Van valahol egy férfi, aki kicsit hasonlít Idris Elba színészre, vagy legalábbis hasonlított 20 évvel ezelőtt. Semmit nem tudok róla azon kívül, hogy egyszer megmentette az életemet, miközben a sajátját kockáztatta. Ez a férfi átrohant a négysávos autópályán az éjszaka közepén, hogy engem biztonságba helyezzen egy autóbaleset után, amibe bele is halhattam volna. És az egész történet nagyon megrázott, nyilván, ugyanakkor egy égető, mardosó hiányérzet is maradt bennem: meg akartam érteni, hogy miért tette, milyen belső erők késztették arra, hogy úgy döntsön – és ennek köszönhetem az életemet –, hogy kockáztassa a saját életét azért, hogy megmentse egy ismeretlenét? Más szóval, mi az oka annak, hogy ő vagy bárki más képes önzetlen lenni? De először is, hadd mondjam el, mi történt. Azon az éjszakán, 19 évesen hazafelé vezettem a Washington állambeli Tacomába, az 5-ös autópályán, amikor egy kis kutya kirohant az autóm elé. Én pedig pontosan azt tettem, amit nem szabad: félrerántottam a kormányt, hogy kikerüljem. És rájöttem, hogy miért nem szabad ezt csinálni. Így is elütöttem a kutyát, ami miatt az autó megcsúszott, és megpördült az autópályán, majd végül az autópálya gyorsforgalmi sávjában kötött ki, a forgalommal szembefordulva, és a motor leállt. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. De nem így történt, egy bátor férfi tetteinek köszönhetően, aki a másodperc törtrésze alatt úgy döntött, mikor meglátta a csapdába esett autómat, hogy megáll, és átrohan a négysávos autópályán a sötétben, hogy megmentse az életemet. És miután beindította az autómat, biztonságba helyezett, és meggyőződött arról, hogy minden rendben lesz velem, egyszerűen elhajtott. Még csak a nevét sem mondta meg, és biztos, hogy elfelejtettem megköszönni. Így mielőtt tovább mennék, szeretnék egy pillanatot szánni arra, hogy megálljak, és megköszönjem annak az ismeretlennek. (Taps) Azért mondom el mindezt, mert annak az éjszakának a történései valamennyire megváltoztatták az életemet. Kutató pszichológus lettem, és annak szenteltem az életem, hogy megértsem, miért törődnek az emberek másokkal. Hogyan alakul ki, és hogyan fejlődik? Milyen kivételes formái lehetnek? Ezek a kérdések nagyon fontosak, hogy megértsük az ember szociális természetének alapvonásait. Sok ember, mindenkit beleértve a filozófusoktól és közgazdászoktól a hétköznapi emberekig, azt gondolja, hogy az emberi természet alapvetően önző, hogy valójában csak a saját jólétünk motivál bennünket. De ha ez igaz, miért van, hogy pár ember, mint az ismeretlen, aki engem megmentett, önzetlen dolgokat tesz, például segít más embereknek, hatalmas kockázatot és áldozatot vállalva. Hogy választ kapjunk, fel kell tárnunk a rendkívül önzetlen tettek forrását, és hogy miben különböznek az ilyen tetteket véghez vivő emberek más emberektől. De mostanáig nagyon kevés kutatás történt ebben a témában. Az engem megmentő férfi tettei megfelelnek az önzetlenség legszigorúbb definíciójának: önkéntes, veszélyes viselkedés, melyet az a vágy motivál, hogy segítsen a másikon. Tehát, egy olyan önzetlen tett, ami csak a másik javát szolgálja. Mi magyarázhat egy ilyen tettet? Az egyik válasz nyilván az együttérzés, ami az önzetlenség egyik fő hajtóereje. De adódik a kérdés, hogy miért van néhány emberben látszólag több, mint másokban? És a válasz az lehet, hogy a nagyon önzetlen emberek agya alapvetően különbözik másokétól. De ahhoz, hogy rájöjjünk miben, én éppen a másik végletből indultam ki, a pszichopatákból. Általános módszer az emberi természet alapvonásainak, így a mások segítése iránti vágy megértésére is, hogy azokat az embereket vizsgáljuk, akikből ez a vágy hiányzik, és a pszichopaták pontosan egy ilyen csoport. A pszichopátia erősen genetikai eredetű fejlődési zavar, amely rideg és közönyös személyiségtípust eredményez, valamint antiszociális és olykor nagyon erőszakos viselkedésre való hajlamot. Egyszer a kollégáimmal a Nemzetközi Mentális Egészségügyi Intézetben az elsők között folytattunk agyi képalkotó vizsgálatot pszichopata tinédzserekkel, és az eredményeink, és mostanra más kutatók vizsgálatai is azt mutatják, hogy három tulajdonság nagy valószínűséggel megtalálható a pszichopata emberekben. Elsőként, bár általánosságban nem érzéketlenek mások érzéseire, nem veszik észre mások zaklatottságának jeleit. Különösen nehéz nekik felismerni az ehhez hasonló ijedt arckifejezéseket. Az ijedt jelzések sürgős szükségletet és érzelmi zaklatottságot hordoznak, és általában együttérzést, segíteni akarást váltanak ki azokból, akik látják őket. Így érthető, hogy azok, akikből hiányzik az együttérzés, nem érzékelik ezeket a jeleket. Az agynak azt a részét, amely a legfontosabb az ijedtség jeleinek felismerésében, amigdalának nevezzük. Tudunk pár ritka esetről, akinek teljesen hiányzik az amigdalája, és emiatt súlyosan sérült az ijedtség jeleit felismerő képességük. Míg az egészséges felnőttek és gyerekek amigdalájának aktivitása nagy kilengéseket mutat, mikor az ijedtség jeleit látják, a pszichopaták amigdalája nem igazán reagál ezekre a jelekre. Néha egyáltalán nem reagál, ezért lehet nekik nehéz az ilyen jelek felismerése. Végül, a pszichopaták amigdalája az átlagosnál kisebb úgy körülbelül 18-20 százalékkal. Ezek az eredmények megbízhatóak, szilárdak és nagyon érdekesek. De ne feledjük, hogy engem főként nem az érdekel, hogy megértsem, miért nem törődnek az emberek másokkal. Hanem az, hogy miért igen. Tehát a valódi kérdés az, hogy a kivételes önzetlenség, ami a pszichopátia ellentéte az együttérzés és a mások megsegítése iránti vágy tekintetében, olyan agyból indul-e ki, ami szintén teljesen ellentéte a pszichopatákénak? Egyfajta anti-pszichopata elme, amely jobban felismeri mások ijedtségét, az effajta jelzésekre jobban reagáló amigdala, amely talán még nagyobb is az átlagnál? A kutatásom bebizonyította, hogy mindhárom állítás igaz. Ezt egy kivételesen önzetlen népességcsoportot tesztelve fedeztük fel. Ezek az emberek odaadták az egyik veséjüket egy teljesen ismeretlennek. Tehát, önszántukból vállaltak egy komoly műtétet azért, hogy az egyik egészséges veséjüket eltávolítsák, és átültessék egy nagyon beteg ismeretlenbe, akivel sosem találkoztak, és nem is fognak. "Miért tenne bárki ilyet?" - szól a nagyon gyakori kérdés. És a válasz az lehet, hogy az ilyen kivételesen önzetlen emberek agya néhány különleges tulajdonsággal rendelkezik. Jobban észreveszik mások ijedtségét. Konkrétan jobban felismerik, ha valaki zaklatott. Ez részben azért van, mert az amigdalájuk erősebben reagál ezekre a jelzésekre. Ne feledjük, ez az agynak ugyanaz a része, amiről kiderült, hogy a pszichopatáknál kevésbé aktív. És végül, az amigdalájuk nagyobb is, mint az átlagé, körülbelül 8 százalékkal. Ezek az adatok együtt azt mutatják, hogy van valamiféle gondoskodás kontinuum a világban, aminek az egyik végén a pszichopaták horgonyoznak, a másik végén pedig azok, akik nagyon együttérzők, és rendkívül önzetlen tettekre hajlanak. De hozzá kell tennem, hogy a kivételesen altruistákat nem csak az különbözteti meg, hogy együttérzőbbek az átlagnál. Azok. De ami még szokatlanabb velük kapcsolatban, hogy nem csak azokkal együttérzőek, akik a közvetlen körükbe tartoznak, mint a barátok és a család. Ugye? Mert együttérezni azokkal, akiket szeretsz, és akikkel azonosulsz, nem rendkívüli. A rendkívül önzetlen emberek együttérzése ezen a körön jóval túlmutat, még az ismerősök szélesebb körén is, olyan emberekig, akik teljesen kívül esnek a közösségi körükön, teljesen ismeretlenek, pont mint a férfi, aki megmentett engem. Volt lehetőségem több önzetlen vesedonort megkérdezni arról, hogyan tudják az együttérzést ilyen széles körre kiterjeszteni, hogyan képesek egy teljesen ismeretlennek adni a veséjüket. És azt tudtam meg, hogy erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolniuk. Azt kérdem: "Hogy lehet az, hogy ön hajlandó megtenni ezt, miközben sok más ember nem? Ön egyike a kevesebb mint 2000 amerikainak, aki vesét adott egy ismeretlennek. Mitől ilyen különleges ön?" És erre mit mondanak? Azt mondják: "Semmi. Semmi különleges nincs bennem. Olyan vagyok, mint bárki más." Szerintem ez a válasz nagyon árulkodó, mert eszerint az önzetlenek körei nem így néznek ki, hanem inkább így. Nincs középpontja. Az önzetlen emberek nem gondolják, hogy bárminek a középpontjai, hogy jobbak vagy eredendően fontosabbak, mint bárki más. Megkérdeztem egy önzetlen embert, miért van értelme felajánlani a veséjét, és azt mondta: "Mert nem rólam szól." Egy másik azt mondta, "Nem vagyok más. Nem vagyok egyedi. A tanulmánya azt fogja kimutatni, hogy ugyanolyan vagyok, mint ön. Azt hiszem, a legjobb szó az énközpontúság ilyen lenyűgöző hiányára az alázat: az a tulajdonság, amely Szent Ágoston szavaival élve angyallá teszi az embereket. És miért van így? Mert ha nincs középpontja a körünknek, nem lehetnek belső vagy külső körök, senki nem lehet méltóbb vagy kevésbé méltó a gondoskodásunkra és együttérzésünkre. És szerintem ez az, ami igazán megkülönbözteti a kivételesen önzetleneket az átlagos emberektől. De azt is gondolom, hogy ez a világnézet sokak számára elérhető, akár még a többség számára is. És azért gondolom ezt, mert társadalmi szinten az altruizmus és az együttérzés kiterjedése már mindenhol zajlik. A pszichológus Steven Pinker és mások kimutatták, hogy az emberek szerte a világon egyre kevésbé fogadják el, egyre szélesebb körre kiterjedően, ha másoknak szenvedniük kell. Ez a kegyetlenség és az erőszak különböző formáinak csökkenéséhez vezetett, az állatkínzástól kezdve a családi erőszakon át a halálbüntetésig. Ugyanakkor elterjedtek az önzetlenség különböző formái. Száz évvel ezelőtt az emberek röhejesnek gondolták volna, hogy ilyen normális és hétköznapi, hogy az emberek vért és csontvelőt adnak teljesen ismeretleneknek. Lehetséges, hogy száz év múlva azt fogják gondolni az emberek, hogy vesét adni egy ismeretlennek ugyanolyan normális és hétköznapi, mint amilyennek a vér- és csontvelőadást tartjuk ma? Talán. Szóval mi a forrása ezeknek a lenyűgöző változásoknak? Részben, úgy tűnik, hogy a növekvő jólét és az életszínvonal. Ahogy a társadalmak egyre gazdagabbak és tehetősebbek, az emberek, úgy tűnik, kifelé irányítják a figyelmüket, és emiatt növekszik az ismeretlenek iránti önzetlenség az önkénteskedéstől a jótékony adományokon át az önzetlen veseadományozásig. De ezek a változások egy furcsa és ellentmondó eredményt is hoznak, mégpedig, hogy bár a világ egy jobb és emberségesebb hellyé válik, és az is, van egy általános benyomás, hogy rosszabb és kegyetlenebb is, ami nem igaz. Nem tudom pontosan, ez miért van, de szerintem lehet, hogy azért, mert most már sokkal többet tudunk ismeretlenek szenvedéséről távoli helyeken, és most már sokkal jobban érdekel minket azoknak a távoli ismeretleneknek a szenvedése. De ami biztos, hogy azok a változások, amiket látunk, azt mutatják, hogy az önzetlenség és az együttérzés gyökerei ugyanúgy részei az emberi természetnek, mint a kegyetlenség és az erőszak, talán még inkább részei, és bár úgy tűnik, hogy néhány ember eredendően érzékenyebb a tőle távoli emberek szenvedése iránt, én hiszem azt, hogy az a képesség, hogy eltávolítsuk magunkat a körünk középpontjából, és kibővítsük az együttérzés körét, hogy beleférjenek akár az ismeretlenek is, majdnem mindenki számára egy karnyújtásnyira van. Köszönöm. (Taps)