Mit kezdjük ezzel a sok információval?

A rendelkezésedre álló adatmennyiség megnyugtat? Szerinted sikeresebbé tesz? Ha így gondolod, tévedsz, és ebben a meglepően megindító videóban Susan Etlinger elmagyarázza, hogy miért. Ahogy egyre több és több információ áll a rendelkezésünkre, az egyre jobban igénybe veszi a kritikai gondolkodásunkat, mivel nehéz túllépni a dolgok számbavételén, és arra összpontosítani, hogy meg is értsük őket.

Annyi mindent adott nekünk a
modern technológia;

a holdra szállást, az internetet,

lehetőséget az emberi genom
feltérképezésére.

De mindemellett felszínre hozta
legmélyebb félelmeinket is;

kb. 30 évvel ezelőtt

írta a kultúrkritikus Neil Postman

a "Halálba szórakozzuk magunkat"
c. könyvét,

amely ezt gyönyörűen illusztrálja.

Postman a következőket mondta

George Orwell és Aldous Huxley

antiutópisztikus világképét
összehasonlítva:

Orwell attól félt,

hogy foglyokká válunk,

míg Huxley attól, hogy egy banális
társadalom szintjére süllyedünk.

Orwell látomásában

az igazságot elrejtik előlünk,

Huxley attól tartott, hogy belefulladunk

a lényegtelenség tengerébe.

Dióhéjban, két választási
lehetőségünk van:

vagy Nagy Testvér (Big Brother)
tart szemmel bennünket,

vagy mi tartjuk szemmel Nagy Testvért.

(Nevetés)

De ennek nem kell így történnie.

Ugyanis nem vagyunk az információ és
a technológia passzív fogyasztói.

Mi döntjük el,
mi a szerepük az életünkben,

és mekkora jelentőséget
tulajdonítunk nekik.

De ahhoz, hogy ez sikerüljön,

nemcsak arra kell figyelnünk,
hogy mit gondolunk,

hanem arra is, hogy miként fogalmazunk.

Kérdéseket kell feltennünk,
nehéz kérdéseket;

hogy túllépjünk a dolgok számbavételén,

és megértsük őket.

Folyamatosan történetekkel
bombáznak minket arról,

hogy milyen sok információ van a világon,

de mikor szóba kerül a "big data"

és az értelmezésében rejlő kihívások,

kiderül, hogy nem csak a mérete számít.

Ugyanis az is fontos,
hogy milyen sebességgel mozog

és hány fajtája van.

Néhány példa rá:

képek,

szöveg, [Kérjük várjon itt,
míg hasznossá nem teszi magát. Köszönjük.]

videó,

hang,

Az információ különböző formáit
az köti össze,

hogy emberek alkották őket,

s az embereknek szükségük van kontextusra.

Adatbányászok egy csoportja

a chicagói Illinois Egyetemen,

akiket "Health Media
Collaboratory-nak" hívnak,

együtt dolgoznak
a Járványügyi Központtal,

azért, hogy jobban megértsék,

miként beszélnek az emberek
a dohányzásról való leszokásról,

az elektronikus cigarettáról,

és hogyan segíthetnek egymásnak

a leszokásban.

Érdekesség, hogy ha szeretnénk megérteni,

miként beszélnek a dohányzásról,

először azt kell megértenünk,

hogy mit értenek dohányzáson.

A Twitteren négy fő kategória van:

az első: cigarettát szívni,

a második: füvet szívni,

a harmadik: marhabordát füstölni,

és végül a negyedik: vonzó dohányzó nők.

(Nevetés)

Tehát el kell gondolkodnunk azon,

hogyan is beszélnek az emberek
az e-cigiről?

Számtalan lehetőség van

az e-cigi megnevezésére,
és ahogy a dián is látható,

ez egy rendkívül összetett lekérdezés.

Legtöbbünket ez arra emlékezteti,

hogy a nyelveket emberek hozták létre,

és az emberek rendetlenek
és összetettek,

metaforákat, szlenget és szakzsargont
használnak

a nap 24 órájában több ezer nyelven,

és mire rájövünk valaminek a jelentésére,
újra megváltoztatjuk.

A Járványügyi Központ

egy lyukas torkú nővel kampányol

a dohányzás ellen egy látványos,

de meglehetősen zavaró tévéreklámban.

Vajon van-e ennek bármilyen hatása arra,

hogy az emberek leszokjanak
a dohányzásról?

A Health Media Collaboratory
tisztában volt adatainak korlátaival,

mégis tudtak következtetéseket
levonni.

Eszerint ezek a reklámok,
— talán önök is látták őket —

melyekről úgy gondolták, hogy az embereket

elgondolkodásra sarkallják,

igenis hatással lehetnek a jövőbeli
viselkedésükre.

Ami nekem ebben a projektben
tetszik és értékelek,

eltekintve attól a ténytől,

hogy emberi szükségleten alapszik,

az az, hogy remek példája

a fölösleges információval való
szembeszállásnak.

Viszont nem csak
a nagy adatmennyiség okozza

az értelmezés nehézségeit,
hiszen — valljuk be —

mi, emberek sokszor hajlamosak vagyunk

a meglévő információt
— méretétől függetlenül —

elfuserálni.

Sok éve, talán emlékeznek,

hogy Ronald Reagan volt elnököt

sokan bírálták, amikor kijelentette,

hogy "a tények ostoba dolgok".

Legyünk méltányosak,
ez csak nyelvbotlás volt.

Reagan valójában
John Adamst akarta idézni,

a bostoni sortűzben résztvevő
brit katonák ügyvédjét,

aki szerint "a tények makacs dolgok".

Én úgy gondolom, hogy van igazság abban,

amit Reagan akaratlanul mondott,

ugyanis a tények valóban makacs dolgok,

de néha ostobák is egyben.

Elmondok egy személyes sztorit arról,

hogy ez miért olyan fontos számomra.

Ehhez szükségem van egy kis levegőre.

A fiamat, Isaac-et, amikor 2 éves volt,

autizmussal diagnosztizálták.

Ő egy vidám, derűs, imádni való

és szeretetteljes kisgyerek volt,

de a vizsgálatok eredményei alapján,

amelyek a szavak számát

— ezen a ponton: nulla —,

a kommunikációs gesztusokat és
a minimális szemkontaktust mérték,

a fejlettségi szintje

egy 9 hónapos babáénak felelt meg.

A diagnózis a tényeket tekintve
helytálló volt,

de nem mondta el a teljes történetet.

Kb. másfél évvel később,

amikor már majdnem 4 éves volt,

a számítógép előtt találtam, amint

lányokat ábrázoló képeket keresett
az interneten

"l-á-n-j"-ként betűzve.

Azt tettem, amit bármelyik
megszállott szülő tett volna:

rögtön nyomkodtam a "Vissza" gombot,

hogy lássam, mire keresett még rá.

És sorban a következők voltak: férfiak,

iskola, busz és számítógép.

Meg voltam döbbenve,

hiszen mi nem tudtuk, hogy tud írni,

hát még olvasni, ezért megkérdeztem;

"Isaac, hogy csináltad ezt?"

Ő nagyon komolyan rám nézett s azt mondta:

"Begépeltem a dobozba."

Kommunikálni tanította magát,

de mi rossz helyen keresgéltünk,

és ez történik, mikor az értékelések

és elemzések túlértékelnek egy mérőszámot

— ez esetben a szóbeli kommunikációt —

és alábecsülnek másokat,
mint az alkotó problémamegoldást.

A kommunikálás nehezére esett Isaac-nek

ezért más módot keresett rá,

hogy megtudja, amit tudni akart.

Jobban belegondolva, van ennek értelme,

mivel megformálni egy kérdést

rendkívül összetett folyamat.

De ő úgy oldotta meg a gondot,

hogy beírta a szót keresődobozba.

Ennek a pillanatnak

igazán nagy hatása volt rám

és a családomra,

ugyanis teljesen megváltoztatta
a fejünkben a képet arról,

hogy mi zajlik le a fiamban,

és már kevésbé aggódtunk érte,

inkább csodáltuk a találékonyságát.

A tények ostoba dolgok.

És — szándékosan vagy sem —

könnyű velük visszaélni.

Barátnőm, Emily Willingham, kutató.

Írt egy cikket a Forbes-nak
ezzel a címmel:

"A 10 legfurcsább dolog,

amelyet az autizmushoz kötnek".

Szép kis lista.

Az internet a hibás mindenéért, ugye?

És persze az anyák is, mert miért ne?

De várjunk csak, van még,

szép kis gyűjtemény csak az "anya"
kategórián belül.

Láthatóan hosszú és érdekes lista.

Én személyesen is nagy rajongója
vagyok

az autópályák közelében való
terhesség nevű tételnek.

Az utolsó kifejezetten érdekes,

mivel a "hűtőszekrény anya" kifejezés

az első hipotézis volt

az autizmus okára vonatkozóan.

A kifejezés hideg és érzéketlen
természetű embert jelent.

És ezen a ponton gondolhatják:

"Susan, értjük, bármilyen adattal

tetszésünk szerint visszaélhetünk".

És ez igaz, teljesen igaz,

de itt a kihívás az,

hogy használjuk ki a lehetőségét,

hogy értelmezhetjük az adathalmazokat,

hiszen nincs saját jelentésük,
csak amit mi adunk nekik.

Tehát, mint üzletemberek, mint fogyasztók,

mint páciensek, mint állampolgárok,

úgy gondolom, hogy miénk a felelősség,

hogy eleget foglalkozunk-e

kritikai gondolkodásunk fejlesztésével.

Miért?

Mert a történelem során

már eleget hallottuk,

hogy képesek vagyunk adatok exabyte-jait

feldolgozni egy pillanat alatt,

és nagyobb az esélye,

hogy rossz döntéseket hozunk

visszafordíthatatlan következményekkel,
mint valaha.

Jó, mi?

Ehelyett inkább arra kellene
figyelnünk,

hogy több időt fordítsunk

a humán tudományokra:

szociológiára, társadalomtudományokra,

retorikára, filozófiára és etikára,

mert ezek adják meg a kontextust,
amely fontos

nagy adathalmazok megértéséhez,

mert általuk jobb
kritikai gondolkodóvá válhatunk.

Végtére is, ha képes vagyok

egy vitában a problémát felismerni,
nem az a lényeg,

hogy számokban vagy
szavakban van-e kifejezve.

Ez azt jelenti, hogy ha már

messziről képesek vagyunk átlátni

a megerősítési torzításon,

a hamis korreláción,

és a nyers érzelmi befolyásoláson,

mert attól, hogy az egyik
a másik után történik,

még nem biztos, hogy miatta történt.

Hogy latin szóval éljek,

a régi rómaiak mondása szerint:
"Post hoc ergo propter hoc."

vagyis "Utána, tehát miatta".

Ez olyan tudományok megkérdőjelezését
jelenti, mint a demográfia.

Miért? Mert a feltevései arról,
hogy kik vagyunk,

olyan dolgokra építenek,
mint a nemünk, a korunk

és a lakhelyünk,

s fittyet hány a gondolatainkról
és tetteinkről valló adatokra.

Ilyen adatok valóban léteznek,

ezért van szükség megfelelő
adatvédelmi szabályozásra

és a fogyasztó beleegyezésére,

és mindezen túl, tisztában kell lennünk

a saját hipotéziseinkkel,

a használt módszertannal

és az eredményben való bizalmunkkal.

Ahogy a középiskolai matektanárom
szokta mondani;

írd le a levezetést is,

mivel ha nem tudom,
hogy milyen lépéseket tettél meg,

azt sem fogom tudni, melyeket nem,

és ha nem tudom,
hogy melyik részét nem érted,

azt sem tudom, hogy
melyik részét érted.

Fel kell tennünk magunknak

a legnehezebb kérdést:

Az adatok valóban ezt mutatják,

vagy csak a végeredmény tölt el bennünket

a siker és a kényelem érzetével?

Szóval, a Health Media Collaboratory

a projekt végén kijelenthette,

hogy az emberek 87%-ánál
okoztak félelemérzetet

azok a látványos és nyugtalanító

dohányzásellenes reklámok.

De jutottak-e arra a következtetésre,

hogy az embereket leszoktatták
a dohányzásról?

Nem. Ez tudomány, nem varázslat.

Tehát, ha szabadjára akarjuk engedni

az információ hatalmát,

nem szükséges vakon belerohannunk

Orwell totalitárius

vagy Huxley banális jövőképébe,

vagy a kettőnek egy szörnyű elegyébe.

A mi dolgunk, hogy tekintettel legyünk

a kritikai gondolkodás fontosságára,

szem előtt tartsunk olyan példákat, mint

a Health Media Collaboratory projektje;

és ahogy a szuperhősös filmekben mondják:

az erőnket jóra használjuk.

Köszönöm.

(Taps)