A híradás jövője? A virtuális valóság

Mi lenne, ha egy történetet nem csak az elméddel, hanem az egész testeddel átélhetnél? Nonny de la Peña a hírközlés egy újfajta módszerén dolgozik, amely a hagyományos híradást a feltörő VR-technológiákkal kombinálja, hogy ezáltal a közönség átélhesse a történetet. Az eredmény egy valósághű élmény, amitől de la Peña azt reméli, hogy az emberek teljesen új módon érthetik majd meg a híreket.

Mi lenne, ha bemutatnék egy történetet,

amire nem csak az elméjükkel,

hanem az egész testükkel
emlékeznének?

Újságíróként egész életemben,
arra törekedtem,

hogy olyan történetek írjak,
amelyek hatnak másokra,

és törődésre inspirálják az embereket.

Dolgoztam nyomtatott médiában,
dokumentumfilmeken.

Dolgoztam a televíziónál.

De csak a virtuális valósággal
való találkozás után

tűnt fel az emberek mélyreható

és hiteles érzelmi reakciója,

amitől egészen elképedtem.

Az a helyzet, hogy a VR-el
a virtuális valósággal

elvihetem Önöket a helyszínre,

a történések kellős közepébe.

A felhelyezett szemüveg
követi a tekintet útvonalát,

és az egész testtel átérezhető,

mintha tényleg ott lennének.

Úgy 5 évvel ezelőtt kezdtem el
feszegetni a határokat

a virtuális valóság
és újságírás kapcsán.

Szerettem volna készíteni
egy anyagot az éhínségről.

Amerikában családok éheznek,
az élelmiszerbankok túlterheltek,

és sokszor kifogynak az élelemből.

Tudtam, hogy az éhségérzetet
nem lehet visszaadni,

de talán valahogy kiváltható
némi tényleges érzés.

Ismétlem -- ez 5 évvel ezelőtt volt --

szóval míg összevontam az újságírást
a virtuális valósággal,

ami egy félkész ötletnek bizonyult,

és finanszírozásom sem volt.

Gondolhatják hány munkatársam
nevetett rajtam.

De volt egy nagyszerű gyakornokom,

egy Michaela Kobsa-Mark nevű hölgy.

Együtt jártuk az élelmiszerbankokat,

hangfelvételeket és fényképeket
kezdtünk el készíteni.

Míg egy nap visszajött az irodámba,

és keservesen sírni kezdett.

Egy hosszú sorban állt
az egyik helyszínen,

ahol a sort terelő nő
nagyon feszültté vált,

és kiabálni kezdett:
"Túl sokan vannak!"

"Túl sokan vannak!"

Egy cukorbeteg férfi
nem jutott időben élelemhez,

leesett a vércukra, és kómába esett.

Amint meghallottam a hangfelvételt,

tudtam, hogy ez lesz az a bizonyos
evokatív anyag,

amivel érzékeltethetném, mi is zajlik
pontosan az élelmiszerbankokban.

Szóval itt a várakozó sor.
Látják milyen hosszú, ugye?

Amint már mondtam,
nem sok támogatásunk volt rá,

így a kapott adományokból
állítottam elő virtuális emberekkel.

Az emberek támogatásokért kilincseltek,
hogy megcsinálhassam a modellt,

és minden részletet
pontosan létrehozhassunk.

És akkor megpróbáltuk visszaadni,
ami aznap történt,

olyan pontossággal,
amennyire csak lehetett.

(Videó) Hang: Túl sokan vannak!
Túl sokan vannak!

Hang: OK, rohama van.

Hang: Szükségünk van egy mentőre.

Nonny de la Peña: a jobboldali férfi

úgy érzékeli, hogy körbejárja a testet.

úgy érzi egy helységben van a testtel.

Mintha a férfi a lábánál lenne.

És bár a perifériás látásával látja,

hogy a laborban van,

és azt is láthatja, hogy valójában
nem az utcán van,

de mégis úgy érzi, mintha
ott volna azokkal az emberekkel.

Nagyon óvatos,
nehogy rálépjen a fickóra,

aki valójában nincs is ott, ugye?

Szóval ez az anyag
a Sundance-hez került 2012-ben.

Nagyszerű dolog volt,
ez volt az első virtuális film,

ami valaha létrejött.

Amikor mi is elmentünk,
rettentően féltem.

Nem tudtam,
hogyan reagálnak majd az emberek,

és hogy mi fog történni.

Aztán megjelentünk ezzel a
ragasztószalagos szemüvegünkkel.

(Videó) Ó, te sírsz.
Te sírsz. Gina, te sírsz.

Hallható a csodálkozás
a hangomban, ugye?

Ezt a fajta reakciót tapasztaltuk

újra és újra:

Emberek, akik leguggolva próbálják
megnyugtatni a beteget,

súgni próbálnak valamit a fülébe,

vagy valamilyen módon segíteni
akarnak rajta, még ha nem is tudnak.

Sok ember a végén azt mondta,

"Istenem, de zavaró volt,
hogy nem tudtam segíteni a fickón."

és ezt magukkal vitték a mindennapjaikba.

Miután elkészült ez az anyag,

az USC, a Dél-Kaliforniai Egyetem
filmművészeti karának dékánja,

bemutatta a Világgazdasági Fórum
vezetőjének az „Éhínség” filmet.

Amikor levette a szemüveget,

ott helyben előadott
egy anyagot Szíriáról.

Én tényleg tenni akartam valamit
a menekült szír gyerekekért,

mivel a polgárháború
a gyerekeket súlytja a legjobban.

Elküldtem egy csapatot az iraki határra,
hogy filmezzék le a menekülttábort,

egy olyan területen,
ahova ma nem küldenék csapatot,

mivel az ISIS pontosan
ott állomásozik.

Ezután rekonstruáltunk
egy utcai jelenetet,

amiben egy fiatal lány énekel,
miközben felrobban egy bomba.

Amikor a jelenet kellős közepén vagy,

és meghallod azokat a hangokat,

és látod magad körül a sebesülteket,

egy rettentően félelmetes és valós érzés.

Olyanok, akik átéltek
igazi bombázásokat, azt mondták,

hogy ugyanolyan félelmet keltett bennük.

[A szíriai polgárháború távolinak tűnhet,]

[míg nem megtapasztalod te is.]

(Lány énekel)

(Robbanás)

[Szíria Projekt]

[Egy virtuálisvalóság-élmény]

NP: Azután meghívtak minket

a londoni Victoria and Albert Museumba.

Sehol nem volt hirdetve.

Beraktak minket egy faliszőnyeg-terembe.

A sajtóban sem jelent meg,

így bárki, aki aznap besétált a múzeumba,

láthatott minket az őrült fényekkel.

Talán a régi faliszőnyegek történetét
szerették volna inkább megismerni.

Majd szembekerültek
a virtuális kameráinkkal.

Rengeteg ember kipróbálta,
és az ötnapos teszt után

végül 54 oldalnyi vendégkönyvi
bejegyzéssel zártunk,

a kurátorok pedig azt mondták nekünk,

hogy sosem tapasztaltak még ilyen
élményáradatot.

Beszámolók, mint az "Annyira valós," és
"Abszolút hihető,"

vagy természetesen,
ami engem leginkább érdekelt,

"Olyan valódi az érzés,
mintha tényleg részese lennék

annak, amit a hírekben mutatnak."

Szóval működik, ugye? Ez a dolog működik.

És teljesen lényegtelen a hovatartozásod
vagy az életkorod --

ez mindenképpen valósághű.

Ne értsék félre, nem azt mondom,
hogy amikor egy jelenet részesei,

elfelejtik, hogy itt vannak.

De úgy tűnik, képesek vagyunk
egyszerre két helyen is lenni.

Képesek vagyunk az általam nevezett
duális jelenlétre,

és úgy gondolom emiatt vagyok képes
az empatikus érzések kiváltására.

Nem igaz?

Ez azt jelenti persze,

hogy nagyon óvatosnak kell lennem,
az ilyen jellegű anyagok készítésekor.

A legjobb újságírói gyakorlatokra
kell hagyatkoznom,

és biztosítani, hogy ezek a
hatásos történetek

feddhetetlenek legyenek.

Ha az anyagokat nem mi magunk készítjük,

nagyon szigorúnak kell lennünk

az anyag eredetét és forrását illetően,

és hogy mennyire hiteles?

Hadd éljek egy példával.

Vegyük Trayvon Martin ügyét,

egy 17 éves kölyökét, aki
üdítőt és édességet vásárolt egy üzletben,

majd hazamenet közben a helyi járőr
Gerorge Zimmerman követte őt,

míg végül lelőtte, és megölte a fiút.

Az anyag elkészítéséhez

megkaptuk az egész komplexum
építészeti rajzát,

a rajzok alapján az egész helyszínt
újraépítettük, kívül és belül egyaránt.

A történéseket

a 911-es rendőrségi hívás alapján
rekonstruáltuk.

Érdekes módon, ezzel a történettel
bekerültünk a hírekbe.

A Primeau Production törvényszéki ház,
ahol a hanganyagot rekonstruálták,

hajlandó lenne tanúsítani,

hogy George Zimmerman
a kocsiból kiszállva

fegyverét kibiztosította,
mielőtt a fiú után eredt.

Szóval Önök is láthatják,
hogy az újságírás alapelvei

itt sem nagyon mások, nem igaz?

Ugyanazt az alapelvet követjük,
amit mindig is követünk.

Az egyetlen különbség
az érzés, mintha a helyszínen lennél,

akár egy éhségtől elájuló fickót nézel,

vagy egy robbanás kellős közepén vagy.

És ez az, ami igazából hajtott engem
ezekkel az anyagokkal kapcsolatosan,

hogy hogyan készítsük el őket.

Próbáljuk ezeket a fejhallgatón
és szemüvegen túl is elérhetővé tenni.

Mobil anyagokat is készítünk,
mint a Trayvon Martin film.

És ezek igen komoly hatást értek el.

Találkoztam amerikaiakkal,
akik adományoztak

a bankszámlájukról közvetlen utaltak
a szír menekült gyerekek részére.

az "Éhínség LA-ben" pedig hozzájárult

egy új keletű újságírás létrehozásához,

amiről úgy gondolom, más
platformokon is érvényesülni fog

valamikor a jövőben.

Köszönöm.

(Taps)