Hogyan lehet rendbe hozni egy lepukkant iskolát? Rendíthetetlen vezetéssel és kitartó szeretettel

Linda Cliatt-Wayman az első munkanapján, melyet egy lecsúszott Észak-Philadelphiai középiskola igazgatójaként töltött, eldöntötte, hogy meghatározza a jogrendet. Azonban hamarosan rájött, hogy a munka összetettebb, mint gondolta. Átható szenvedéllyel osztja meg velünk azt a három alapelvet, ami segített neki 3 "alacsony-színvonalú és állandóan veszélyes"-nek címkézett iskolát a megfelelő irányba fordítani. Rendíthetetlenül eltökélt vezetése -- és a diákok iránti kitartó szeretete -- példaértékű bármilyen területen tevékenykedő vezetők számára.

2002 november 1-je volt

az első napon igazgatóként,

de aligha az első napom
a Philadelphiai körzeti iskolában.

Philadelphiai állami iskolákban végeztem,

és 20 évig tanítottam gyógypedagógiát

egy alacsony jövedelmű,
gyengén teljesítő iskolában,

Észak-Philadelphiában,

ahol burjánzik a bűnözés

és mély szegénység a legmagasabbak
között van a nemzeten belül.

Röviden, miután besétáltam
az új iskolámba,

egy hatalmas verekedés
tört ki a lányok között.

Miután gyorsan visszaszereztük
az irányítást a dolgok felett,

rögtön összehívtam egy gyűlést

az iskola előadótermében,

hogy bemutatkozzak
az iskola új igazgatójaként.

(Taps)

Dühösen,

egy kissé idegesen léptem be --

(Nevetés) --

de elszántam magam arra,

hogy én határozom meg a hangnemet
az új diákjaim számára.

El kezdtem felsorolni olyan erőteljesen,
ahogy csak tudtam,

az elvárásaimat
a viselkedésükkel kapcsolatban

és a reményeimet
az iskolai tanulmányaikat illetően.

Mikor, teljesen váratlanul,

egy lány az előadó hátsó bejáratánál,

felállt

és azt kiáltotta: "Kisasszony!

Kisasszony!"

Mikor ránéztünk, azt kiáltotta:

"Miért hívod ezt iskolának?

Ez nem egy iskola."

Ezzel az egyetlen kitörésével

kifejezte Ashley azt, amit én is éreztem,

de soha nem tudtam igazán megfogalmazni
a saját tapasztalataimról,

mikor meglátogattam
egy gyengén teljesítő iskolát

azon a környéken, sok-sok évvel ezelőtt.

Az az iskola határozottan nem volt iskola.

Egy évtizednyi előreugrással 2012-be,

éppen a harmadik gyengén teljesítő
iskolába léptem be igazgatóként.

A Strawberry Mansion negyedik igazgatója
voltam négy éven belül.

Ez "gyengén teljesítőnek és
tartósan veszélyesnek" lett címkézve

az alacsony tesztpontszámainak

és a fegyverek magas számának,

a drogoknak, támadásoknak
és letartóztatásoknak köszönhetően.

Röviden, ahogy megérkeztem
az új iskolám ajtajához

és megpróbáltam belépni,

láncokkal bezárva találtam az ajtót.

A saját fülemmel hallhattam Ashley hangját

"Miss! Miss!

Ez nem egy iskola."

A termek homályosak és sötétek voltak
a gyenge fényviszonyok miatt.

Több tonnányi régi, törött bútor

és asztal hevert az osztálytermekben,

ugyanakkor több ezer használatba nem vett
új anyag és készlet is.

Ez nem egy iskola volt.

Az év folyamán,

megfigyeltem, hogy
az osztálytermek majdnem üresek.

A diákok egyszerűen féltek:

féltek leülni sorban, attól tartottak,
hogy valami történhet;

féltek, mert a menzán gyakran kötekedtek
velük az ingyenes étel miatt.

Féltek minden verekedéstől
és bántalmazástól.

Ez nem egy iskola volt.

És aztán ott voltak a tanárok,

akik hihetetlenül féltették
a saját biztonságukat,

így alacsonyak voltak az elvárásaik
a diákok és önmaguk számára,

és egyáltalán nem voltak tisztában

az iskolai kultúra megsemmisülésében
betöltött szerepükkel.

Mind közül ez volt a legaggasztóbb.

Mint látják, Ashley-nek igaza volt,

és nem csak saját iskolájával
kapcsolatban.

Túl sok iskolában áll fenn az a helyzet,

hogy a szegénységben élő gyerekek számára,

az iskolák egyáltalán nem is iskolák.

De ez megváltozhat.

Hadd meséljem el, hogyan valósítjuk meg
ezt mi a Strawberry Mansion gimiben.

Bárki, aki valaha is dolgozott velem
meg fogja mondani önöknek,

hogy a jelmondataimról vagyok ismert.

(Nevetés)

Így ma hármat fogok használni,

amik a legfontosabbak voltak eddig
a fordulat felkutatásában.

Az első jelmondatom:

ha azért vagy ott, hogy vezess,
akkor vezess.

Mindig azt hittem,

hogy ami történik,
illetve nem történik az iskolában

az az igazgatón múlik.

Én vagyok az igazgató,

és ez a cím feljogosít engem a vezetésre.

Nem fogok az irodámban maradni,

nem fogom másra bízni a munkámat,

nem fogok félni bármit megnevezni,

ami nem jó a gyerekeknek,

akár jó fényben tüntet fel engem,
akár nem.

Én egy vezető vagyok,

így tudom, hogy nem csinálhatok
mindent egyedül.

Ezért összegyűjtöttem a vezetőség krémjét,

akik hittek minden gyermek lehetőségében,

és közösen, megragadtuk a kis dolgokat,

mint minden egyes öltözőszekrény
kombinációjának kézi beállítása,

így minden diáknak lehetett
egy saját biztonságos szekrénye.

Az épületben minden hirdetőtáblát
kidekoráltunk

fényes, színes és pozitív üzenetekkel.

Levettük a láncokat
az iskola bejárati ajtajáról.

kicseréltettük a villanykörtéket,

kitakarítottunk minden osztálytermet
az utolsó szögig,

újrahasznosítottunk minden, minden
tankönyvet, amire már nem volt szükség,

régi anyagok és bútorok ezreit dobtuk ki.

Naponta két szemetes konténert
raktunk tele.

És természetesen, természetesen,

megbirkóztunk nagy dolgokkal,

mint a teljes iskolai költségvetés
újratervezése, így a forrásokat

átcsoportosíthatunk át több tanár
és kisegítő személyzet foglalkoztatására.

Újraterveztük az egész éves
órabeosztási tervet a nulláról indulva,

és belevettünk eltérő kezdési
és befejezési időpontokat,

kármentesítési, kitüntetési folyamatokat,

tanórán kívüli tevékenységeket
és tanácsadásokat,

mindezt tanítási napokon.

Mindezt tanítási napokon!

Létrehoztunk egy fejlesztési tervet,

ami meghatározta minden egyes
támogató személy,

és rendőr tartózkodási helyét
a nap minden percére,

és ellenőriztük a nap
minden egyes másodpercében,

és a valaha volt legjobb
találmányunk az volt,

hogy kidolgoztunk egy
iskolai házirend programot

"Zéró tolerancia" címmel.

Ez egy viselkedési rendszer volt --

amit a mindenkori helyes viselkedés
elősegítésére terveztünk.

Az eredmények?

A Strawberry Mansion lekerült
az "Állandóan Veszélyes Listáról"

egy év után --

(Taps) --

azután, hogy öt egymást követő
évben a listán volt.

A vezetők megvalósították a lehetetlent.

Ez hozta a második jelmondatomat:

Na és? Akkor most mi legyen?

(Nevetés)

(Taps)

Amikor megnéztük az adatokat,

és találkoztunk a munkatársainkkal,

rengeteg kifogás volt arra,

hogy miért volt a Strawberry Mansion
gyengén teljesítő és állandóan veszélyes.

Azt mondták, hogy a a gyerekeknek
csak a 68%-a járt rendszeresen iskolába,

100%-uk szegénységben él,

a szülőknek csak az 1%-a
vállal közreműködést,

sok gyermek

érkezik javítóintézetekből
és egyszülős családokból.

A diákok 39 %-a
speciális oktatást igényel

és országos adatok kimutatták,

hogy a diákok 6 százaléka
volt jártas az algebrában,

és 10%-a az irodalomban.

Miután túlestek azon, hogy
elpanaszolhatták az összes sztorit arról,

hogy milyen szörnyűek
a körülmények és a gyerekek,

rájuk néztem,

és azt mondtam: "És akkor mi van?
Most mi legyen?"

És most akkor mit fogunk MI tenni
ez ügyben?!

(Taps)

Az egymást követő kifogások kivédése
az elsődleges feladatommá vált.

Minden egyes kifogást elővettünk,

egy kötelező szakmai
fejlesztés segítségével,

utat nyitva ezzel a tanításra és tanulásra
való összpontosításnak.

Sok megfigyelés után,

megállapítottuk, hogy a tanárok
tudják, hogy mit kell tanítaniuk,

de azt nem, hogyan kell tanítani

ilyen sok gyereket,
ilyen áttekinthetetlenül sok képességgel.

Így kifejlesztettünk egy előadói modellt
a tanításhoz,

ami kis létszámú csoportok
oktatására összpontosított,

lehetőséget adva minden tanuló számára,
hogy az egyéni szükségletei teljesüljenek

az osztályteremben.

Az eredmények?

Egy év után az állami adatok kimutatták,

hogy a pontjaink 171%-kal
nőttek az algebrában

és 107%-kal az irodalomban.

(Taps)

Nagyon hosszú út vár ránk,

egy nagyon hosszú út,

de mostantól minden akadályhoz egy
"Na és? Most mi legyen?"-nel közelítünk.

És ez hozza el a harmadik
és utolsó jelmondatomat.

(Nevetés)

Ha senki nem mondaná számodra,
hogy ők szeretnek téged ma,

te emlékszel, hogy én szeretlek,
és mindig foglak szeretni.

A diákjaimnak problémáik vannak:

olyan társadalmi, érzelmi
és anyagi problémáik

amilyeneket el se tudtok képzelni.

Néhányan maguk is szülők,

néhányan pedig teljesen egyedül élnek.

Ha valaki megkérdezné,
hogy mi az én valódi titkom,

hogy valójában hogyan tudom a Strawberry
Mansiont előre lendíteni az úton,

azt kellene mondanom,
hogy szeretem a diákjaimat

és hiszek a lehetőségeikben

feltétlenül.

Amikor rájuk nézek,

csak azt látom, mivé válhatnak,

és ennek az az oka,
hogy egy vagyok közülük.

Én is szegényen nőttem fel
Észak-Philadelphiában.

Tudom, milyen érzés egy olyan
iskolába járni, ami nem is iskola.

Tudom, milyen érzés azon tűnődni,

hogy vajon lesz-e módom valaha is
kitörni a szegénységből.

De csodálatos édesanyámnak hála,

megkaptam a képességet arra,
hogy álmodni tudjak

a szegénység ellenére is, ami körülvett.

Így --

(Taps)

ha közben fogok járni
a diákjaim érdekében,

hogy megvalósítsák az álmaikat
és céljaikat a való világban.

meg kell tudnom, hogy kik ők.

Ehhez időt kell töltenem velük,

így minden nap én irányítom a menzát.

(Nevetés)

És miközben ott vagyok,

mély, személyes dolgokról
beszélgetek velük

és a születésnapjukon

eléneklem a "Boldog szülinapot"

annak ellenére,
hogy nem igazán tudok énekelni.

(Nevetés)

Gyakran megkérdezem őket,

hogy "Miért akarjátok, hogy énekeljek,
mikor nem igazán tudok énekelni?"

(Nevetés)

És ők azt válaszolják erre, hogy:

"Mert szeretünk különlegesek lenni."

Havonta hívunk össze tanácskozást,

hogy meghallgassuk a gondjaikat,

és rájöjjünk, hogy mi jár a fejükben.

Olyan kérdéseket tesznek fel nekünk, mint:
"Miért kell követnünk a szabályokat?"

"Miért van olyan sok következmény?"

"Miért nem csinálhatjuk
csak azt, amit akarunk?"

(Nevetés)

Ők kérdeznek és én
nyíltan megválaszolok minden kérdést,

és egymás meghallgatása segít
a félreértéseket tisztázni.

Minden egyes pillanat tanulságos.

Az én jutalmam,

az én jutalmam

a szabályaim és a következmények
következetes betartatásáért,

a tőlük kiérdemelt tisztelet.

Ragaszkodom ezekhez

és emiatt képesek vagyunk együtt
megvalósítani dolgokat.

Tisztában vannak azzal,
hogy mik az elvárásaim feléjük,

és én minden nap megismétlem azokat az
elvárásokat a hangosbemondó rendszerben.

Emlékeztetem őket --

(Nevetés)

Emlékeztetem őket
azokra az alapértékekre,

amelyekre összpontosítanunk kell :
a hagyományokra, a kiválóságra,

a becsületességre és az állhatatosságra,

és emlékeztetem őket minden nap

hogy a tanulás az, ami igazán
meg tudja változtatni az életüket.

És mindig ugyanúgy fejezem be
a közleményemet:

"Ha senki nem mondja,
hogy szeret titeket ma,

emlékezzetek, hogy én igen,

és mindig foglak."

Ashley szavai

"Kisasszony, kisasszony,

ez nem egy iskola,"

örökre az emlékezetembe vésődött.

Ha valóban igazi előrelépést akarunk tenni

a szegénységet megcélozva,

akkor biztosítanunk kell,

hogy minden iskola,
amely szegény gyerekeket szolgál

igazi iskola legyen,

egy iskola, egy iskola --

(Taps) --

egy iskola, amely tudást adja meg számukra

és mentális edzést
a környező világban való tájékozódáshoz.

Nem tudom mindenre a választ,

de azt tudom, hogy a közülünk azoknak,
akik megkapják azt a kiváltságot,

hogy egy szegénységben élő gyerekeknek
létesült iskola vezetéséért felelősek,

nekünk, muszáj valóban vezetnünk,

és amikor elképzelhetetlen
kihívásokkal szembesülünk

meg kell állnunk és megkérdeznünk
magunktól, "Na és?! Most hogy legyen?"

Mit teszünk mi ezügyben?"

És ahogy vezetünk,

soha nem szabad elfelejtenünk,

hogy minden egyes diákunk

csak egy gyermek,

gyakran megijednek attól,

amit a világ mond nekik,
hogy milyennek kellene lenniük,

és mindegy, mit sugalmaz
akár az egész világ nekik,

hogy milyennek kéne lenniük,

nekünk mindig reményt kell adnunk nekik,

osztatlan figyelmünkkel,

tehetségükben való
megingathatatlan hitünkkel,

következetes elvárásainkkal,

és gyakran kell mondanunk nekik,

hogy ha ma még senki nem
mondta volna nekik, hogy szereti őket,

emlékezzenek arra, hogy mi igen,
és fogjuk is mindig.

Köszönöm.

(Taps)

Köszönöm, Jézus.