel, Minnie-vel
és a gyerekeimmel lógtam!"

De senki sem hisz önnek.

Végül letartóztatják –

tárgyalásra viszik,

elítélik,

és kiszabják a büntetést.

Aztán 25 évet ül börtönben,

mígnem valaki jön, és bebizonyítja –

megvan rá a bizonyítéka –,

hogy ön valóban Floridában volt,

amikor a bűncselekményt elkövették.

Nos.

A Harvard jogászprofesszora vagyok,

és az elmúlt években azon dolgoztam,

hogy kiharcoljam azoknak az ártatlan
embereknek a szabadon bocsátását,

akiket tévesen ítéltek el,

mint például Jonathan Fleminget,

aki 24 évet és nyolc hónapot
töltött börtönben egy gyilkosságért,

amelyet a New York-i
Brooklyn negyedben követtek el,

miközben ő Disney Worldben volt

a gyerekeivel.

Honnan tudjuk ezt?

Onnan, hogy amikor letartóztatták,

a hátsó zsebében lévő dolgai közt

volt egy nyugta –

egy időpecsétes nyugta –,

amelyből kiderült,
hogy Disney Worldben volt.

Ezt a nyugtát beletették
a rendőrségi aktába,

egy másolatot pedig az ügyész aktájába,

ám soha nem adták oda a kirendelt védőnek.

Igazából senki sem tudta, hogy ott van.

Egyszerűen csak ott lapult
huszonvalahány évig.

A munkatársaim átnézték
az aktát, és megtalálták,

majd a további nyomozás során rájöttünk,

hogy valaki más követte el
a bűncselekményt.

Mr. Fleming Disney Worldben volt,

és most szabad.

Hadd adjak egy kis háttér-információt.

Kb. három évvel ezelőtt
felhívott a brooklyni kerületi ügyész.

Megkérdezte, hogy érdekelne-e
egy program kidolgozása,

melynek elnevezése:
"ítélet-felülvizsgálati csoport".

Igent mondtam.

Az ítélet-felülvizsgálati csoport
lényegében egy részleg

az ügyészi hivatalon belül,

ahol az ügyészek
megvizsgálják korábbi ügyeiket,

hogy nem követtek-e el hibákat.

Az első évben

körülbelül 13 téves ítéletet találtunk,

olyan embereket,
akik évtizedekig ültek börtönben,

de most mindannyiukat
szabadlábra helyeztettük.

Ez volt a legtöbb ilyen eset
New York történetében.

A program még mindig fut,

és már 21 szabadlábra helyezésnél tartunk.

21 emberről van szó,
akik jelentős időt töltöttek rács mögött.

Hadd meséljek másokról is,

akikkel kapcsolatba kerültem
a program során.

Egyikük Roger Logan.

Mr. Logan 17 évet töltött börtönben,

majd írt nekem egy levelet.

Egyszerű levél volt,
igazából csak ennyit írt:

"Sullivan professzor, ártatlan vagyok.
Rám kenték a dolgot.

Megvizsgálná az ügyemet?"

Első pillantásra
az ügy egyértelműnek tűnt,

de a kutatásaim során arra jutottam,

hogy az egy szemtanú által
végzett azonosítások

gyakran tévesek.

Ez még nem jelenti azt, hogy ártatlan,

csak annyit, hogy az ilyen ügyeket
alaposabban meg kell vizsgálnunk.

Így is tettünk.

A tények viszonylag egyszerűek voltak.

A szemtanú azt mondta, hallott egy lövést,

majd elfutott a következő épülethez,
megfordult, hátranézett,

és ott volt Mr. Logan.

Eljárást indítottak ellene, elítélték,
és kb. 17 évig börtönben volt.

Mivel az ügyben csak
egy szemtanú volt, átnéztük.

Kiküldtem pár embert a helyszínre,
és ellentmondásokra bukkantunk.

Finoman szólva:

Usain Bolt sem tudott volna

a nő által említett helyről
átrohanni a másikra.

Igaz?

Ezért tudtuk, hogy ez nem igaz.

Ez még mindig nem jelentette azt,
hogy nem Mr. Logan a tettes,

viszont megtudtunk valamit,
ami gyanússá tette a tanút.

Ezért átnéztük az aktát,

és egy darab papíron volt egy szám.

A szám arra utalt,
hogy a szemtanúnak priusza volt.

Húsz évre visszamenőleg néztünk át
papíralapú dokumentumokat,

hogy kiderítsük, miért szerepel
a nyilvántartásban, és kiderült.

Kiderült,
hogy a szemtanú éppen börtönben volt,

amikor állítása szerint
látta, amit látott.

Mr. Logan 17 évet töltött rács mögött.

Az utolsó ügy két fiúról szól,

Willie Stuckey-ról és David McCallumról.

15 éves korukban tartóztatták le őket,

az ítéletet pedig 29 évvel
később semmissé nyilvánították.

Ez ismét olyan eset volt,

amely első pillantásra
azonnal lezárható ügynek tűnt.

Bevallották.

A kutatásaim azonban azt mutatják,
hogy a fiatalkorúak vallomásai –

ha nincs jelen szülő –

gyakran tévesek.

A DNS-vizsgálatot igénylő ügyeknél
ez sokszor bebizonyosodott.

Szóval alapos vizsgálatot végeztünk.

Átnéztük a vallomást,

és kiderült,

hogy volt benne valami,

amit a fiúk nem tudhattak.

Valami, amit kizárólag a rendőrök
és az ügyészek tudhattak.

Egyből világos volt, mi történt valójában:

valaki mondta nekik, hogy ezt mondják.

Nem tudjuk pontosan,

hogy ki volt az, aki mondta,

de mindenesetre a vallomást
kikényszerítették,

ezt állapítottuk meg.

Akkor nekiálltunk újra,

és törvényszéki vizsgálatot,
illetve átfogó nyomozást végeztünk,

és arra jöttünk rá, hogy két másik –

sokkal idősebb,
más testmagasságú, eltérő hajviseletű –,

szóval két másik személy
követte el a bűncselekményt,

nem pedig ez a két fiú.

Még aznap bírósághoz fordultam,

és egy ún.
"semmisségi eljárást" kértem,

ahol az ítéletet semmissé nyilvánítják.

A bírósághoz fordultam;

látni akartam,
hogy Mr. McCallum kisétál onnan.

Szóval a bírósághoz fordultam,

és a bíró mondott valamit,
amit a bírók rendszeresen mondanak,

de akkor különleges jelentéssel bírt.

A bizonyítás után felnézett,
és azt mondta:

"Mr. McCallum,..." –

gyönyörű szavakat mondott –

"ön szabadon távozhat."

El tudják ezt képzelni?

Közel harminc év után:

"Ön szabadon távozhat."

Ő pedig kisétált a tárgyalóteremből.

Sajnos a vádlott társának, Mr. Stuckey-nek

nem származott előnye ebből.

Tudják, Mr. Stuckey meghalt a börtönben,

34 éves korában.

Az édesanyja ott ült
a pulpitus előtt, az ő helyén.

Amíg élek, emlékezni fogok erre.

Csak ringatta magát az asztalnál,
és azt mondogatta:

"Tudtam, hogy nem az én kicsikém tette.

Tudtam, hogy nem az én kicsikém tette."

Tényleg nem az ő kicsikéje tette.

Hanem két másik fickó.

Ha van valami, amit megtanultunk,
illetve, amit én megtanultam

az ítéletek helyességét
felülvizsgáló munka során,

az az, hogy az igazság
nem hullik csak úgy az ölünkbe.

Az igazságot nekünk kell megteremteni.

Az igazság nem olyan dolog,
ami csak úgy alászáll odafentről,

és mindent helyrehoz.

Ha így lenne, akkor Mr. Stuckey
nem a börtönben halt volna meg.

Az igazság olyasvalami,

aminek a jószándékú emberek
szereznek érvényt.

Az igazság egy döntés.

Az igazság egy döntés.

Mi szerzünk érvényt az igazságnak.

Tudják, az a félelmetes,

hogy mindhárom ismertetett ügyben

csak egyetlen plusz percbe
került volna valakinek –

egyetlen plusz percbe –,

hogy átnézze az aktát,

és megtalálja azt a nyugtát.

Egyetlenegybe, hogy átnézze az aktát,
megtalálja a nyugtát,

és átadja a kirendelt védőnek.

Valakinek csak egyetlen
percébe került volna,

hogy megnézze a vallomásról
készült felvételt, és azt mondja:

"Ez nem lehetséges."

Csak egy perc!

Akkor Mr. Stuckey talán még ma is élne.

Erről egyik kedvenc versem jut eszembe.

Az a vers, amelyet Benjamin Elijah Mays
gyakran idézett,

és úgy nevezte: "Isten perce".

Valahogy így szól:

"Egyetlen percem van csupán,

60 szekundum –

belekényszerültem, nincs visszaút.

Nem az én kérésem, nem az én választásom,

de rajtam áll, hogy miként használom.

Szenvedek, ha elherdálom,
számot adok, ha elbaltázom.

Egyetlen, apró perc csupán,

de ott van benne az örökkévalóság."

Ha feladatot kéne adnom

mindannyiunknak,

akkor valami ilyesmit mondanék:

"Mindennap,

minden egyes nap,

csak egyetlen percet szánjanak rá,

hogy tegyenek egy kis igazságot.

Önöknek nem kell –

úgy értem, vannak, akik a pályafutásukat
és az egész életüket azzal töltik,

például a kirendelt védők –

mindennap igazságot szolgáltatni.

De hivatásuk gyakorlásakor,
bármit is csinálnak,

fordítsanak időt arra,

hogy tegyenek

egy kis igazságot.

Vigasztalják meg kollégájukat!

Ha hallanak valami szexista megjegyzést,

ne nevessenek,
hanem emeljenek szót ellene!

Ha valaki maga alatt van,
szerezzenek neki örömet!

Mindennap csak egyetlen perc,

és a világ remek hely lesz.

Szeretnék mutatni valamit.

Van itt felettem egy kép

David McCallumról.

Azon a napon készült,
amikor kiengedték a börtönből.

Harminc év után megölelte az unokahúgát,

akit azelőtt soha nem érinthetett meg.

Aztán azt kérdeztem tőle:

"Mit szeretne először csinálni?"

Azt mondta: "Csak sétálni akarok
az utcán anélkül,

hogy bárki megmondaná, hova menjek."

Nem volt keserű,

csak sétálni akart az utcán.

Kb. két héttel ezelőtt
beszéltem Mr. McCallummal.

Elmentem New Yorkba.

Ez szabadon bocsátásának

második évfordulóján történt.

Beszélgettünk,

nevettünk, megöleltük egymást és sírtunk.

Egészen jól van.

A találkozónkon többek között azt mondta,

hogy annak szenteli életét

és hivatását,

hogy többé senki mást
ne csukhassanak le igazságtalanul.

Az igazság, barátaim,

egy döntés.

Köszönöm szépen.

(Taps)