A katonákat háborúra képezzük. Képezzük ki őket hazatérésre is.

Mielőtt a katonákat harcba küldik kiképezik őket, hogyan működjenek egy roppantul veszélyes környezetben. De szükségük van olyan kiképzésre is, hogyan térjenek vissza a csatatérről a civil életbe, mondja Hector Garcia, pszichológus. Azonos elveket alapján, mint ahogy felkészítik a katonákat a háborúra Garcia segít a PTSSZ-ban szenvedő veteránoknak visszakapni az életüket.

Carlos,

a vietnami tengerészgyalogos,

aki három bevetésen önkénteskedett,
és mind a háromnál meglőtték.

1971-ben orvosilag nyugdíjazták,

mert annyi repesz volt a testében,

hogy kiakasztotta a fémdetektorokat.

A következő 42 évben rémálmoktól,

hihetetlen társasági szorongástól,

elszigeteltségtől
és depressziótól szenvedett.

Az alkoholt választotta öngyógyírnek.

Háromszor házasodott és vált el.

Carlos poszttraumatikus stressz
szindrómában [PTSSZ] szenvedett.

Pszichológus lettem,
hogy enyhítsem az emberi szenvedést,

és az elmúlt tíz évben a szakterületem
a PTSSZ okozta szenvedés volt,

melyet a Carloshoz hasonló
veteránok tapasztaltak.

Mostanáig a PTSSZ tudománya nem létezett.

Így nem tudtuk, mit tegyünk.

Néhány veteránt erősen nyugtatóztunk.

Másokat generikus
csoportterápiákkal kezeltünk,

vagy csak annyit mondtunk nekik:

"Menj haza, és próbáld meg elfelejteni."

Legújabban próbálkoztunk terápiás
kutyákkal, visszavonulással a vadonba,

sok mindennel, ami ideiglenesen
enyhíthetik a stresszt,

de amik hosszútávon nem
tüntetik el a PTSSZ tüneteit.

De a dolgok változtak.

Azért vagyok itt, hogy elmondjam önöknek,
hogy lehet megszüntetni a PTSSZ-t -

nemcsak kezelni a tüneteit -,

a nagyszámú veterán esetében is.

A legújabb tudományos
kutatások képesek kimutatni

elfogulatlanul, megismételhetően,

hogy melyik kezelések képesek
megszabadulni a tünetektől és melyek nem.

Kiderült,

a legjobb kezelés a PTSSZ-ra
ugyanazokat a képzési elveket használja,

melyet a hadsereg arra használ,
hogy kiképezze az újoncokat a háborúra.

Nos, háborúzás -

ez az, amiben jók vagyunk.

Mi emberek már akkor is háborúztunk,
mikor még nem is voltunk egészen emberek.

És a kő és az inak használata
óta eljutottunk

az elképzelhető legkifinomultabb pusztító
fegyverrendszerek kifejlesztéséhez.

Lehetővé tettük harcosainknak
ezen fegyverek használatát

élvonalbeli kiképzési technikákkal.

Háborúzásban jók vagyunk.

A katonák harcra képzésében
is jók vagyunk.

Amikor figyelembe vesszük a modern
kori harcos veteránok tapasztalatait,

meglátjuk, hogy nem vagyunk annyira jók

a hazatérésre való felkészítésükben.

Miért van ez?

Nos, az őseink konfliktusos életet éltek

és helyi harcot vívtak.

Forradalmi történelmünk alatt
eddig nem merült fel igény

a hazatérés elsajátítására,

mert szinte sosem került rá sor.

De szerencsére, manapság

az emberiség nagyobb része
sokkal békésebb társadalmakban él.

Ha konfliktus van, főleg nekünk
az Egyesült Államokban,

fejlett technológia áll rendelkezésünkre
a harcosaink kiképzésére,

bevetjük őket harcokba bárhol a világon,

és ha leszerelnek,

visszaszállítjuk őket a békés vidékekre.

De most képzeljük el egy pillanatra,
milyen lehet ez.

Beszélgettem veteránokkal,
akik elmondták,

hogy egy nap a brutális
afganisztáni tűzharcban voltak,

ahol vérontást és halált láttak,

és csak három nappal azután
azon kapták magukat,

hogy egy hűtőládát cipelnek,
a gyerek futball meccsére.

"Agyfasz" a leggyakoribb kifejezés.

(Nevetés)

Ez a leggyakoribb kifejezés,
amit hallottam az élmény leírására.

Ez egészen pontosan az is.

Miközben a katonáink megszámlálhatatlan
órát töltenek háborús felkészüléssel,

csak mostanában jöttünk rá,

hogy szükségük van felkészítésre
a civil életbe való visszatéréshez is.

Nos, mint bármelyik gyakorlat, a legjobb
a PTSSZ kezelés is, némi ismétlést kíván.

A hadseregnél

nemcsak egyszerűen odaadjuk
a gyakornokoknak a Mark-19 gránátvetőt

ezzel a mondattal: "Itt a ravasz,
itt a lőszer és a jószerencse."

Nem. A lőtéren és speciális
helyzetekben képezzük őket,

újra és újra és újra,

amíg a fegyver felemelése és a célzás

annyira rögzül az izmaik memóriájában,

hogy gondolkodás nélkül is végrehajtják

a legstresszesebb helyzetekben is,
amit el tudunk képzelni.

Ugyanez vonatkozik
a gyakorlás-alapú kezelésekre is.

Az első ilyen kezelés a kognitív terápia.

Ez egyfajta mentális újrakalibrálás.

Amikor a veteránok hazajönnek a háborúból,

a mentális beállítottságuk

egy roppantul veszélyes
környezetre van méretezve.

Szóval, amikor ezt próbálják
alkalmazni egy békés környezetben,

az gondot okoz.

Képzelt veszélyek miatt kezdenek fulladni.

Bizalmatlanok kezdenek lenni
a családdal és a barátokkal szemben.

Nem igaz az, hogy nincs veszély
a civil életben, mert van.

Ez csak a bekövetkezés esélye -

összehasonlítva a harccal -

nagyságrendekkel kisebb.

Soha nem tanácsoljuk a veteránoknak,
hogy állítsák le az elővigyázatosságot.

Arra képezzük őket,
hogy igazítsák az óvatosságot

annak függvényében, merre vannak.

Hogyha egy rossz társaságban
találják magukat,

fokozzák.

Vacsora a családdal?

Lazítsanak.

Arra tanítjuk a veteránokat,
hogy teljesen racionálisak legyenek,

szisztematikusan mérlegeljék az aktuális
statisztikai valószínűségét annak,

hogy robbanószerekkel találkozásnak,
itt a békebeli Amerikában.

Elegendő gyakorlással azok
az újrakalibrálások rögződnek.

A következő az ilyen kezelésekből
az expozíciós terápia,

ez egyfajta terep gyakorlat,

ami a leggyorsabb a kint bevetett
tényleges kezelések közül.

Emlékeznek Carlosra?

Ezt a kezelést választottuk.

Kezdetekben, feladatokat adtunk neki,

önmagáért, kihívásokkal telit:

elmenni az élelmiszerboltba,

plázába menni, étterembe menni,

háttal ülni az ajtónak.

És kritikusan -

benne maradni ezekben a környezetekben.

Nos, először szorongott.

Oda akart ülni ahonnan
beláthatja a helyiséget,

ahol menekülési útvonalat tervezhet,

ahol rögtönzött fegyverhez jut.

És el akart menni, de nem tette.

Emlékezett a tengerész kiképzésére

és túllépett a kellemetlenségeken.

Amikor ezt megcsinálta
a szorongása csökkent egy kicsit,

aztán még egy kicsit és még egy kicsit,

amíg végül

újratanulta, hogyan kell
nyilvános helyen ülni,

és csak jól érezni magát.

Hallgatott felvételeket
a harci élményeiről,

újra és újra és újra.

Addig hallgatta azokat az emlékeket,
amíg többé nem okoztak semmi szorongást.

Annyira feldolgozta az emlékeit,

hogy az agyának nem volt
szüksége visszatérni hozzájuk

mikor aludt.

Mikor egy évvel azután beszéltem
vele, hogy a kezelés véget ért,

azt mondta nekem:

"Doki, 43 éve ez az első alkalom,

hogy nincsenek rémálmaim."

Ez kérem más,
mint kitörölni az emlékezetet.

A veteránok mindig emlékezni
fognak a traumatikus élményekre,

de elég gyakorlással,

azok az emlékek nem lesznek annyira
nyersek vagy fájdalmasak, mint egykoron.

Nem érzik azt, mintha csak
tegnap történt volna,

és így sokkal kellemesebb itt lenniük.

De ez sokszor nehéz.

Mint bármely képzés, ez sem biztos,
hogy mindenkinél működik.

Bizalmi problémák is vannak.

Sokszor megkérdeznek,

"Doki, ha nem voltál ott,
hogy tudsz segíteni?"

Ami érthető.

De a visszatéréshez a civil életbe

nem olyan személyre
van szükség, aki ott volt.

Nem csatatéri műveletekről
kell gyakorlat hozzá,

hanem a hazatérésre
kell kiképeznünk őket.

A munkám elmúlt tíz évében

részletes beszámolókat hallgattam végig

a legrosszabb élményekről,
amit csak el tudnak képzelni -,

naponta.

Nem volt mindig egyszerű.

Voltak olyan időszakok,
mikor úgy éreztem megszakad a szívem,

vagy csak túl sok mindent
kellett lenyelnem.

De ezek a gyakorlati alapú kezelések
olyan jól működnek,

hogy akármit is vesz el tőlem,
sokkal többet ad vissza,

mert látom, hogy az emberek
jobban lesznek.

Látom az életüket átalakulni.

Carlos már az unokáival
élvezi a kirándulásokat,

amit nem volt képes
a saját gyerekeivel megtenni.

Ez az, ami olyan elképesztő nekem,
hogy 43 év szenvedés után,

csak tíz hét intenzív gyakorlás
kellett, hogy visszakapja az életét.

És amikor beszéltünk, azt mondta nekem:

"Tudom, hogy nem kaphatom vissza
azokat az éveket,

de legalább a hátralévő napjaimat a Földön

békében élhetem le."

Hozzátette: "Remélem ezek a fiatal
veteránok nem várnak,

hogy segítséget kérjenek."

Én is ebben bízom.

Mert ...

az élet rövid,

és ha elég szerencsés vagy,
hogy túlélj egy háborút

vagy akármilyen traumatikus élményt

tartozol magadnak egy jó élettel.

Nem szabad várnod
a megfelelő kezelésekkel,

hogy megtörténjenek.

Nos, a legjobb módja a háború
okozta emberi szenvedés befejezésének az,

ha nem megyünk soha háborúba.

De fajilag még nem tartunk ott.

Ott tartunk,

hogy a mentális szenvedés, amit a saját
fiainknak és lányainknak okozunk azzal,

hogy harcolni küldjük őket,

enyhíthetőek.

De biztosítanunk kell, hogy a tudomány,
az energiaszint és az érték,

amit abba fektetünk,
hogy háborúba küldjük őket,

legalább tükröződik abban,

hogy mennyire jól készítjük
fel őket a hazatérésre.

Ennyivel tartozunk nekik.

Köszönöm.

(Taps)