Maurizio Seracini: A festmények titkos élete

A művészettörténet nem egy kőbe vésett tudomány. Maurizio Seracini mérnök harminc évet töltött azzal, hogy megtalálja Leonardo da Vinci Anghiari csata című elveszett freskóját, s közben felfedezte, hogy számos festmény a felszín alatti rejtett rétegekben hordozza történetét. Vajon ezeknek is a vizuális élmény részévé kell válniuk?

1975-ben találkoztam Carlo Pedretti professzorral,

a volt művészettörténet tanárommal, aki ma

világhírű Leonardo da Vinci-kutató.

Megkérdezte, hogy nem tudnék-e technológiai módot találni,

hogy felfedjünk egy ötszáz éves rejtélyt

Leonardo da Vinci egy elveszett remekművéről,

Az Aghiari csatáról, mely feltételezhetően

Firenzében, a Palazzo Vecchio Ötszázak termében található.

Nos, a hetvenes évek közepén nem volt sok lehetőség

egy olyan biomérnök számára, mint én, különösen Olaszországban,

tehát elhatároztam néhány amerikai kutatóval

és a Firenzei Egyetemmel együtt, hogy megvizsgáljuk

Vasari falfestményeit az Ötszázak termének hosszanti falán,

hogy megkeressük az elveszett Leonardo-t.

Sajnos ebben az időben nem tudtuk, hogy

nem pont itt kellett volna keresni,

mert eléggé mélyre kellett mennünk, így a kutatást

félbe kellett hagyni és csak 2000-ben folytattuk újra

köszönhetően a Guinness család érdeklődésének és lelkesedésének.

Ezúttal az Ötszázak terme

és az 1494-ben épült Scala Grande

rekonstruálására koncentráltunk,

hogy megtaláljuk az eredeti ajtókat és ablakokat.

Ezért először készítettünk egy 3D modellt,

majd termografikus vizsgálattal elkezdtük keresni

a rejtett ablakokat. Ezek a Scala Grande eredeti ablakai.

Nagyjából megtaláltuk a mennyezet magasságát,

így tehát sikerült rekonstruálni

a terem eredeti elrendezését

ahogyan azelőtt nézett ki, mielőtt Vasari jött

és az egészet átépítette,

beleértve a lépcsőt, amely nagyon fontos volt

az Anghiari csata elhelyezkedésének pontos meghatározásához

az egyik eszköz specifikus területén.

Legalább két esetről tudunk, amikor Vasari, akit azzal bízott meg

I. Cosimo nagyherceg a Medici családból,

hogy újratervezze az Ötszázak termét 1560 és 1574 között,

remekműveket mentett meg

például azzal, hogy téglafalat húzott eléjük

ezzel egy vékony légrést létrehozva.

Amit itt látunk, az Masacco a firenzei Santa Maria Novella templomból

azt mondtuk, hogy talán Vasari tett valamit

mint itt, Leonardo nagyszerű művének esetében,

mivel Leonardo da Vinci nagy csodálója volt.

Építettünk néhány nagyon kifinomult rádióantennát,

hogy mindkét falat megszondázzuk légrés után kutatva.

Találtunk is a keleti fal főként jobb oldali szakaszában

egy légrést, ez az a hely,

ahol szerintünk az Anghiari csata található,

vagy legalább annak a résznek a helyét meghatározhatjuk,

melyről tudjuk, hogy odafestették és a Csata a lobogóért nevet viseli.

Nos sajnos innentől

2004-ben a projekt

elakadt. Többnyire politikai okokból.

Elhatároztam, hogy visszamegyek az alma materbe

San Diegoba a Kaliforniai Egyetemre

és elhatároztam, hogy nyitok egy kutatóközpontot

a kulturális örökséghez kapcsolódó műszaki tudományoknak.

2007-ben megalapítottuk a CISA3-at mint a kulturális örökség

kutatóközpontja, különösen a képzőművészet, építészet

és régészet számára. A hallgatók özönleni kezdtek

mi pedig technológiákat alkottunk, mert erre

alapvetően szükségünk volt, hogy továbblépjünk

és terepmunkát végezhessünk.

2011-ben visszatértünk az Ötszázak termébe

ezúttal egy nagy csapat hallgatóval

és a munkatársammal, Falko Kuester professzorral,

aki most a CISA3 igazgatója, és azért

jöttünk vissza, mert már tudtuk hol kell keresni,

hogy megláthassuk, hogy vajon maradt-e valami.

Nos, azt kell mondanom, hogy több okból is,

melyeket nem szeretnék részletezni,

a sok más rendelkezésünkre álló lehetőség ellenére az endoszkópra

és egy hozzá tartozó 4 milliméteres kamerára voltunk korlátozva.

Sikeresen dokumentáltunk és vettünk

néhány töredéket, amelyekről kiderült,

hogy vöröses és fekete színű, illetve volt néhány

bézs töredék, melyet később

sokkal kifinomultabb vizsgálatnak vetettük alá:

röntgenfluoreszcens és röntgendiffrakciós vizsgálatnak, melyek eredménye eddig

rendkívül pozitív. Úgy tűnik,

hogy találtunk néhány pigmentet, és mivel biztosak vagyunk benne,

hogy más művész nem festett azon a falon

Vasari hatvan évvel későbbi ideérkezése előtt, nos

azok a pigmentek így biztosan falfestményhez tartoztak,

minden bizonnyal Leonardo művéhez.

A legjelentősebb és legnagyobbra értékelt műalkotást kerestük,

melyet az emberiség valaha alkotott.

Tény, hogy ez messze a legfontosabb megbízás,

melyet Leonardo valaha kapott,

és e remekmű kivitelezéséért a legnagyobb

hatással bíró művésznek tartották abban az időben.

Az elmúlt 37 év alatt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy

számos remekművön dolgoztam, ahogy láthatják mögöttem,

de alapvetően miért? Nos, hogy meghatározzam

a restaurálás állapotát. Itt láthatják az arcot a

Madonna della Seggiola-ról. Miután UV fénnyel világítottuk meg

hirtelen egy másik hölgyet láthatnak a képen,

inkább úgy mondanám, hogy egy idősebb hölgyet.

Még mindig sok lakk van a képen, több retusálás

és néhány tisztítás. Így jól láthatóvá válik.

De a technológia abban is segített, hogy új oldalakat írjunk

a művészettörténetben, vagy legalábbis frissítsük a művészettörténet néhány lapját.

Például a Hölgy unikornissal,

Raffaello egy másik festménye, itt láthatják az unikornist.

Sokat beszéltek és írtak az unikornisról, viszont

ha röntgennel megvizsgáljuk az unikornist, akkor abból egy öleb lesz.

És... (Nevetés) semmi probléma, de sajnos,

ha folytatjuk ennek a képnek a tudományos vizsgálatát

kiderül, hogy nem Raffaello festette az unikornist

sem az ölebet, igazából befejezetlenül hagyta

a festményt, tehát az összes írás arról, hogy az unikornis milyen

egzotikus szimbólum... (Nevetés) ...sajnos,

nem túl megbízható. (Nevetés)

Igen, és a hitelesség. Egy pillanatra gondoljanak arra,

hogy a tudomány vajon be tud-e hatolni a műalkotások

hitelességének területére. Ez egy kulturális forradalom lenne

nem utolsósorban, de hadd tegyem hozzá, hogy piaci forradalom is

Vegyünk egy példát:

Otto Marseus kedves festménye, a Csendélet

a Pitti Galériából, melyet alaposan megvizsgált egy infravörös kamera

és a művészettörténészek szerencséjére megerősítést nyert,

hogy van ott egy Otto Marseus szignó. Sőt, azt is tudjuk,

mikor és hol készült.

Tehát ez egy jó eredmény. Nem mindig vagyunk ilyen szerencsések.

Ismét, a hitelesség és a tudomány jól összeillenek

és ha nem is változtatják meg annak a módját,

hogy hogyan azonosítjuk be egy mű alkotóját,

de legalább kevésbé szubjektív alapokra helyezik ezt a folyamatot,

mint a mai módszer.

Viszont a felfedezés, amely igazán megragadta

a képzelőerőmet, a csodálatomat, az a hihetetlenül élénk

rajz ez alatt a barna réteg alatt,

a "Háromkirályok imádása" című képen. Itt láthatnak

egy házilag készült háromdimenziós szkennert infravörös kamerával

épp a műalkotás barna rétegének

mélyére hatol, hogy felfedje

mi lehet alatta.

Nos úgy tűnik ez Leonardo da Vinci legfontosabb festménye,

melyet Olaszországban találunk, és

nézzék az arcok csodálatos rajzolatát, amelyet senki se láthatott

öt évszázad óta. Nézzék meg a portrékat.

Ezek nagyszerűek. Láthatják Leonardo-t munkában.

Láthatják az alkotásának a zsenialitását, közvetlenül

a kép legalsó rétegén, és láthatják

ezt a klassz dolgot, azt mondanám rá, hogy

egy elefánt. (Nevetés) Emiatt az elefánt miatt

több mint 70 új kép jött ki, melyeket évszázadokig senki se látott.

Ez egy reveláció volt. Rájöttünk arra

és be is bizonyítottuk, hogy a ma látható barna réteg

nem Leonardo da Vinci műve, így csak a másik,

ötszáz évig rejtőzködő rajz maradt számunkra,

köszönhetően a technológiának.

A táblagép. Nos azt gondoltunk, ha nekünk örömünk volt ebben,

a kiváltságban, hogy láthassuk mindezt

ezeket a felfedezéseket , akkor mi lehet a többi emberrel?

Egy valóságkiterjesztő alkalmazásra gondoltunk,

melyet táblagépen használhatunk. Hadd mutassam meg

hogy mit tehetünk, mit tehet önök közül bárki

egy múzeumi környezetben.

Tehát mondjuk elmegyünk egy múzeumba egy táblagéppel, jó?

Célba vesszük a táblagép kamerájával

a képet, amelyet látni szeretnénk, mondjuk így.

Jó? Csak kattintok egyet, megállítjuk,

és most hadd forduljak önökhöz amint a kép,

vagyis inkább amint a kamera befogadja a festményt,

miközben a képek, amelyeket most láttak a rajzon

épp betöltődnek. És aztán nézzék.

Ahogy említettük, tudunk fókuszálni. Tudunk görgetni.

Jó? Akkor most keressük meg az elefántot.

Csak egy ujjra van szükségünk. Csak töröljük le

és láthatjuk az elefántot. (Taps)

(Taps)

Jó? És ha szeretnénk,

akkor tovább görgetünk, hogy megtaláljuk például

a lépcsőn, hogyan változik meg a teljes

ikonográfia. Sok laikus épít újjá

a régi templom romjaiból egy új templomot

és sok alak tűnik fel. Látják?

Ez nem csak puszta kíváncsiság, mert változik

amint látják nem pusztán az ikonográfia, hanem az ikonológia

és a festmény jelentése is,

és hisszük, hogy ez a klassz módja, a könnyű módja annak,

hogy mindenki számára elérhetővé váljon,

hogy a főszereplőjévé váljanak a saját felfedezésüknek, és nem csak

passzív befogadók legyenek, mint amikor végigsétálunk

a múzeumok végtelen termein.

(Taps)

Egy másik koncepció a digitális klinikai térkép, amely

elég egyértelműnek tűnik, ha valódi betegekről beszélünk,

viszont ha műalkotásokról beszélünk, akkor sajnos

erre az ötletre sosem csaptak le.

Nos hisszük, hogy ez lehetne a kezdet,

a legelső lépés, hogy valódi restaurálást végezhessünk.

Lehetővé teszi, hogy valóban megvizsgáljunk és megértsünk

mindent, amely a restaurálásunk állapotával kapcsolatos:

a technikát, az anyagokat, és hogy kell-e, mikor és miért

restaurálni, azaz inkább beavatkozni a

festmény környezetében.

Az a célunk, hogy újra felfedezzük

a reneszánsz szellemiségét és új tudományágat alkossunk

melyben a kulturális örökséggel foglalkozó technika

valójában a művészet és tudomány összefogása.

Határozottan szükségünk van újfajta mérnökökre

akik mennek és végzik ezt a fajta munkát és

újra felfedezik számunkra ezeket az értékeket, ezeket a kulturális értékeket

melyre nagy szükségünk van, különösen manapság.

Ha egyetlen szóban szeretnénk ezt összegezni, nos

akkor ez az, amelyet tenni szeretnénk.

Próbálunk jövőt adni a múltunknak,

hogy legyen jövőnk.

Amíg a kíváncsiságot és a szenvedélyt átéljük az életünkben,

addig mindnyájunkban lesz egy kicsi Leonardoból. Köszönöm!
(Taps)

(Taps)