Mi történik, mikor az online kipellengérezés elszabadul?

Jon Ronson sokáig élvezte, hogy a Twitter vélemény-nyilvánítási lehetőséget nyújt a szótlanoknak ... a közösségi média esélyt ad nekünk, hogy kiálljunk, és visszaverjük az észlelt igazságtalanságot. De időközben a dolgok váratlan fordulatot vettek. Szenvedélyes és ékesszóló előadásában Ronson elmondja, milyen gyakran viselkedünk acsargó csőcselék módjára —, és kitér arra is, hogy ideje átgondolni, hogyan beszélgetünk másokkal az interneten.

Megjelenésekor a Twitter a lejáratás
radikális ellenszerének látszott

Az emberek szégyenteljes dolgokat
vallottak be,

mások meg erre így szóltak:
"Te jó Isten, én is pont ilyen vagyok."

A hallgatagok rájöttek,
hogy igenis van véleményük,

amely erőteljes és sokatmondó.

Ha egy újságnak rasszista
vagy homofób rovata volt,

tudtuk, hogy tehetünk ellene valamit.

Elkaphatjuk őket.

Azzal a fegyverrel csaphatunk le rájuk,
amelyhez értünk, de ők nem:

a közösségi média kínálta
kipellengérezéssel.

A hirdetők elállnak a megrendelésektől.

Amikor a hatalmasok visszaéltek
az előjogukkal,

rákészültünk, hogy elkapjuk őket.

Ez afféle "az igazságszolgáltatás
demokratizálása" volt.

A hierarchia kiegyenlítődött.

Helyre akartuk hozni a dolgokat.

Röviddel utána egy becstelen tudomány-
népszerűsítő szerző, bizonyos Jonah Lehrer

lebukott, hogy idézeteket plagizált
és hamisított —,

azt mondta nekem, hogy szégyenbe
és bűnbánatba taszították.

Lehetősége volt

nyilvánosan bocsánatot kérni
egy alapítványi ebéden.

Ez élete legfontosabb beszédének
ígérkezett.

A beszéd talán némileg megmenthette volna.

Odaérkezése előtt tudta,

hogy az alapítvány
élőben közvetíti az eseményt,

de míg oda nem ért, azt nem,

hogy a Twitterrel összekötött
hatalmas képernyő lesz a feje mellett.

(Nevetés)

Egy másik meg szemmagasságban,
mint egy monitor.

Nem hiszem, hogy az alapítványi emberek
ezt aljasságból művelték volna,

Szerintem tökfejek voltak:
ez egy páratlan alkalom volt,

mikor a Twitter csodás őszintesége

felülkerekedett
a mind szörnyűbb valóságon.

Aztán szemmagasságban
záporoztak a Twitter-üzenetek,

miközben a muki próbált szabadkozni.

"Jonah Lehrer, unjuk a mentegetőzésedet."

(Nevetés)

Meg: "Jonah Lehreren nem látszik,
hogy szégyellné magát."

Ezt akár minden idők legjobb
elmeorvosa is írhatta volna,

aki tudja ezt az emelvényen álló
apró alakról.

Aztán: "Jonah Lehrer csupán
egy bugris szociopata."

Az utolsó szóval igen emberi módon
lehet megfosztani emberi mivoltától

a megsértettet, mert tönkre akarjuk
tenni, de bűntudat nélkül.

Képzeljük el, hogy bíróságon vagyunk,

és a tudatlan vádlott még egy esélyt kér,

az esküdtek pedig azt üvöltik:

"Unjuk! Szociopata!"

(Nevetés)

Mikor tárgyalótermi drámákat nézünk,

a jólelkű védőügyvéddel
próbálunk azonosulni,

de csak kapjunk hatalmat,
rögvest vérbírókká válunk.

A hatalom gyorsan megront.

Elkaptuk Jonah-t, mert észrevettük,
hogy visszaél a helyzetével,

de Jonah-t akkorra már porig aláztuk,
és mégis rugdostuk,

sőt gratuláltunk magunknak,
hogy legyűrtük.

Kezdtük magunkat furcsán s üresnek érezni,
ha nem volt kéznél egy nagykutya,

akit elkaphattunk volna,
mert visszaélt az előjogával.

Egy megszégyenítés nélküli nap olyan volt,
mint mikor az ember

csak a körmét piszkálja,
és nem jut egyről a kettőre.

Elmondok egy történetet

bizonyos Justine Sacco nevű nőről.

A nő PR-os volt New Yorkban,
a Twitteren 170-en követték,

és rövid, fanyar vicceket rakott föl
a Twitter-oldalára,

mint pl. ezt a New Yorkból
Londonba tartó gépen:

[Fura német muki: Ez az első osztály.
2014 van. Használjon dezodort."

- mormogja, miközben belégzi
a testszagot. Kösz a patikusoknak.]

Így kuncogott Justine, s megnyomta
a Küldés gombot. Válasz nem jött.

Szomorú volt, mint bármelyikünk,

ha az internet nem gratulál,
hogy jópofik vagyunk.

(Nevetés)

Süket csönd, mikor az internet
nem szól vissza.

Elért Heathrow-ra, még ráért

utazása utolsó szakasza előtt, így
kitalált még egy rövid fanyar viccet:

[Afrikába tartok. Remélem, nem kapom el
az AIDS-et. Viccelek. Hisz fehér vagyok!]

S magában kuncogva megnyomta a Küldést.
Felszállt a gépére. Válasz nem jött,

kikapcsolta a mobilját, és álomba merült.

Mikor 11 óra múlva fölébredt,

bekapcsolta a mobilját, már mikor
a gép a kifutópályán gurult,

és rögtön egy üzenetet látott valakitől,

akivel középiskolás kora óta nem beszélt:

"Nagy kár, hogy ez történik veled"
- írta az illető.

Azután egy üzenet a legjobb barátjától:

"Azonnal föl kell engem hívnod.

Az egész világon mindenki csak
veled foglalkozik a Twitteren."

(Nevetés)

Az történt, hogy a 170 Twitteres
követőjének egyike elküldte az üzenetet

a Gawker pletykablog újságírójának,
az meg továbbküldte 15 ezer követőjének:

[Most egy fura nyaralási vicc
az IAC PR-esétől]

Aztán mintha villám csapott volna le.

Pár hét múlva beszéltem
a Gawker újságírójával.

E-mailben megkérdeztem, milyennek érezte
a dolgot. A válasza: "Ragyogónak."

Hozzátette: "Biztos a nő is jól van."

Ám a nő egyáltalán nem volt jól,
mert míg aludt,

a Twitter átvette az uralmat
az élete fölött, és ripityára zúzta.

Először jöttek az emberbarátok:

[ha @JustineSacco szerencsétlen szavai
... zavarják,

támogassa a @CARE afrikai munkáját.]

[ ... látva az undorító rasszista Twitter-
üzenetet, ma adományozok a @care-nek]

Aztán jöttek az iszonyodók:

[... nincs szó erre a kibaszott ,
iszonyatos, undorító rasszista üzenetre

Sacco-tól. Iszonyú!]

Járt valaki éjszaka a Twitteren?
Elég sokan.

Justine vicce az önök Twitterét is
úgy leterhelte, mint az enyémet?

Az enyémet igen, s tudom,
hogy mások akkor mit gondoltak.

Ezt: "Hűha, most valakit kicsináltak!

Valaki élete épp most megy tönkre!"

Fölültem az ágyban,

föltámasztottam a fejemet a párnával,

majd eltöprengtem: Egyáltalán nem biztos,
hogy a vicc rasszista szándékú volt.

Lehet, hogy ahelyett hogy vidáman
kérkedne a helyzetével,

Justine csak vidáman
gúnyolódott előnyös helyzetén.

Megvan ennek a vígjátéki hagyománya,

mint pl. South Park vagy Stephen Colbert
vagy Randy Newman.

Lehet, hogy Justine Sacco bűntette
nem fogható Randy Newmanéhoz.

Mikor pár héttel később
egy bárban találkoztam Justine-nal,

egyszerűen romokban volt.

Kértem, hogy magyarázza meg a viccet.

Ezt felelte: "Mi, az az USA-ban élők,
kissé elefántcsont toronyban vagyunk,

ha azzal szembesülünk,
mi van a harmadik világban.

Az elefántcsont toronyból
csináltam viccet."

Helen Lewis, a New Statesman cikkírója,
aki a nyilvános megszégyenítésről

írt könyvemet bírálta, azt írta,
hogy ő is twittelt aznap éjszaka:

"Nem hiszem, hogy Justine vicce
rasszista szándékú volt."

És rögtön hozzátette, hogy elborították
a Twitter-üzenetek:

"Nos, maga sem más,
mint egy kiváltságos cafka."

Justine megszégyenítéséről pedig ezt írta:

befogta a száját, és figyelte,
hogy omlik össze Justine élete.

Kezdett az ügy elsötétülni:

[Mindenki jelentse föl
ezt a @JustineSacco picsát]

Azután jöttek a telefonok, hogy rúgják ki.

[Sok szerencsét az új évi
álláskereséséhez! #GettingFired]

A világon ezrek érezték úgy,

hogy kötelességük kirúgatni.

[@JustineSacco karrierjének
utolsó tvítje. #SorryNotSorry]

Cégek is beleártották magukat,
termékeik eladásának reményében,

meglovagolva Justine megsemmisítését.

[Majd ha valami hülyeséget akarsz
tvítelni fölszállás előtt,

biztosan egy @Gogo járatra szállj!]

(Nevetés)

Egy csomó cég sokat keresett
aznap éjszaka.

Justine nevét havonta általában
negyvenszer guglizták.

Abban a hónapban december 20.
és a hó vége között

a nevére 1.220.000-szer kerestek rá.

Egy internet-közgazdász
azt mondta nekem, hogy a Google

120 ezer és 468 ezer dollár
között keresett

Justine megsemmisítésén, miközben mi,
akik a megsemmisítésével foglalkoztunk

egy kanyi grandot sem.

(Nevetés)

Ingyenmunkás lejáratás-gyakornokok
voltunk a Google-nál

(Nevetés)

Majd jöttek a trollok:

[Remélem, Justine Sacco kap AIDS-et? LOL]
[szójáték]

Valaki ezt írta:

"Egy HIV-pozitívnak meg kéne
kefélnie ezt a szukát, és meglátjuk,

hogy a bőrszíne megóvja-e az AIDS-től."

És az az ember zöld utat kapott,

senki sem reagált rá.

Annyira föllelkesített minket
Justine tönkretétele,

és megszégyenítő agyunkkal
olyan együgyűek voltunk,

hogy nem tudtunk megsemmisíteni valakit,

aki érdemtelenül
semmisítette meg Justine-t.

Aznap éjjel Justine egy csomó
széttagolt csoportot egyesített,

az emberbarátoktól az "erőszakolják
meg a szukát"-félékig.

[@JustineSacco Remélem, kirúgnak!
Te elmebajos szuka ...

hadd tudja meg a világ,
hogy turulozni akarsz Afrikában.]

A nők megszégyenítése még komiszabb.

Ha férfit szégyenítenek meg: "Kirúgatlak."

Ha nőt szégyenítenek meg:

"Kirúgatlak, megerőszakoltatlak
és kivágatom a méhedet."

Majd Justine munkaadói is megszólaltak:

[IAC a @JustineSacco tvíten:
Ez gyalázatos, sértő

megjegyzés. A munkavállalót
nem tudjuk elérni a járaton.]

Ez pedig, amikor a düh tébolyba csap át:

[Karácsonyra azt kívánom, hogy lássam
@JustineSacco's arcát,

ha megnyitva a fiókját meglátja: #kirúgva]

[@justinesacco, mikor leszáll a gépe,
a legfájóbb

telefon-visszakapcsolást éli majd át.]

[Már látjuk, ahogy ezt a szuka
@JustineSacco-t kirúgják. VALÓS időben.

Mielőtt még ő TUDNÁ, hogy kirúgják.]

Eddig ez egy bájos beszámoló volt.

Olyanról tudtunk, amiről Justine nem.

Ki tudnak gondolni egy
kevésbé jogászit, mint ez?

Justine aludt a gépen, s képtelen volt
kimagyarázni magát,

s a vidámságnak nagy része
ebből táplálkozott.

Akkor éjjel a Twitteren olyanok voltunk,
mint a fegyverhez kúszó kisgyerekek.

Valaki kiszaszerolta, melyik gépen ül,

s ráálltak járatkövető weboldalra.

[A British Airways 43 sz. járata
1 óra 34 perc múlva érkezik]

Ezt a hashtagot világszerte fölkapták:

# hasJustineLandedYet?
[ Justinemárleszállt? ]

[Elég vad dolog látni egy önpusztítót,

aki még csak nem is tud róla
#hasJustineLandedYet]

[Szeretnék hazamenni és lefeküdni,
de a bárban mindenki ezen lóg:

#HasJustineLandedYet.
Nem tudom levenni róla szemem]

[#HasJustineLandedYet Talán ez a legjobb,
ami a péntek estémen történik.]

[Senki sincs Fokvárosban, aki a reptérről
tvítelné az érkezését?

Gyerünk, twitter! Képeket szeretnék]

És mit gondolnak? Igen, volt.

[@JustineSacco tényleg LESZÁLLT
a fokvárosi reptéren.

Ha valaki tudni akarja,
milyen az, mikor fölfedezi,

hogy egy félreértelmezett liberális
vicc miatt épp most zúzta miszlikbe

— nem egy troll —, hanem egy olyan

kedves ember, mint mi, olvassák:

[... A nő úgy döntött,
napszemcsivel álcázza magát.]

Na de miért tettünk ilyet?

Azt hiszem, volt, aki őszintén kiborult,

de én a többiekről beszélek.

Mert a Twitter alapjában
egy kölcsönösen jóváhagyó gépezet.

Olyanokkal vesszük körül magunkat,
akik úgy éreznek, mint mi,

helyeselünk egymásnak,

s ez tényleg kellemes érzés.

S ha valaki az utunkba áll, elsöpörjük.

Tudják-e, hogy ez minek az ellentéte?

Ez a demokrácia ellentéte.

Meg akartuk mutatni, hogy törődünk
az AIDS-től haldokló afrikaiakkal.

A vágyunk, hogy együttérzőknek
látszódjunk, oda vezet,

hogy elkövetjük ezt az egyáltalán
nem együttérző tettet.

Meghan O'Gieblyn erről ezt írta
a Boston Review-ben:

"Ez nem társadalmi igazságosság,
ez katartikus alternatíva."

Az utóbbi három évben

járom a világot, és Justine Saccóhoz
hasonlókkal találkozom.

Higgyék el, sok hozzá hasonló ember van.

Minden nappal növekszik a számuk.

Szeretnénk azt hinni, hogy jól vannak.
De nincsenek jól.

Akikkel találkoztam, mind roncsok.

A depressziójukról, a szorongásukról

és az öngyilkossági gondolataikról
beszéltek nekem,

Az egyik nő, akivel beszéltem, szintén
egy viccet fabrikált, ami rosszul sült el,

másfél évig nem mozdult ki otthonról.

Korábban tanulási nehézségekkel
küzdő felnőttekkel foglalkozott,

és kétségtelenül jól megállta a helyét.

Justine-t persze kirúgták,
mert a közösségi média követelte.

De még hátra volt a feketeleves.

Esett szét a személyisége.

Éjnek évadján fölébredt,
és nem tudott magáról.

Elkapták, mert rájöttek, hogy helytelenül
használta a kivételes helyzetét.

Sokkal jobb valakit ezért elkapni,
mint amiért valaha

elkaptuk az embereket, pl. házasságon
kívül született gyerekekért.

De a "helytelenül használta
kivételes helyzetét" kifejezés

zöld utat ad, hogy tetszésünk
szerint bárkit darabokra tépjünk.

Ez elkoptatott kifejezéssé kezd válni,

és megfoszt bennünket
az együttérzés képességétől,

és attól, hogy különbséget tegyünk
lényeges és lényegtelen vétkek között.

Justine-nak 170 twitteres követője volt,
s hogy a dolog működjön,

fikcióvá kellett változnia.

Az egész világ már azon lovagolt, hogy
a nő Desmond Sacco bányamilliárdos lánya.

[Ne tévesszen meg senkit #JustineSacco,
az apja bányamilliárdos.

Nem sajnálja a történteket, az apja sem.]

Justine-ról, szerintem ez igaz volt,

amíg egy bárban meg nem kérdeztem
a milliárdos apja felől.

Azt válaszolta: "Apám szőnyeget árul."

Visszagondolok a Twitter indulására,

Az emberek szégyenteljes dolgokat
szoktak volt bevallani,

mások erre így szóltak:
"Istenem, én is pont ilyen vagyok."

Manapság mindennapos az emberek
szégyenteljes titkai utáni vadászat.

Élhetünk jó, etikus életet,

ám egy rossz kifejezés a Twitteren
mindent tönkrezúzhat,

és előhozza titkos rosszabbik énünket.

Valószínűleg két emberfajta létezik:

az egyik az embert helyezi előtérbe
az ideológiához képest,

a másik az ideológiát helyezi előtérbe
az emberhez képest.

Én az embert helyezem előtérbe
az ideológiához képest,

de most az ideológiák állnak nyerésre,

és állandó műdrámáknak
teremtenek színteret,

ahol valaki vagy csodálatra méltó hős,

vagy visszataszító gonosztevő,

még akkor is, ha tudjuk,
hogy embertársainkra ez nem áll.

Igaz, hogy okosak és ostobák vagyunk:

igaz, hogy a szürke zónákban vagyunk.

A közösségi médiában a nagyszerű,
ahogy hangot kaptak tőle

a hallgatag emberek,

de mi most megfigyelő társadalmat
hozunk létre,

melyben a túlélés legügyesebb módja
visszatérni a szótlansághoz.

Ne tegyük.

Köszönöm.

(Taps)

Bruno Giussani: Köszönöm, Jon.

Jon Ronson: Köszönöm, Bruno.

BG: Ne menj még el.

Justine esetében az döbbent meg,

hogy ha most begugliznád a nevét,

az első 100 találatban
ez a történet lenne,

és Justine-ről semmi egyéb.

A könyvedben egy másik történetről írsz,

egy másik áldozatról, akinek egy
hírnév-befolyásoló cég elvállalta,

hogy blogokat írjon és bájos, ártatlan
történeteket közöljön macskaszeretetéről,

nyaralásáról meg másról,
s így sikerült a történetének

kikerülnie a Google első találatai közül,
de ez nem tartott soká.

Pár héttel később visszakerült
a története az első találatok közé.

Ez vajon egy teljesen vesztes csata?

JR: Nézd, a legjobb, amit tehetünk,

hogy ha tisztességtelen vagy
kétértelmű lejáratást tapasztalunk,

szót emelünk ellene, mert Justine
esetében az volt a legrosszabb,

hogy senki nem támogatta,
mindenki ellene volt,

mert mélységesen traumatizáló

tízezrektől csak azt hallani:
pusztulj innen.

De ha egy lejáratás esetén karattyolnak,
mint a demokráciában szokás,

ahol az emberek csámcsognak rajta,
ez sokkal kevésbé káros.

Ezért azt hiszem, ez a jövő útja,

de ez nehéz, mert ha tényleg
kiállunk valaki mellett,

az hihetetlenül kellemetlen.

BG: Beszéljünk a tapasztalatodról,

hiszen a könyveddel álltál ki az ügyért.

Ugye kötelező mindenkinek
elolvasnia a könyved?

Azért álltál ki, mert a könyv
reflektorfénybe állítja a lejáratókat.

Feltételezem, hogy nem csak barátságos
reakció ért a Twitteren.

JR: Egyesektől még ennél is rosszabb.

(Nevetés)

Úgy értem, nem akarunk
csupán koncentrálni,

mert sokan megértették,
és hízelgően nyilatkoztak a könyvről.

30 éve írok a hatalommal
való visszaélésekről,

s amikor azt mondom, hogy a hatalmasok
a hadseregben vannak,

vagy a gyógyszeriparban vannak,
mindenki megtapsol.

Ám mihelyst azt mondom: "A hatalmukkal
visszaélő hatalmasok mi vagyunk",

az emberek azt mondják:
"Maga is nyilván rasszista."

BG: Tegnap egy vacsorán voltunk,

és ott két beszélgetés zajlott.

Egyfelől az asztalnál ülőkkel
beszélgettél,

ez jó hangulatú, konstruktív vita volt.

Másfelől állandóan
a telefonodat kapkodtad,

ez pedig sértések áradata.

JR: Eeegen. Ez történt tegnap este.
Egy TED-es vacsorán voltunk.

Kellemesen csevegtünk, majd elhatároztam,
hogy megnézem a Twittert.

Valaki azt írta: "Maga egy fehér fajvédő."

Visszakapcsolódtam valakivel
egy kellemes beszélgetésbe,

majd ismét megnéztem a Twittert,

azt írták: már a létezésemtől is
rosszabb lett a világ.

Adam Curtis barátom azt mondja,

hogy az internet talán olyan, mint
a 80-as évek egyik John Carpenter filmje,

melyben végül mindenki
mindenkivel üvöltözik,

lelövik egymást, majd végül mindenki

biztonságosabb helyre menekül.

Kezdem azt hinni, hogy barátom
véleménye helytálló.

BG: Jon, köszönöm.
JR: Köszönöm, Bruno.

(Taps)