Miért önzetlenebbek egyes emberek?

Miért olyan önzetlenek egyes emberek, hogy saját egészségüket is kockáztatva segítenek másokon? Abigail Marsh, kutató pszichológus olyan emberek motivációit tanulmányozza, akik szélsőségesen altruistán cselekszenek, például vesét adományoznak egy teljesen ismeretlennek. Másként működik az agyuk?

Van valahol egy férfi,

aki kicsit hasonlít Idris Elba színészre,

vagy legalábbis hasonlított
20 évvel ezelőtt.

Semmit nem tudok róla azon kívül,

hogy egyszer megmentette az életemet,

miközben a sajátját kockáztatta.

Ez a férfi átrohant a négysávos
autópályán az éjszaka közepén,

hogy engem biztonságba helyezzen

egy autóbaleset után,
amibe bele is halhattam volna.

És az egész történet
nagyon megrázott, nyilván,

ugyanakkor egy égető, mardosó
hiányérzet is maradt bennem:

meg akartam érteni, hogy miért tette,

milyen belső erők késztették arra,
hogy úgy döntsön –

és ennek köszönhetem az életemet –,

hogy kockáztassa a saját életét azért,
hogy megmentse egy ismeretlenét?

Más szóval, mi az oka annak, hogy ő
vagy bárki más képes önzetlen lenni?

De először is,
hadd mondjam el, mi történt.

Azon az éjszakán, 19 évesen

hazafelé vezettem a Washington
állambeli Tacomába,

az 5-ös autópályán,

amikor egy kis kutya
kirohant az autóm elé.

Én pedig pontosan azt tettem,
amit nem szabad:

félrerántottam a kormányt,
hogy kikerüljem.

És rájöttem, hogy miért
nem szabad ezt csinálni.

Így is elütöttem a kutyát,

ami miatt az autó megcsúszott,

és megpördült az autópályán,

majd végül az autópálya
gyorsforgalmi sávjában kötött ki,

a forgalommal szembefordulva,

és a motor leállt.

Abban a pillanatban biztos voltam
benne, hogy meg fogok halni.

De nem így történt,

egy bátor férfi tetteinek köszönhetően,

aki a másodperc törtrésze alatt

úgy döntött, mikor meglátta
a csapdába esett autómat,

hogy megáll, és átrohan
a négysávos autópályán

a sötétben,

hogy megmentse az életemet.

És miután beindította az autómat,

biztonságba helyezett, és meggyőződött
arról, hogy minden rendben lesz velem,

egyszerűen elhajtott.

Még csak a nevét sem mondta meg,

és biztos, hogy elfelejtettem megköszönni.

Így mielőtt tovább mennék,

szeretnék egy pillanatot szánni arra,

hogy megálljak, és megköszönjem
annak az ismeretlennek.

(Taps)

Azért mondom el mindezt,

mert annak az éjszakának a történései
valamennyire megváltoztatták az életemet.

Kutató pszichológus lettem,
és annak szenteltem az életem,

hogy megértsem, miért törődnek
az emberek másokkal.

Hogyan alakul ki, és hogyan fejlődik?

Milyen kivételes formái lehetnek?

Ezek a kérdések nagyon fontosak,

hogy megértsük az ember szociális
természetének alapvonásait.

Sok ember, mindenkit beleértve

a filozófusoktól és közgazdászoktól
a hétköznapi emberekig,

azt gondolja, hogy az emberi
természet alapvetően önző,

hogy valójában csak a saját
jólétünk motivál bennünket.

De ha ez igaz, miért van, hogy pár ember,
mint az ismeretlen, aki engem megmentett,

önzetlen dolgokat tesz,
például segít más embereknek,

hatalmas kockázatot és áldozatot vállalva.

Hogy választ kapjunk,

fel kell tárnunk a rendkívül
önzetlen tettek forrását,

és hogy miben különböznek
az ilyen tetteket véghez vivő emberek

más emberektől.

De mostanáig nagyon kevés
kutatás történt ebben a témában.

Az engem megmentő férfi tettei

megfelelnek az önzetlenség
legszigorúbb definíciójának:

önkéntes, veszélyes viselkedés,

melyet az a vágy motivál,
hogy segítsen a másikon.

Tehát, egy olyan önzetlen tett,
ami csak a másik javát szolgálja.

Mi magyarázhat egy ilyen tettet?

Az egyik válasz nyilván az együttérzés,

ami az önzetlenség egyik fő hajtóereje.

De adódik a kérdés,

hogy miért van néhány emberben
látszólag több, mint másokban?

És a válasz az lehet,
hogy a nagyon önzetlen emberek agya

alapvetően különbözik másokétól.

De ahhoz, hogy rájöjjünk miben,

én éppen a másik végletből indultam ki,

a pszichopatákból.

Általános módszer az emberi
természet alapvonásainak,

így a mások segítése iránti vágy
megértésére is,

hogy azokat az embereket vizsgáljuk,
akikből ez a vágy hiányzik,

és a pszichopaták pontosan
egy ilyen csoport.

A pszichopátia erősen genetikai eredetű

fejlődési zavar,

amely rideg és közönyös
személyiségtípust eredményez,

valamint antiszociális és olykor nagyon
erőszakos viselkedésre való hajlamot.

Egyszer a kollégáimmal a Nemzetközi
Mentális Egészségügyi Intézetben

az elsők között folytattunk
agyi képalkotó vizsgálatot

pszichopata tinédzserekkel,

és az eredményeink, és mostanra
más kutatók vizsgálatai is

azt mutatják, hogy három tulajdonság

nagy valószínűséggel megtalálható
a pszichopata emberekben.

Elsőként, bár általánosságban
nem érzéketlenek mások érzéseire,

nem veszik észre
mások zaklatottságának jeleit.

Különösen nehéz nekik

felismerni az ehhez hasonló
ijedt arckifejezéseket.

Az ijedt jelzések sürgős szükségletet
és érzelmi zaklatottságot hordoznak,

és általában együttérzést,
segíteni akarást váltanak ki

azokból, akik látják őket.

Így érthető, hogy azok,
akikből hiányzik az együttérzés,

nem érzékelik ezeket a jeleket.

Az agynak azt a részét,

amely a legfontosabb
az ijedtség jeleinek felismerésében,

amigdalának nevezzük.

Tudunk pár ritka esetről,
akinek teljesen hiányzik az amigdalája,

és emiatt súlyosan sérült az ijedtség
jeleit felismerő képességük.

Míg az egészséges felnőttek és gyerekek

amigdalájának aktivitása
nagy kilengéseket mutat,

mikor az ijedtség jeleit látják,

a pszichopaták amigdalája
nem igazán reagál ezekre a jelekre.

Néha egyáltalán nem reagál,

ezért lehet nekik nehéz
az ilyen jelek felismerése.

Végül, a pszichopaták amigdalája
az átlagosnál kisebb

úgy körülbelül 18-20 százalékkal.

Ezek az eredmények
megbízhatóak, szilárdak

és nagyon érdekesek.

De ne feledjük, hogy engem
főként nem az érdekel,

hogy megértsem, miért nem törődnek
az emberek másokkal.

Hanem az, hogy miért igen.

Tehát a valódi kérdés az,

hogy a kivételes önzetlenség,

ami a pszichopátia ellentéte

az együttérzés és a mások
megsegítése iránti vágy tekintetében,

olyan agyból indul-e ki, ami szintén
teljesen ellentéte a pszichopatákénak?

Egyfajta anti-pszichopata elme,

amely jobban felismeri mások ijedtségét,

az effajta jelzésekre
jobban reagáló amigdala,

amely talán még nagyobb is az átlagnál?

A kutatásom bebizonyította,

hogy mindhárom állítás igaz.

Ezt egy kivételesen önzetlen
népességcsoportot tesztelve

fedeztük fel.

Ezek az emberek odaadták
az egyik veséjüket

egy teljesen ismeretlennek.

Tehát, önszántukból vállaltak
egy komoly műtétet azért,

hogy az egyik egészséges
veséjüket eltávolítsák,

és átültessék egy nagyon
beteg ismeretlenbe,

akivel sosem találkoztak,
és nem is fognak.

"Miért tenne bárki ilyet?" -
szól a nagyon gyakori kérdés.

És a válasz az lehet,

hogy az ilyen kivételesen
önzetlen emberek agya

néhány különleges
tulajdonsággal rendelkezik.

Jobban észreveszik mások ijedtségét.

Konkrétan jobban felismerik,
ha valaki zaklatott.

Ez részben azért van, mert az amigdalájuk
erősebben reagál ezekre a jelzésekre.

Ne feledjük, ez az agynak
ugyanaz a része, amiről kiderült,

hogy a pszichopatáknál kevésbé aktív.

És végül, az amigdalájuk
nagyobb is, mint az átlagé,

körülbelül 8 százalékkal.

Ezek az adatok együtt azt mutatják,

hogy van valamiféle gondoskodás
kontinuum a világban,

aminek az egyik végén
a pszichopaták horgonyoznak,

a másik végén pedig azok,
akik nagyon együttérzők,

és rendkívül önzetlen tettekre hajlanak.

De hozzá kell tennem,
hogy a kivételesen altruistákat

nem csak az különbözteti meg,
hogy együttérzőbbek az átlagnál.

Azok.

De ami még szokatlanabb
velük kapcsolatban,

hogy nem csak azokkal együttérzőek,

akik a közvetlen körükbe tartoznak,

mint a barátok és a család. Ugye?

Mert együttérezni azokkal,
akiket szeretsz, és akikkel azonosulsz,

nem rendkívüli.

A rendkívül önzetlen emberek együttérzése
ezen a körön jóval túlmutat,

még az ismerősök szélesebb körén is,

olyan emberekig, akik teljesen
kívül esnek a közösségi körükön,

teljesen ismeretlenek,

pont mint a férfi, aki megmentett engem.

Volt lehetőségem több önzetlen
vesedonort megkérdezni arról,

hogyan tudják az együttérzést
ilyen széles körre kiterjeszteni,

hogyan képesek egy teljesen
ismeretlennek adni a veséjüket.

És azt tudtam meg, hogy erre
a kérdésre nagyon nehéz válaszolniuk.

Azt kérdem: "Hogy lehet az, hogy
ön hajlandó megtenni ezt,

miközben sok más ember nem?

Ön egyike a kevesebb
mint 2000 amerikainak,

aki vesét adott egy ismeretlennek.

Mitől ilyen különleges ön?"

És erre mit mondanak?

Azt mondják: "Semmi.

Semmi különleges nincs bennem.

Olyan vagyok, mint bárki más."

Szerintem ez a válasz nagyon árulkodó,

mert eszerint az önzetlenek
körei nem így néznek ki,

hanem inkább így.

Nincs középpontja.

Az önzetlen emberek nem gondolják,

hogy bárminek a középpontjai,

hogy jobbak vagy eredendően
fontosabbak, mint bárki más.

Megkérdeztem egy önzetlen embert,
miért van értelme felajánlani a veséjét,

és azt mondta: "Mert nem rólam szól."

Egy másik azt mondta,

"Nem vagyok más. Nem vagyok egyedi.

A tanulmánya azt fogja kimutatni,
hogy ugyanolyan vagyok, mint ön.

Azt hiszem, a legjobb szó
az énközpontúság ilyen lenyűgöző hiányára

az alázat:

az a tulajdonság,
amely Szent Ágoston szavaival élve

angyallá teszi az embereket.

És miért van így?

Mert ha nincs középpontja a körünknek,

nem lehetnek belső vagy külső körök,

senki nem lehet méltóbb
vagy kevésbé méltó

a gondoskodásunkra és együttérzésünkre.

És szerintem ez az, ami igazán
megkülönbözteti a kivételesen önzetleneket

az átlagos emberektől.

De azt is gondolom, hogy ez a világnézet
sokak számára elérhető,

akár még a többség számára is.

És azért gondolom ezt,
mert társadalmi szinten

az altruizmus és az együttérzés
kiterjedése már mindenhol zajlik.

A pszichológus Steven Pinker
és mások kimutatták,

hogy az emberek szerte a világon
egyre kevésbé fogadják el,

egyre szélesebb körre kiterjedően,
ha másoknak szenvedniük kell.

Ez a kegyetlenség és az erőszak különböző
formáinak csökkenéséhez vezetett,

az állatkínzástól kezdve a családi
erőszakon át a halálbüntetésig.

Ugyanakkor elterjedtek
az önzetlenség különböző formái.

Száz évvel ezelőtt az emberek
röhejesnek gondolták volna,

hogy ilyen normális és hétköznapi,

hogy az emberek vért és csontvelőt adnak

teljesen ismeretleneknek.

Lehetséges, hogy száz év múlva

azt fogják gondolni az emberek,
hogy vesét adni egy ismeretlennek

ugyanolyan normális és hétköznapi,

mint amilyennek a vér- és
csontvelőadást tartjuk ma?

Talán.

Szóval mi a forrása ezeknek
a lenyűgöző változásoknak?

Részben, úgy tűnik,

hogy a növekvő jólét és az életszínvonal.

Ahogy a társadalmak egyre
gazdagabbak és tehetősebbek,

az emberek, úgy tűnik,
kifelé irányítják a figyelmüket,

és emiatt növekszik
az ismeretlenek iránti önzetlenség

az önkénteskedéstől
a jótékony adományokon át

az önzetlen veseadományozásig.

De

ezek a változások egy furcsa
és ellentmondó eredményt is hoznak,

mégpedig, hogy bár a világ egy
jobb és emberségesebb hellyé válik,

és az is,

van egy általános benyomás,

hogy rosszabb és kegyetlenebb is,
ami nem igaz.

Nem tudom pontosan, ez miért van,

de szerintem lehet, hogy azért,
mert most már sokkal többet tudunk

ismeretlenek szenvedéséről
távoli helyeken,

és most már sokkal jobban érdekel minket

azoknak a távoli
ismeretleneknek a szenvedése.

De ami biztos, hogy azok
a változások, amiket látunk,

azt mutatják, hogy az önzetlenség
és az együttérzés gyökerei

ugyanúgy részei az emberi természetnek,
mint a kegyetlenség és az erőszak,

talán még inkább részei,

és bár úgy tűnik, hogy néhány
ember eredendően érzékenyebb

a tőle távoli emberek szenvedése iránt,

én hiszem azt, hogy az a képesség,
hogy eltávolítsuk magunkat

a körünk középpontjából,

és kibővítsük az együttérzés körét,
hogy beleférjenek akár az ismeretlenek is,

majdnem mindenki számára
egy karnyújtásnyira van.

Köszönöm.

(Taps)