MIt gondolnak és éreznek az állatok?

Mi jár az állatok agyában? Ha egyáltalán gondolkodnak és éreznek, tudhatjuk-e, hogy mit? Carl Safina szerint igen. A környezettant, a biológiát és a viselkedéstudományt felölelő felfedezések ismertetésével, viccek elmesélésével, bálnákról, farkasokról, elefántokról és albatroszokról szóló történetekkel bizonyítja, hogy a többi élőlény, amely együtt él velünk a Földön, gondolkodik, érez, eszközöket használ és érzelmeket fejez ki, és értelmes – épp úgy, mint mi.

Elgondolkodtak már azon, hogy
mit gondolnak és éreznek az állatok?

Kezdjük e kérdéssel:

tényleg szeret engem a kutyám,
vagy csak egy kis nasit akar?

Könnyű belátni, hogy kutyánk
tényleg szeret minket,

igazán könnyű ezt belátni,

hogy mi jár a borzas fejecskéjében.

Mi történik?

Valami történik.

De miért mindig az a kérdés,
hogy "Szeretnek-e minket?"

Miért mindig rólunk szól?

Miért vagyunk ilyen önimádók?

Találtam egy másik kérdést,
amit feltehetünk nekik:

"Ti kik vagytok?"

Az emberi elme képessége,
hogy igyekszünk azt gondolni,

hogy csak az emberi elme képes szeretetre.

De igaz ez?

Mit csinál a többi lény agya?

Mit gondol, és mit érez?

Módunkban áll ezt megtudni?

Szerintem igen.

Számos módszer van rá.

Megfigyelhetjük a fejlődésüket,
megvizsgálhatjuk az agyukat

és megnézhetjük, hogy mit tesznek.

Kezdjük azzal, hogy agyunkat örököltük.

Az első idegsejtek
a medúzáktól származnak.

A medúzákból fejlődtek ki
az első gerinchúrosok.

Az első gerinchúrosokból
az első gerincesek.

A gerincesek elhagyták a tengert,

és itt vagyunk mi.

Azonban az is igaz, hogy egy neuron,
egy idegsejt ugyanolyannak látszik

egy rákban, egy madárban vagy bennünk.

Mit mond ez a rák elméjéről?

Mondhatunk-e bármit róla?

Kiderül, hogyha a rákot

gyenge áramütésekkel ingereljük,

amikor csak megpróbál kijönni az üregéből,

nyugtalanná válik.

Ha ugyanazt a gyógyszert adjuk be neki,

amivel az ember zavarodottságát kezelik,

a rák megnyugszik,
és felderítésre előbújik.

Hogyan szoktuk jelezni,
hogy törődünk a rákok nyugtalanságával?

Többnyire megfőzzük őket.

(Nevetés)

A polipok, akár az emberszabású
majmok, eszközt használnak,

és felismerik az emberi arcokat.

Hogyan ünnepeljük ezeknek a gerinctelen
állatoknak a majmokéhoz hasonló elméjét?

Többnyire megfőzzük őket.

Ha egy halat a fűrészes sügér
a korall hasadékába hajszol,

néha olyan helyre kergeti, amelyről tudja,
hogy egy murénaféle alszik ott,

és jelez a murénának: "Gyere utánam",

és a muréna megérti a jelet.

A muréna bemehet a résbe,
és elkaphatja a halat,

azonban a hal elinalhat,
de akkor a sügér kaphatja el.

Ez egy ősi együttműködés,
amit csak mostanában fedeztünk fel.

Hogyan ünnepeljük ezt az együttműködést?

Többnyire megsütjük őket.

Egy minta van kialakulóban,
és ez sokkal többet mond el rólunk,

mint róluk.

A tengeri vidrák használnak eszközöket,

és időt fordítanak rá,
hogy megmutassák kölykeiknek,

mit csináljanak: ezt hívjuk tanításnak.

A csimpánzok nem tanítanak.

A gyilkos bálnák tanítanak,
és megosztják az ételüket.

Mikor az evolúció valami újat hoz létre,

előbb a raktárkészletből gazdálkodik,

mielőtt egy új trükköt csinálna.

Agyunknak hosszú időbe tellett,

mire elérte mostani szintjét.

Ha az emberi agyat
a csimpánzéval hasonlítjuk össze,

láthatjuk, hogy mienk voltaképpen
egy nagyon nagy csimpánzagy.

Jó, hogy a mienk nagyobb, mert tényleg
bizonytalanok vagyunk magunkban.

(Nevetés)

De egy delfinnek nagyobb az agya,

több az agytekervénye.

Mondhatjuk, hogy rendben,
látjuk az agyat,

de mit mondunk az értelemről?

Nos, láthatjuk az értelem működését

a logikus viselkedésben.

Ezek az elefántok

nyilvánvalóan pihennek.

Árnyékos területre leltek a pálmák alatt,

amelyek alatt a borjaik alhatnak,

miközben ők is szundítanak,
de továbbra is éberen.

Azt a képet tökéletesen értelmezzük,

éppúgy, mint ők,

mert ugyanannak a Napnak a sugara alatt,
ugyanazon a síkságon,

hallgatjuk ugyanazoknak
a veszélyeknek a harsogását,

ők azzá váltak amik,
és mi azzá váltunk, akik vagyunk.

Sokáig szomszédok voltunk.

Senki sem hiszi,
hogy az elefántok lazítanak.

Nyilván izgatja őket valami.

Mi izgatja őket?

Ha a turisták felvett hangját

bokorba rejtett hangszórón
keresztül játsszuk le nekik,

ügyet sem vetnek rá,
mert a turisták sosem háborgatják őket.

Ám ha pásztorok hangját játsszuk le,

akik lándzsát hordanak, és gyakran
megsebzik őket a forrásnál,

az elefántok csordába verődve
elfutnak a rejtett hangszórótól.

Az elefántok nemcsak
az ember létezéséről tudnak,

hanem arról is, hogy többféle ember van:

vannak rendesek és veszélyesek.

Sokkal régebben figyelnek minket,
mint fordítva.

Jobban ismernek minket, mint mi őket.

Ugyanazok a kötelező feladataink:

gondoskodás a kicsikről, ételszerzés,
életben maradásra törekedés.

Vajon kellően föl vagyunk-e szerelkezve
Afrika hegyeinek megmászásához,

vagy a tengeri búvárkodáshoz:
alapvetően ugyanolyanok vagyunk.

A felszín alatt rokonok vagyunk.

Az elefántnak ugyanolyan a csontváza,

a gyilkos bálnának is,

mint a miénk.

Szükség esetén segítenek egymásnak.

A fiatalok kíváncsiak.

Családi kötelékek léteznek.

Felismerjük a szeretetet.

Az udvarlás – az udvarlás.

És akkor feltesszük a kérdést:
"Van tudatuk?"

Általános érzéstelenítéskor
tudattalan állapotban vagyunk,

ilyenkor nem érzünk semmit.

Az öntudat egyszerűen az az állapot,
amikor érzünk valamit.

Ha látunk, ha hallunk, ha érzünk,
ha tisztában vagyunk valamivel,

öntudatunknál vagyunk,
és az állatok is öntudatuknál vannak.

Néhányan azt mondják,

hogy bizonyos jellemzők
teszik az embert emberré,

az egyikük az empátia.

Az empátia: képesség társaim hangulatának
és az enyémnek az összehangolására.

Ez nagyon hasznos képesség.

Ha társaim eliszkolnak,

éreznem kell, hogy nekem is sietnem kell.

Mind szedjük a lábunkat!

Az empátia legrégibb formája
a fertőző félelem.

Ha a társaim ijedtükben
hirtelen elszállnak,

nem túl jó, ha eltöprengek:

"Hű, kíváncsi vagyok,
miért indult el éppen most mindenki."

(Nevetés)

Az empátia régi,
de mint minden más az életben,

mozgó skálán helyezhető el,
és több fajtája van.

Az egyszerű empátia, amikor
a szomorúságod engem is elszomorít.

Örülök, ha boldognak látlak.

Azután ott van a szimpátia, a részvét,

ez egy kissé más érzés:

"Fogadd részvétem
nagymamád elhunyta miatt.

Nem ugyanazt a bánatot érzem,
de megértem; tudom, most mit érzel,

és ez megérint engem."

Ha érdekünk együttérzést mutatni,

azt könyörületnek hívom.

Távolról sem ez tesz minket emberré,

az emberi empátia
messze van a tökéletestől.

Elfogjuk az együttérző lényeket,
majd megöljük és megesszük őket.

Megjegyezhetik erre:
"De hát azok más fajok!

Ez csak zsákmányszerzés,
és az emberek ragadozók!"

De nem bánunk túl jól
a saját fajtánkkal sem.

Az ember csak azt véli tudni
az állati viselkedésről,

hogy soha nem szabad emberi
gondolkodást és érzéseket

tulajdonítani más fajoknak.

Úgy gondolom, ez butaság,

mert a legjobban úgy tippelhetjük meg,
hogy más fajok mit csinálnak és éreznek,

ha emberi gondolatokat
és érzelmeket tulajdonítunk nekik,

mert az agyuk alapvetően
ugyanolyan, mint a miénk.

Ugyanolyan a felépítésük.

Ugyanazok a hormonok váltják ki
a hangulatunkat és a motivációnkat,

mint az állatok agyában.

Nem tudományos módszer azt állítani,
hogy akkor vadásznak, amikor éhesek,

és kilóg a nyelvük, mikor fáradtak,

majd azt állítani:
amikor a kicsinyeikkel játszanak

vidáman és boldogan,

fogalmunk sincs, képesek-e érzésekre.

Ez nem tudományos módszer.

Egy riporter így fogalmazott:

"Talán, de honnan tudjuk, hogy a többi
állat képes-e gondolkodni és érezni?"

Elkezdtem átböngészni több száz

tudományos hivatkozást,
amit bevettem a könyvembe,

és rájöttem, hogy a válasz
ott van velem a szobában.

Amikor a kutyám leszáll a pokrócról
és odajön hozzám,

– nem a kanapéhoz, hozzám –,

és hanyatt fordul, hasát mutatja

arra gondolva: "Szeretném,
ha megvakargatnák a hasamat.

Tudom, hogy odamehetek Carlhoz,

meg fogja érteni, hogy mit kérek tőle.

Tudom, hogy bízhatok benne,
mert egy család vagyunk.

Megteszi, és ez jó érzés lesz."

(Nevetés)

A kutyám gondolkodik és érez,

ennél mi sem egyszerűbb.

De a többi állat láttán azt mondjuk:

"Ó, a gyilkos bálnák, farkasok, elefántok:

ők mások."

Az a magas uszonyú hím, az L41

38 éves.

A nősténye a bal oldalán, az L22

44 éves.

Évtizedek óta ismerik egymást.

Pontosan tudják, hogy kik ők.

Tudják, hogy kik a barátaik,

a riválisaik.

Az életük egy életpálya vonalát követi.

Mindig tudják, hogy hol vannak.

Ez egy elefánt, Philo a neve.

Egy fiatal hím.

Ez itt ő 4 nappal később.

Az ember nemcsak érezheti a bánatot,
okozhat is szörnyen sok bánatot.

Ki akarjuk metszeni a fogaikat.

Miért nem tudjuk megvárni, amíg meghalnak?

Az elefántok valaha
a Földközi-tenger partjától

egészen a Jóreménység Fokáig éltek.

1980-ban még hatalmas területen éltek

Közép- és Kelet-Afrikában.

Mostanra élőhelyük elszigetelt
helyekre zsugorodott.

Ez egy miattunk kihalófélben
lévő állat, egy társunk,

a legnagyszerűbb szárazföldi
élőlény geográfiája.

Persze, az Egyesült Államokban sokkal
jobban vigyázunk a vadvilágunkra.

A Yellowstone Nemzeti Parkban,
kiirtottunk minden egyes farkast.

Kiirtottunk minden egyes farkast
a kanadai határtól délre.

A park vadőrei követték ezt el
az 1920-as években,

majd 60 év múlva vissza
kellett a farkast telepíteniük,

mert a jávorantilopok
túlságosan elszaporodtak.

Aztán jöttek az emberek.

Ezrével jöttek megnézni a farkasokat,

a világ legkönnyebben látható farkasait.

Én is megnéztem ezt
a hihetetlen farkascsaládot.

A falka egy család.

Van néhány felnőtt tenyészállat
és számos különböző korú fiatal.

Megnéztem a leghíresebb,
legerősebb falkát a parkban.

Amikor a falka épp csak kiment a parkból,

két felnőttet megöltek közülük,

köztük az anyát,

amelyet néha alfa nősténynek hívunk.

A család maradékában
rögtön kitört a testvérviszály.

Nővérek kergették el egymást.

A bal oldali napokig próbált
visszatérni a családjába.

Nem engedték neki,
mert féltékenyek voltak rá.

Túl sok figyelmet kapott két új hímtől,

de koraérett volt.

Ez túl sok volt a számukra.

A végén a parkon kívülre
kalandozott, és ott lelőtték.

Az alfa hímet kiűzték a falkából.

Amint beköszöntött a tél,

egyedül kellett vadásznia,
elveszítette a területét,

családtagjait és a párját.

Annyi fájdalmat okozunk nekik!

Rejtély, hogy miért nem
bántanak minket jobban.

Ez a bálna épp most evett
egy darabot egy szürke bálnából

a társaival, akik megölték a bálnát.

A csónakban ülő emberek
semmilyen félelmet nem éreznek.

Ez a bálna a T20.

Két társával éppen
háromba tépett egy fókát.

A fóka kb. annyit nyom,
mint az emberek a csónakban.

Az emberek nem féltek semmitől.

A bálnák fókát esznek.

Miért nem esznek meg minket?

Miért bízunk bennük,
még ha gyerekünk a közelükben van is?

Miért tértek vissza a gyilkos bálnák
a sűrű ködben eltévedt kutatókhoz,

és miért vezették őket
mérföldeken át a köd széléig,

amíg a kutatók háza
föl nem tűnt a parton?

Ez többször megtörtént.

A Bahamákon él Denise Herzing.

Az asszony foltos delfineket
tanít, az állatok ismerik őt.

Kiválóan ismeri mindegyiküket.

Azok ismerik a nőt,
felismerik a kutatóhajóját.

Mikor a nő megjelenik,
az mindig boldog találkozó.

De egyszer nem akartak
a hajó közelébe jönni,

és ez nagyon furcsa volt.

A kutatók nem értették, mi a bajuk,

amíg valaki föl nem jött a fedélzetre,

és nem közölte, hogy az egyik ember

álmában meghalt a hálóhelyén.

Honnan tudhatták a delfinek,
hogy az egyik ember szíve

éppen megállt?

Mi közük volt hozzá?

Miért ijesztette ez el őket?

E rejtélyes dolgokból csak sejtjük,

mi járhat a fejében azoknak,
akikkel együtt élünk

a Földön, s akikre szinte
soha nem gondolunk.

Egy dél-afrikai delfináriumban

élt egy palackorrú delfinborjú, Dolly.

Még szopott, és egyszer
gondozója cigarettaszünetet tartott,

az ablakon át nézett a medencébe,
és füstöt fújva dohányzott.

Dolly odament, ránézett,

majd visszament a mamájához
és egy-két percig szopott,

aztán visszatért az ablakhoz,

és egy tejfelhőt bocsátott ki,
ami füstként borította be a fejét.

Ennek a palackorrú delfinborjúnak

eszébe ötlött, hogy a tejjel
ábrázolja a füstöt.

Amikor az ember az egyik dolgot
egy másik ábrázolására használja,

azt művészetnek nevezzük.

(Nevetés)

Nem azok a dolgok tesznek minket

emberré, amelyekről azt hisszük.

Az tesz minket emberré,

hogy abban, ami mind a mi,
mind az állatok tudatában megvan,

mi vagyunk a legvégletesebbek.

Mi vagyunk a legkönyörületesebb,

a legerőszakosabb, a legalkotóbb

és a legpusztítóbb állat,
mely valaha is létezett ezen a bolygón.

Mindez bennünk van.

De nem a szeretet tesz bennünket emberré.

Ez nem kizárólag emberi tulajdonság.

Nemcsak mi törődünk a párunkkal.

Nemcsak mi gondoskodunk a gyermekeinkről.

Az albatroszok gyakran
10-16 ezer km-t repülnek

heteken át, hogy egy jó falatot vigyenek

a rájuk váró csibéiknek.

A legtávolabbi szigeteken fészkelnek
a világ óceánjaiban,

és ott ilyen a helyzet.

Az élet továbbvitele nemzedékről
nemzedékre – ez a létezés lánca.

Ha ez leáll, mindennek vége.

Ha valami szent, hát ez az.

Ebbe a szent kapcsolatba
bezúdul a műanyagszemetünk.

Mindegyik madár gyomrában
már van műanyag.

Ez a hat hónapos albatroszfióka
készen állt, hogy elhagyja fészkét,

de elpusztult, mert gyomra
tele piros öngyújtókkal.

Nem ilyen kapcsolatban kellene lennünk

a világ többi részével.

De mi, akik elménk tiszteletére
neveztük el magunkat,

soha nem gondolunk a következményekre.

Mikor egy új emberi életet
üdvözlünk a világban,

más lények társaságában
üdvözöljük a kisbabáinkat.

Állatokat festünk a falakra.

Nem mobiltelefonokat festünk.

Nem munkahelyeket festünk.

Állatokat festünk, hogy megmutassuk
nekik, hogy nem vagyunk egyedül.

Van társaságunk.

A Noé bárkájáról készült minden
egyes festményen szereplő állat

méltó az üdvösségre,
de most halálos veszélyben vannak,

és az özönvizük mi vagyunk.

Egy kérdéssel kezdtük:

"Szeretnek-e minket?"

Most másik kérdést fogunk föltenni:

"Képesek vagyunk-e
tulajdonságainkat arra használni,

hogy gondoskodásunk legalább arra
legyen elég, hogy élni hagyjuk őket?"

Nagyon köszönöm.

(Taps)