Vigyázat, jómódú társaim, jönnek a vasvillák

Nick Hanauer egy gazdag fickó, megátalkodott kapitalista - akinek mondanivalója van a többi tehetős társának: Ébresztő! A növekvő egyenlőtlenség hasonló körülmények közé taszítja a társadalmunkat, mint amilyenek a forradalom előtti Franciaországban uralkodtak. Hallgassa meg az érveit, hogy miért tudná a minimálbérek jelentős emelése növekedésre serkenteni a középosztályt, gazdasági sikert eredményezni ... és megakadályozni egy forradalmat.

Önök bizonyára nem ismernek engem,

de ahhoz a bizonyos 0,01%-hoz tartozom,

akikről hallani és olvasni szoktak.

Minden létező meghatározás szerint
gazdagnak számítok.

Ma este szeretnék közvetlenül beszélni

a többi plutokratához,
a hozzám hasonlókhoz,

mert úgy tűnik, hogy itt az ideje,

hogy elcsevegjünk egymással.

Ahogyan a legtöbb jómódú,
én is büszke vagyok,

és szemérmetlen kapitalista.

Alapítója, társalapítója,
vagy támogatója voltam

több mint harminc vállalatnak,
több iparágban.

Én voltam az Amazon.com első
nem-családtag befektetője,

társalapítója voltam
egy aQuantive nevű cégnek,

amit a Microsoftnak több mint
6,4 milliárd dollárért adtunk el.

Néhány barátommal van egy bankunk.

Azért mondom ezt el... (Nevetés)

Hihetetlen, igaz?

Azért mondom ezt el,
hogy bemutassam,

az én életem is pont olyan,
mint a többi pénzemberé.

Széles rálátásom van a kapitalizmusra

és az üzleti életre,

és szemérmetlenül megjutalmaztak érte

egy olyan élettel, amit az önök többsége

még csak el sem tud képzelni:

több házam is van, egy yachtom,
saját repülőgép,

stb, stb, stb.

De őszintén: nem én vagyok
a legokosabb ember, akit valaha láttak.

Természetesen nem is én dolgozom
a legkeményebben.

Közepes tanuló voltam.

Egyáltalán nem vagyok műszaki ember.

Egyetlen sornyi kódot sem tudok megírni.

Igazából, a sikerem
annak a következménye,

hogy rendkívül szerencsés
volt a születésem,

a helyzet és az időzítés.

De azért egészen jó vagyok pár dologban.

Egyrészt, rendkívül
kockázatvállaló vagyok,

másrészt jó érzékem van,

jól megérzem, mi fog történni a jövőben,

és úgy gondolom, hogy a jövő megérzése

a jó vállalkozás lényege.

Szóval mit látok ma a jövőnkben?

- kérdezhetik.

Vasvillákat látok,

mármint dühös tömeget vasvillákkal,

mert amíg a hozzánk hasonló jómódúak

fösvény álmokat felülmúló életet élnek,

addig a lakosság másik 99%-a

egyre jobban és jobban lemarad.

1980-ban az amerikaiak felső 1%-a

nagyjából a nemzeti összbevétel
8%-án osztozott,

míg az amerikaiak alsó 50%-a

18%-on osztozott.

Harminc évvel később, ma, a felső 1%

több mint 20%-át birtokolja
a nemzeti bevételnek,

míg az amerikaiak alsó 50%-a

12-13 százalékkal bír.

Ha a trend folytatódik,

akkor a felső 1% kezében

a nemzeti vagyon több mint 30%-a
fog összpontosulni

újabb 30 éven belül,

míg az amerikaiak alsó 50%-ának

mindössze 6% jut majd.

Látják, a problémánk nem csak

egy kis egyenlőtlenség.

Egy kis egyenlőtlenség szükséges

egy jól működő kapitalista demokráciában.

A probléma, hogy ez az egyenlőtlenség

történelmi magasságokban van napjainkban

és napról-napra rosszabbá válik.

Ha a gazdagság, hatalom és pénz

tovább koncentrálódik

ott fent a csúcson,

a társadalmunk át fog alakulni

kapitalista demokráciából

egy neofeudalista
járadékélvező társadalommá,

mint a 18. századi Franciaország.

Ilyen volt Franciaország

a forradalom előtt,

a vasvillával hadonászó tömeg előtt.

Szóval azt üzenem tehetős társaimnak

és multimilliárdosoknak

és mindenkinek,

aki az életét elzártan,
egy látszatvilágban éli:

Ébresztő!

Ébresztő! Ez nem folytatódhat.

Mert, ha mi nem teszünk valamit,

hogy kijavítsuk a társadalmunk
kirívó egyenlőtlenségeit,

akkor eljönnek értünk a vasvillákkal.

Mert egyetlen szabad és nyitott
társadalom sem képes túlélni

ekkora mértékben növekvő
gazdasági egyenlőtlenséget.

Soha nem történt ilyen.
Nincsen rá példa.

Mutassanak nekem egy nagyon
egyenlőtlen társadalmat,

és mutatok egy rendőrállamot

vagy egy felkelést.

Eljönnek értünk a vasvillákkal,

ha nem előzzük meg.

Nem az a kérdés, hogy megtörténik-e,
hanem, hogy mikor?

És az szörnyű lesz majd, ha eljönnek

mindenkiért,

de különösen a hozzánk hasonló
jómódúakért.

Tudom, úgy hangzom,
mint egy liberális álfilantróp.

Nem vagyok az. Nem morálisan érvelek,

hogy a gazdasági egyenlőtlenség rossz.

Amellett érvelek, hogy a növekvő
gazdasági egyenlőtlenség

buta és végül önpusztító.

A növekvő egyenlőtlenség nemcsak

növeli a vasvillák kockázatát,

hanem az üzlet számára is szörnyű.

Úgyhogy nekünk, gazdag fickóknak
Henry Fordot kellene követnünk.

Amikor Ford bevezette
az 5 dolláros napi munkabért,

ami az akkor szokásosnak a duplája volt,

nem csak növelte vele a termelékenységet

a gyáraiban,

ő akkor a szegény, kihasznált munkásokból

gyarapodó középosztályt épített,

akik már megengedhették maguknak,
hogy megvegyék, amit építettek.

Ford ráérzett arra,
amiről ma már tudjuk, hogy igaz,

hogy a gazdaság ökoszisztémaként
magyarázható

és jól jellemezhető ugyanazokkal

a visszacsatolásokkal, amik megtalálhatók

a természetes ökoszisztémákban,

visszacsatolás a vásárlók
és üzletek között.

A bérek növekedésétől megnő a kereslet,

ami növeli a munkahelyek számát,

ami cserébe emeli a fizetéseket

vele együtt a keresletet és a hasznot is.

Ez az önfenntartó növekedési ciklus az,

ami teljesen hiányzik

a mai gazdaság megélénküléséből.

Ezért kell magunk mögött hagynunk

a leszivárgás-elméletet,
ami egyformán jellemző

mindkét politikai oldalra.

Helyette felkarolhatnánk
egy középutas gazdaságpolitikát.

Ez a középutas gazdaságpolitika elutasítja

azt a neoklasszikus gazdasági elképzelést,

hogy a gazdaság hatékony,
lineáris, mechanikus,

hogy egyensúlyra
és méltányosságra törekszik.

Helyette azt a 21. századi elvet vallja,

hogy a gazdaság összetett és alkalmazkodó.

Ökoszisztéma,

ami távolodik az egyensúlytól
és az egyenlőtlenségek felé tart.

Egyáltalán nem hatékony,

de eredményes, ha jól menedzselik.

Ez a 21. századi nézőpont

tisztán megmutatja, hogy a kapitalizmus

nem működik a meglevő erőforrások

hatékony elosztásával.

Akkor működik, ha hatékonyan tudunk
új megoldásokat találni

az emberi problémákra.

A kapitalizmus zsenialitása,

hogy ez egy evolúciós
megoldáskereső rendszer.

Jutalmazza azokat,
akik megoldják mások problémáit.

A különbség egy szegény társadalom

és egy gazdag társadalom
között nyilvánvalóan annak mértéke,

hogy az a társadalom

mennyire termelt megoldásokat
termékek formájában

a lakosság számára.

A társadalmunkban alkalmazott

megoldások összessége

valójában a mi jólétünk,
és ez magyarázat arra,

hogy az olyan vállalatok,
mint a Google, Amazon,

Microsoft vagy Apple

és az őket létrehozó vállalkozók

olyan sokkal hozzájárultak

nemzetünk boldogulásához.

Ez a 21. századi perspektíva

azt is világossá teszi,

hogy amire gazdasági
növekedésként gondolunk

jobban értelmezhető

problémamegoldásunk tempójaként.

Viszont ennek sebessége attól függ,

hogy mennyi problémamegoldó -

sokrétű és rátermett
problémamegoldónk - van,

és hogy a lakosság mekkora része

vesz aktívan részt benne

úgy megoldást kínáló vállalkozóként,

és azokat fogyasztó vásárlóként.

De a részvétel maximalizálása

nem történik véletlenül.

Nem történik magától.

Erőfeszítést és befektetést igényel,

ezért minden egyes

nagyon virágzó kapitalista demokráciában

az jellemző, hogy komolyan befektetnek

a középosztályba és az infrastruktúrába,

amelytől függnek.

Nekünk gazdagoknak muszáj lesz

magunk mögött hagyni
ezt a leszivárgás-elméletet,

azt a feltevést,
hogy ha mi jobban teljesítünk,

akkor mindenki más is
jobban fog teljesíteni.

Ez nem igaz. Hogyan lehetne?

Én az átlagjövedelem ezerszeresét keresem,

de nem vásárolok ezerszer annyit,

ugye?

Mondjuk két ilyen nadrágot vettem,

amit az üzlettársam, Mike úgy hív,

a menedzser nadrágom.

Vehettem volna 2000 nadrágot is,

de mit kezdenék velük? (Nevetés)

Hányszor mehetek el fodrászhoz?

Milyen gyakran mehetek vacsorázni?

Nem számít, hogy mennyire tehetőssé
válik néhány gazdag ember,

sosem leszünk képesek
működtetni egy nemzetgazdaságot.

Csak egy virágzó középosztály képes erre.

Semmit sem lehet tenni,

mondhatnák a gazdag barátaim.

Henry Ford más korban élt.

Talán nem tehetünk meg bizonyos dolgokat.

De talán megtehetünk pár dolgot.

2013. június 19-én

a Bloomberg közölte egy
cikkemet ezzel a címmel:

"A kapitalisták érdeke
a 15 dolláros minimálbér."

A Forbes magazinnál
dolgozó jóemberek,

köztük a legnagyobb híveim,

úgy nevezték, "Nick Hanauer
majdnem őrült javaslata."

Mégis alig 350 nappal azután,

hogy a cikket közölték,

Seattle polgármestere,
Ed Murray törvénybe iktatta,

hogy ezentúl a minimálbér Seattle-ben

15 dollár lesz óránként.

Több mint duplája annak a 7,25 dollárnak,

amit a szövetségi törvény előír.

Hogyan történt ez?

- kérdezhetnék a racionális emberek.

Azért történt, mert néhányunk

emlékeztette a középosztályt,

hogy ők a kapitalista gazdaság

növekedésének és sikerének forrása.

Emlékeztettük őket arra, hogy amikor
a munkásoknak több pénzük van,

akkor a boltoknak több vásárlójuk van,

és ilyenkor több alkalmazottra
van szükségük.

Emlékeztettük őket arra,
hogy amikor az üzletek

több bért fizetnek a munkásoknak,

akkor az adófizetők
felszabadulnak a teher alól,

hogy segélyprogramokat támogassanak,

mint az élelmiszerkedvezmény,
az egészségügyi segély,

vagy a lakbértámogatás,

amire az alulfizetett
munkások szorulnak.

Emlékeztettük őket,
hogy az alulfizetett munkások

szörnyű rossz adófizetők,

és hogy amikor emelik a minimálbért

minden vállalkozásnál,

abból minden cégnek
haszna származik,

mégis képesek
versenyezni egymással.

Az ortodox reakció erre persze az,

hogy a minimálbér növelése
munkahelyekbe kerül, igaz?

A politikusok mindig azt szajkózzák,

amit a leszivárgás-elmélet
diktál, mint például:

"Ha növeljük a munkaerő árát,

tudod, mi történik?
Kevesebb lesz belőle."

Biztosak ebben?

Mert vannak ezt cáfoló bizonyítékok.

1980 óta az ország
vezérigazgatóinak fizetése

nagyjából az átlagkereset 30-szorosáról

felment az 500-szorosára.

Ez a munkaerőköltség emelése.

És mégis, tudomásom szerint,

sosem láttam egyetlen vállalatot sem

kiszervezni vagy automatizálni
a vezérigazgatók munkáját,

áthelyezni a munkájukat Kínába.

Valójában úgy tűnik, hogy még több

vezérigazgatót és vezető menedzsert
alkalmazunk, mint korábban.

Ugyanez igaz a technológiai munkásokra

és a gazdasági szakemberekre,

akik az átlagbér sokszorosát keresik

és mégis egyre többet alkalmazunk belőlük.

Úgyhogy egyértelműen
növelhetjük a munkahelyek árát

és mégis lehet belőlük több.

Tudom, hogy a legtöbb ember

azt gondolja,
hogy a 15 dolláros minimálbér

egy őrült és veszélyes
gazdasági kísérlet.

Mi nem értünk egyet ezzel.

Mi abban hiszünk,
hogy a 15 dolláros minimálbér

Seattle városában

valójában egy logikus

gazdaságpolitika folyománya.

Lehetővé teszi a városunk számára,

hogy ráverjünk egyet a maguk városára.

Mert látják,

Washington államban eddig is

a legmagasabb volt a minimálbér

az ország összes állama közül.

Mi 9,32 dollárt fizettünk,

ami majdnem 30%-kal több,

mint a 7,25 dollár szövetségi minimum,

de 427%-kal több, mint a 2,13 dolláros

szövetségi minimálbér
borravalós állásokban.

Ha a leszivárgás-elmélet
híveinek volna igazuk,

akkor Washington államban
hatalmas munkanélküliség volna.

Seattle elsüllyedne az óceánban.

És mégis, Seattle

az ország leggyorsabban
növekvő nagyvárosa.

Washington állam gyorsabban hoz létre

kisvállalkozói munkahelyeket,

mint bármely más
jelentős állam az országban.

Az éttermek Seattle-ben? A csúcson.

Miért? Mert a kapitalizmus alaptörvénye,

ha a munkásoknak több pénze van,

az üzleteknek több a vásárlójuk

és több dolgozóra van szükségük.

Ha az éttermek eleget
fizetnek a dolgozóiknak,

hogy azok megengedhessék maguknak,
hogy étteremben ehessenek,

az nem rossz az étteremszektornak.

Használ neki,

szemben azzal, amit néhányan mondanak.

Bonyolultabb ez, mint én bemutatom?

Persze, hogy az!

Sokféle kölcsönhatás érvényesül.

De elszakadhatnánk végre attól,

hogy azt hajtogatjuk,
egekbe száll a munkanélküliség,

ha az alulfizetett dolgozók
egy kicsit többet keresnek

és összeomlik tőle a gazdaság?

Nincs rá bizonyíték!

A legalattomosabb dolog

a leszivárgás-elméletben

nem az az állítás, hogy ha a gazdagok
még gazdagabbak lesznek,

akkor az mindenkinek használ.

A legrosszabb, amit azok állítanak,

akik minden minimálbér-emelést
elleneznek,

azzal az érveléssel, hogy ha a szegények
gazdagabbak lesznek,

az rossz lesz a gazdaságnak.

Ez képtelenség.

Szóval felhagyhatnánk végre
ezzel az érveléssel,

ami azt állítja, hogy a hozzám
hasonló gazdagok

és a plutokrata barátaim,

mi működtetjük ezt az országot?

Mi gazdagok tudjuk, még akkor is,

ha nem szívesen ismerjük be,

ha máshol születtünk volna,

nem itt az Egyesült Államokban,

akkor nagyon is lehetséges,
hogy csak mezítláb állnánk

egy országút szélén
és gyümölcsöt árulnánk.

Nem mintha máshol
nem lennének remek vállalkozók,

még nagyon, nagyon
szegény helyeken is.

Csupán arról van szó,

hogy azoknak a vállalkozóknak a vevői
ennyit engedhetnek meg.

Úgyhogy itt egy újfajta gazdasági ötlet,

újfajta politika,

amit én új kapitalizmusnak hívok.

Lássuk be, hogy a kapitalizmus

felülmúlja az alternatívákat,

de azt is, hogy minél több
embert vonunk be,

úgy vállalkozóként,
mint vásárlóként,

annál jobban működik.

Csökkentsük minél jobban
a kormányzat méretét,

de ne a kormányzati
támogatások megnyirbálásával,

hanem azzal, hogy eleget
fizetünk a dolgozóknak,

így nem lesz szükség
azokra a támogatásokra.

Fektessünk inkább a középosztályba,

hogy igazságosabb
és befogadóbb legyen a gazdaság,

igazságosabb voltával
valóban versenyképesebb is,

az igazi versenyképességgel pedig

még inkább képes legyen
megoldásokat teremteni

az emberi problémákra,

ami a növekedés és siker igazi motorja.

A kapitalizmus a legnagyszerűbb
társadalmi technológia,

amit valaha feltaláltak,

hogy sikert hozzanak létre
az emberi társadalomban,

ha azt jól működtetik.

De a kapitalizmus inkább

az összetett rendszerek
sokszorozódó dinamikája miatt

kérlelhetetlenül az egyenlőtlenség,

koncentráció és összeomlás felé tart.

A demokrácia feladata

maximalizálni a bevontak számát,

hogy jólétet teremtsen,

nem a keveseket hozzásegíteni
a pénzfelhalmozáshoz.

A kormány serkenti
a növekedést és fellendülést azáltal,

hogy olyan körülményeket teremt,

amelyek mellett vállalkozók és vásárlók is

egyaránt gyarapodnak.

Egyensúlyt teremteni
a hozzám hasonló kapitalisták

és a munkások között
nem árt a kapitalizmusnak,

hanem létfontosságú hozzá.

Az olyan megoldások,
mint a racionális minimálbér,

a megfizethető közegészségügy,

a fizetett betegszabadság,

és a progresszív adózás
szükségesek hozzá,

hogy fedezzék a szükséges
infrastruktúrákat,

amikre szüksége van a középosztálynak,
mint az oktatás, kutatás-fejlesztés,

ezek nélkülözhetetlen eszközök,

amiket az okos kapitalistáknak
fel kellene karolniuk,

hogy támogassák a növekedést,
mert senki más nem élvezi

nagyobb hasznát, mint mi.

Sok közgazdász próbálja elhitetni,

hogy az ő szakmájuk objektív tudomány.

Nem értek velük egyet,

szerintem eszközként használják,

hogy megerősítsék és belénk programozzák

a szociális és morális
előjogokat és előítéleteket

státuszról és hatalomról.

A hozzám hasonló plutokratáknak

ezért kellett mindig meggyőző
történeteket találniuk hozzá,

hogy mindenkinek elmondhassák azt,

hogy meglehetősen relatív pozíciónk

morálisan tisztességes és mindenkinek jó:

úgymint, nélkülözhetetlenek vagyunk,
mi vagyunk a munkahelyteremtők,

és önök nem azok;

mint az, hogy a mi adókedvezményeink
munkahelyeket teremtenek,

de ha önökbe fektetünk be,

akkor attól eladósodunk

és csődbe megy remek országunk;

hogy mi fontosak vagyunk,

önök nem azok.

Évezredeken át ezeket
a sztorikat úgy hívták,

hogy isteni előjog.

Ma úgy hívják, hogy leszivárgás-elmélet.

Mennyire nyilvánvaló

és átlátszóan önző ez az egész.

Nekünk plutokratáknak be kell látnunk,

hogy minket az Amerikai
Egyesült Államok teremtett,

nem pedig fordítva;

ahogy azt is, hogy egy jól élő
középosztály a forrása

minden sikernek
egy kapitalista gazdaságban,

nem pedig a következménye annak.

Sosem lenne szabad elfelejtenünk,

hogy kedvezőtlen körülmények között
még a köztünk levők legjobbjai is

csak gyümölcsöt árulhatnának
mezítláb egy földút szélén.

Tehetős társaim, úgy gondolom,
itt lehet számunkra az idő

támogatni a hazánkat,

támogatni egy újfajta kapitalizmust,

ami sokkal befogadóbb
és sokkal eredményesebb is.

Egy kapitalizmust, ami biztosítja,

hogy az amerikai gazdaság továbbra is

a legdinamikusabb és
legsikeresebb lesz a világon.

Biztosítsuk be a saját jövőnket,

a gyerekeinknek és az ő gyerekeiknek.

Vagy máskülönben semmi mást nem tehetünk,

mint elrejtőzünk az elzárt közösségeinkben

és magániskolákban,

élvezzük a repülőinket és jachtjainkat

- hiszen az remek móka -

és várhatjuk, hogy mikor
jönnek a vasvillákkal.

Köszönöm!

(Taps)