Agilis módszer -- a családnak

Bruce Feiler radikális ötlettel áll elő: A modern családi élet stresszének leküzdésére használjuk az agilis módszert! Az agilis szoftverfejlesztési módszertan által inspirálva, Feiler olyan családi praktikákat vezet be, amelyek fokozzák a rugalmasságot, az ötletek felfelé áramlását, az állandó visszacsatolást és az elszámoltathatóságot. Egy meglepő eredmény: A gyerekek maguk választják meg saját büntetésüket.

Van egy jó hírem a családokkal kapcsolatban.

Az elmúlt 50 év forradalmasította

a család fogalmának tartalmát.

Ismerünk mozaikcsaládot, örökbefogadó családot;

nukleáris családot, melynek tagjai külön élnek,

és elvált családokat, melyek
ugyanabban a házban élnek.

Azonban mindezeken túl,
a családok erősebbek lettek.

Tízből nyolc ember mondja,
hogy a család, amelyben ma él,

legalább olyan erős, vagy erősebb,
mint a család, amelyben felnőtt.

Nos akkor lássuk a rossz hírt.

Szinte mindenkit túlterhel

a családi élet mindennapos káosza.

Minden szülő akit ismerek,
magamat is beleértve,

úgy érzi, hogy folyamatosan
védekező szerepet játszik.

Épp csak, hogy fogaik kinőttek,
gyermekeink elkezdenek hisztizni.

Alighogy már nem kell őket fürdetni,

segíthetünk nekik az internetes zaklatások,
vagy iskolai megfélemlítések legyőzésében.

És itt a legrosszabb hír.

Gyermekeink érzik,
hogy nem vagyunk urai a helyzetnek.

Ellen Galinsky, a Család-
és Munkaügyi Intézet munkatársa

megkérdezett 1000 gyermeket, "Ha lehetne

egy kívánságod a szüleiddel kapcsolatban,
mi lenne az?"

A szülők azt várták,
a gyerekek azt mondják majd, hogy

hadd töltsenek több időt velük.

Tévedtek. A gyerekek első számú kívánsága?

A szüleik legyenek kevésbé fáradtak
és kevésbé stresszesek!

Szóval, hogyan tudnánk változtatni ezen a jelenségen?

Vajon vannak-e kézzelfogható dolgok,
amelyekkel csökkenthetjük a stresszt,

közelebb hozhatjuk a családtagokat egymáshoz,

és felkészíthetjük gyermekeinket az életre?

Az utóbbi néhány évet azzal töltöttem,
hogy választ találjak erre a kérdésre,

utazgatva, családokat látogatva és tudósokkal,

szakértőkkel beszélgetve, elit béketárgyalóktól kezdve,

Warren Buffett bankárjain keresztül, a zöldsapkásokig.

Azt próbáltam kideríteni,
vajon a boldog családok mit csinálnak jól,

és mit tanulhatok tőlük, amivel
saját családomat boldogabbá tehetem?

Szeretnék mesélni önöknek
egy családról, akiket megismertem,

és hogy miért gondolom, hogy követendő a példájuk.

Vasárnap este 7, Hidden Springs, Idaho,

a Starr család hat tagja összeül

a hét legfontosabb eseményére:
a heti családi megbeszélésre.

Starrék egy átlagos amerikai család,

a szokványos amerikai problémáikkal.

David szoftvermérnök. Eleanor ügyel

a négy, 10 és 15 év közötti gyermekükre.

Az egyik gyermek matekórákat vesz
a város távoli végén.

A másik lacrosse edzése a közelben.

A harmadik Asperger-szindrómás.
A negyedik hiperaktív (ADHD-s).

"Korábban teljes káoszban éltünk",
meséli Eleanor.

Amit Starr ez után tett, meglepő volt.

Ahelyett, hogy barátaihoz
vagy rokonaihoz fordult volna,

a munkahelyén kezdett megoldás után kutatni.

A legkorszerűbb technikához,
az agilis módszerhez folyamodtak,

ami japán termelő cégektől terjedt át

a Szilícium-völgy induló vállalkozásaira.

Az agilis módszerben a dolgozókat
kis csoportokba szervezik,

és a műveleteket nagyon rövid idő alatt végzik el.

És ahelyett, hogy a menedzsment adna ki utasításokat,

a csapat menedzseli önmagát.

A visszacsatolás folyamatos.
Naponta vannak státuszmegbeszélések.

Vannak heti áttekintő megbeszélések is.
A változás folyamatos.

David azt mondja, hogy amikor behozta
a családjába ezt a módszert,

a családi megbeszélések
különösen javították a kommunikációt,

csökkentették a stresszt, és mindenkit

boldogabbá tett, hogy a családi team tagja lehetett.

Amikor a feleségemmel behoztuk ezeket a
családi megbeszéléseket és más technikákat

az akkoriban ötéves ikerlányaink életébe,

ez volt a legnagyobb változás,
ami a lányokkal születésük óta történt.

És ezeknek a megbeszéléseknek ugyanez a hatása

az alatt a 20 perc alatt, amíg tartanak.

Mi is hát az agilis módszer, és miért tud segíteni

annyira különbözőnek látszó dolgokon,
mint a családok?

1983-ban Jeff Sutherland technológiai szakember volt

egy pénzügyi vállalatnál, New Englandben.

Rendkívül zavarta a szoftvertervezési folyamat menete.

A cégek a vízesés-modellt követték,

amiben a vezetők utasításokat adtak ki,
amelyek csak lassan

csorogtak le a programozókhoz,

és a programozókkal soha senki nem konzultált.

A projektek nyolcvanhárom százaléka megbukott.

Túl terjedelmessé váltak, vagy elavultak,

mire elkészültek.

Sutherland egy olyan rendszert
akart létrehozni, amiben

az ötletek nem csak felülről lefelé,
hanem lentről fölfelé is áramolhatnak,

és valós időben módosulhatnak.

Átolvasta a Harvard Business Review 30 évfolyamát,

mire rátalált egy 1986-os cikkre,

aminek címe "Az új termékfejlesztési játék" volt.

Ez arról szólt, hogy az üzlet sebessége fokozódik --

ez 1986-ban volt --

és hogy a flexibilis vállalatok
voltak a legsikeresebbek.

Kiemelte a Toyotát és a Canont,

és alkalmazkodni képes, összetartó teamjeiket
a rögbi "scrum"-jához hasonlította.

Ahogy Sutherland mondta nekem,
elővettük ezt a cikket,

és azt mondtuk: "Ez az!"

Sutherland rendszerében a vállalatok nem indítanak

hatalmas, évekig tartó projekteket.

A feladatokat kis részletekben végzik el.

Semmi nem tart két hétnél tovább.

Ahelyett, hogy azt mondanánk:
"Na, fiúk, befelé abba a bunkerbe,

és ki se gyertek, amíg nem kész
egy mobiltelefon vagy egy közösségi háló",

azt mondjuk: "Menjetek,
készítsetek el egyetlen konmponenst,

majd hozzátok vissza. Beszéljünk róla. Adaptáljuk."

Vagy gyorsan eredményt értek el,
vagy gyorsan kudarcot vallotok.

Manapság az agilis módszert száz országban használják,

és már elérte a vezetői irodákat is.

Az emberek elkerülhetetlenül
elkezdték ezeket a technikákat átvenni,

és alkalmazni saját családjaikra.

Blogok jelennek meg, kézikönyvek íródnak.

Sutherlandék mesélték, hogy egyszer még

agilis Hálaadást is tartottak,

ahol az egyik team az ételeket készítette,

a másik az asztalt terítette,
a harmadik pedig a vendégeket fogadta.

Sutherland szerint ez volt
életük legjobb Hálaadása.

Vegyünk hát egy problémát,
amivel a családok küzdenek,

a reggeli rohanást, és nézzük meg,
hogy tud az agilis módszer segíteni.

Az egyik építőkő az elszámoltathatóság,

ehhez a teamek "információsugárzókat" használnak,

ezek nagy táblák, melyeken keresztül
mindenki számon kérhető.

Starrék a módszer otthoni adaptációjában

egy reggeli ellenőrzőlistát készítettek,

amin minden gyermeknek
házimunkákat kellett kipipálnia.

Azon a reggelen, amikor náluk jártam,
Eleanor jött lefelé a lépcsőn,

öntött magának egy csésze kávét,
leült egy hintaszékbe,

és csak ott ült,

kedvesen beszélgetve a gyermekeivel,

akik egymás után jöttek lefelé,

elenőrizték a listát, elkészítették a reggelijüket,

újra megnézték a listát,
berakták az edényeket a mosogatógépbe,

újra ellenőrizték a listát, megetették az állatokat,
vagy elvégezték a soron következő feladatot,

újra megnézték a listát,
összepakolták a holmijukat,

és elindultak a buszhoz.

Ez volt a leglenyűgözőbb családi együttműködés,
amit valaha láttam.

És amikor kitartóan állítottam,
hogy ez a módszer nálunk nem fog működni,

hogy a mi gyerekeink túl sok felügyeletet igényelnek,

Eleanor rám nézett.

"Korábban én is így gondoltam", felelte.

"Mondtam Davidnek,
'ne hozd be a munkádat a konyhába'

De tévedtem."

Aztán Davidhez fordultam:
"Miért működik ez a dolog?"

Így felelt: "Nem szabad alábecsülnöd
ennek a módszernek az erejét."

És beírt egy pipát.

Azt mondta: "A munkahelyen a felnőttek imádják.

A kölyköknek maga a mennyország."

Azon a héten, amikor bevezettük nálunk is
az ellenőrzőlistát,

a szülői üvöltözés felére csökkent.
(Nevetés)

Igazi változás azonban nem történt addig,
amíg el nem kezdtük a családi megbeszéléseket.

Az agilis modellt követve,
három kérdést tettünk fel:

Mi működött jól a családban ezen a héten?

Mi nem működött jól, és
min fogunk dolgozni a következő héten?

Mindenki bedobta a javaslatait,

amiből kettőt kiválasztottunk.

Aztán elkezdtek a legcsodálatosabb
gondolatok elhangzani a lányaink szájából.

Mi működött jól a héten?

Biciklizésnél legyőztük a félelmünket. Beágyaztunk.

Mi nem működött jól? A matekdolgozatunk,

vagy a vendégek fogadása a bejáratnál.

Sok szülőhöz hasonlóan, a mi gyerekeink is
olyanok, mint a Bermuda-háromszög:

az ötleteket, gondolatokat elnyelik,
de vissza soha nem adják őket.

Úgy értem, hogy legalábbis a tanulságosakat nem.

Most hirtelen hozzáférhetőkké
váltak a legbelsőbb gondolataik.

A legnagyobb meglepetés azonban akkor jött, amikor

a "min dolgozzunk a jövő héten?" részhez értünk.

Tudják, az agilis módszer alapötlete, hogy

a csapatok önmagukat menedzselik --

ez működik a szoftvernél, és most kiderült,
hogy a gyerekeknél is.

A gyerekeink imádják ezt a folyamatot.

Ezek az ötletek mind tőlük származnak.

Fogadjunk öt vendéget az ajtóban ezen a héten,

legyen 10 perccel több idő olvasásra lefekvés előtt.

Rúgjunk bele valakibe,
nem kapsz desszertet egy hónapig.

Időközben kiderült, hogy a lányaink kis Sztálinok.

Állandóan vissza kell fognunk őket.

Nézzék, természetesen van egy bizonyos távolság

a megbeszéléseken mutatott,
s a hétköznapi viselkedésük között,

de ez igazából nem zavar bennünket.

Olyan érzésünk volt,
mintha föld alatti kábeleket fektetnénk,

amelyek évekig nem szálítanak áramot.

Három évvel később --
a lányok most nyolc évesek --

még mindig tartjuk ezeket a megbeszéléseket.

A feleségem, mint anya, a legbecsesebb pillanatai
között tartja számon ezeket.

És mit tanultunk mindebből?

Az "agilis" szó 2001-ben került be a lexikonba,

amikor Jeff Sutherland és tervezők egy csoportja

találkozott Utah-ban, és megírták
a 12 pontból álló "Agilis Kiáltvány"-t.

Azt hiszem, éppen itt az ideje
egy Családi Agilis Kiáltványnak.

Átvettem pár ötletet Starréktól,
és más családoktól, akiket meglátogattam.

Három építőkövet említenék meg.

Első építőkő: Alkalmazkodj folyamatosan.

Amikor szülő lettem, tudják, mit találtam ki?

Kevés szabályt fogunk felállítani,
de be fogjuk őket tartani.

Ez azt feltételezi, hogy mi, szülők, képesek vagyunk
minden problémát előre látni, és felkészülni rájuk.

Nem vagyunk képesek.
Az agilis rendszerben az a nagyszerű,

hogy beépítjük a változás rendszerét az életünkbe,

hogy ezáltal valós időben tudjunk reagálni
a körülöttünk történő dolgokra.

Ez olyasmi, mint a mondás az Internet világában:

ha ma ugyanazt csinálod, amit fél évvel ezelőtt,

akkor valamit nem jól csinálsz.

A szülők sokat tanulhatnak ebből.

De számomra az "alkalmazkodj folyamatosan"-nak
van egy mélyebb jelentése is.

Ki kell mozdítanunk a szülőket abból a megszokásból,

hogy csak azokat az ötleteket próbálják ki otthon,

amelyek pszichiáterektől, öngyógyító guruktól,

vagy más "családszakértőktöl" származnak.

A helyzet az, hogy az ő ötleteik már túlhaladottak,

miközben a világ más területein
már léteznek új módszerek

a csoportok és teamek munkájának hatékonyabbá tételére.

Nézzünk pár példát!

Kezdjük mindannyiunk legnagyobb kihívásával:
a családi vacsorával!

Mindannyian tudjuk, hogy egy közös családi vacsora

hasznos a gyerekeknek.

Sokunk életében mégsem működik a dolog.

Egyszer New Orleansban egy híres szakács azt mondta nekem:

"Semmi gond, egyszerűen elcsúsztatom a családi vacsora idejét.

Ha nem vagyok otthon, nincs családi vacsora.

Majd lesz családi reggeli.
Vagy találkozuk egy lefekvés előtti falatozásnál.

Majd fontosabb szerepet adunk a vasárnapi étkezéseknek."

És a legújabb kutatások őt igazolják.

Kiderült, hogy bármely családi étkezésből

mindössze 10 perc a produktív idő.

A maradék idő azzal telik, hogy
"ne könyökölj az asztalra", "add ide a ketchupot".

Azt a 10 percet nyugodtan át lehet helyezni

a nap bármely részére, különösebb veszteség nélkül.

Tehát: csúsztasd el a családi vacsorát!
Ez az alkalmazkodás.

Egy környezeti pszichológus mondta egyszer:

"Ha kemény széken ülsz, egy merev felületen,

akkor te magad is merev leszel.

Ha párnázott széken ülsz,
sokkal nyitottabban fogsz viselkedni."

Azt mondta: "Amikor a gyerekeidet fegyelmezed,

ülj egy egyenes, párnázott felületű széken.

Ettől sokkal gördülékenyebbé válik a beszélgetés."

A feleségem és én átülünk máshova
a nehéz beszélgetésekhez,

mert korábban magasan, erőpozícióban ültem.

Tehát üljünk át máshova.
Ez az alkalmazkodás.

A lényeg, hogy ezek az ötletek már léteznek.

Csak alkalmazni kell őket a szülői szerepre.

Az első építőkő tehát: Alkalmazkodj folyamatosan.

Légy rugalmas, nyitott,
hagyd a legjobb ötleteket érvényesülni.

Második építőkő: Adj önállóságot a gyerekeidnek!

A szülők ösztönösen parancsolnak a gyerekeiknek.

Ez sokkal könnyebb, és voltaképpen,
többnyire igazunk van.

Ennek oka, hogy nem sok rendszer viselkedik annyira

vízesés módjára az időben, mint a család.

Mégis, a legfontosabb tanulságunk,

hogy fordítsuk vissza a vízesést, amennyire csak lehet.

Számítsunk a gyerekekre saját nevelésükben!

Éppen tegnap volt a heti családi megbeszélésünk,

ahol eldöntöttük, hogy teszünk a túlreagálás ellen.

Kimondtuk, hogy
"Jutalmazzuk és büntessük magunkat. Rendben?"

Az egyik lányunk bedobta, hogy
mindenki kapjon heti öt perc túlreagálási időt.

Nekünk tetszett a gondolat.

De aztán a nővére elkezdte kidolgozni a rendszert.

Így szólt: "Egy darab ötperces lehetőséget kapok,

vagy 10 darab 30 másodperceset?"

Ez tetszett. Oszd be, ahogy akarod.

Most jöhet a büntetés. Rendben.

Ha 15 perc túlreagálási időnk van, akkor az a korlát.

Ezen felül minden egyes perc egy fekvőtámasz.

Higgyék el, működik. A rendszer
csepp lazaságot sem engedélyez.

Persze a szülői felügyelet állandó.

De megengedjük nekik, hogy
a gyakorlatban próbálják ki az önállóságot,

és hát természetesen ez a végső célunk.

Éppen, amikor ide indultam ma este,

az egyik lányom visítani kezdett.

A másik azonnal rászólt: "Túlreagálás! Túlreagálás!"

és elkezdett számolni.
A visítás 10 másodpercen belül véget ért.

Számomra ez az agilis csoda beigazolódása.

(Nevetés) (Taps)

Mellesleg, ezt is alátámasztják a kutatások.

Azok a gyerekek, akik megtervezik a céljaikat,
heti terveket készítenek,

értékelik saját munkájukat, fejlesztik az intelligenciájukat,

és sokkal jobban tudják kontrollálni életüket.

A lényeg, hogy hagyjuk, hogy gyermekeink
saját fogalmaik szerint legyenek sikeresek,

vagy pedig, esetenként, azok szerint valljanak kudarcot.

Beszéltem Warren Buffet bankárával,

aki szememre vetette, hogy nem hagytam, hogy a gyerekeim

hibázzanak a zsebpénzükkel való gazdálkodásban.

Én azt mondtam: "De mi van, ha tönkre mennek?"

Azt felelte: "Sokkal jobb tönkre menni

6 dolláros zsebpénzzel, mint
60 ezer dolláros éves fizetéssel,

vagy egy 6 milliós örökséggel."

Szóval a lényeg, hogy adjunk
önállóságot a gyermekeinknek.

Harmadik építőkő: Meséljék el a történetüket.

Az alkalmazkodás remek dolog,
de megfelelő alapra is szükség van.

Jim Collins, a "Jóból kiváló" szerzője

mondta, hogy minden sikeres szervezetben

két dolog közös:

megőrzik alapvető értékeiket,
és ösztönzik a fejlődést.

Nos, az agilis módszer kiváló
a fejlődés össztönzésére,

de újra meg újra azt halljuk,
hogy az alapokat meg kell őriznünk.

De hát hogyan tegyük ezt?

Collins olyan dologra tanított bennünket,

amit a vállalkozások csinálnak:
határozzuk meg a küldetésünket,

és azonosítsuk alapvető értékeinket.

Végigvezetett bennünket a családi
küldetés megfogalmazásának folyamatán.

Megcsináltuk a céges elvonulások családi megfelelőjét.

Tartottunk egy pizsamapartit.

Én készítettem a pattogatott kukoricát.
Egyiket odaégettem, így kettő készült.

A feleségem vett egy flip-chart-ot.

Aztán egy jót beszélgettünk arról,
hogy mi is fontos számunkra.

Milyen értékeket kell leginkább megtartanunk?

10 állítást szedtünk össze.

Utazók vagyunk, nem turisták.

Nem szeretjük a dilemmákat. Szerejük a megoldásokat.

És megint csak a kutatások szerint,
a szülőknek kevesebb időt kéne tölteniük

azzal, amit rosszul csinálnak,

és inkább arra kéne figyelniük,
amit helyesen tettek --

aggódj kevesebbet a rossz idő miatt,
készülj a szép napokra!

A családi küldetés megfogalmazása remek módszer

annak meghatározására, hogy mit csinálunk jól.

Néhány hét múlva felhívtak az iskolából.

Egyik lányunk egy kis botrányba keveredett.

Hirtelen aggódni kezdtünk,
hogy ilyen közönséges a gyerekünk.

Nem igazán tudtuk, mit csináljunk,

így hát behívtuk a dolgozószobámba.

A családi küldetés ott lógott a falon,

és a feleségemm azt mondta:
"Alkalmazható itt valami ezek közül?"

Ő végigfutott a listán, majd azt mondta:

"Hozzuk össze az embereket?"

És ezzel hirtelen utat nyitott a beszélgetéshez.

Egy másik remek módja a történetünk elmesélésének,

hogy meséljük a gyemekeinknek a gyökereikről.

Az Emory kutatói egy egyszerű

"mit tudsz" tesztet adtak a gyerekeknek.

Tudod, hol születtek a nagyszüleid?

Tudod, hol jártak középiskolába a szüleid?

Ismersz valakit a családodban,

akinek sikerült egy nehéz helyzetet
vagy betegséget leküzdenie?

A gyerekek, akik a legmagasabb pontot
érték el ezen a "tudod-e" skálán,

a legmagasabb önbecsüléssel rendelkeztek,
és ők tudták leginkább irányítani életüket.

A "mit tudsz" teszt volt a legjobb mutatója

az érzelmi egyensúlynak és a boldogságnak.

Ahogy a tanulmány szerzője mesélte nekem,

hogy az érzelmileg gazdagabb gyerekek
részei egy nagyobb történetnek,

nagyob önbizalommal rendelkeztek,

Az utolsó építőkövünk tehát:
meséld el a történetedet.

Szánj időt a családod
pozitív pillanatainak felidézésére,

és arra, hogy hogyan sikerült a negatívakon túllépni.

Ha a gyerekeknek ilyen boldog történeteket mesélünk,

eszközt adunk nekik a boldogabb élethez.

Tizenéves koromban olvastam először
az Anna Kareninát,

és híres kezdőmondatát:

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz,

minden boldogtalan család a maga módján az.”

Mikor először olvastam, azt gondoltam
"Ez egy ostobaság.

Hogyan lehetnének a boldog családok hasonlók?"

De amikor elkezdtem ezen a projekten dolgozni,

kezdett megváltozni a véleményem.

A mostani ösztöndíjak,
először az életben, lehetővé tették,

hogy azonosítsuk a sikeres családok

építőköveit.

Ma itt csak hármat említettem ezek közül:

Alkalmazkodj folyamatosan, adj önállóságot
a gyermekeidnek, meséld el a történetedet.

Lehet, hogy ennyi év elteltével be kell látnom,
hogy Tolsztojnak igaza volt?

A válasz, azt hiszem, igen.

Amikor Lev Tolsztoj öt éves volt,

amikor bátyja, Nyikolaj eljött hozzá,

és azt mondta, hogy bevéste
az örök boldogság titkát

egy zöld pálcába, amit elrejtett

egy szakadékban, a család oroszországi birtokán.

Ha a pálcát egyszer megtalálják,
az egész Emberiség boldog lesz.

Tolsztoj a pálca rabjává vált,
bár meg sosem találta.

Végül az volt a kívánsága, hogy
a pálcát rejtő szakadékban temessék el.

Ma is ott nyugszik, zöld gyeptakaró alatt.

Ez a történet tökéletesen megragadja

az utolsó tanulságot:

A boldogság nem valami, amit megtalálunk,

hanem valami, amit mi hozunk létre.

Szinte mindenki,
aki jól működő szervezeteket vizsgált,

ugyanarra a következtetésre jutott.

A kiválóság nem a körülményeken múlik.

Hanem a döntéseinken.

Nincs szükség nagy tervekre.
Nincs szükség a vízesésre.

Csak kis lépéseket kell tenni,

felhalmozva az apró győzelmeket,

folytatva a zöld pálca keresését.

És végül ez lehet a legfőbb tanulság.

Mi a boldog család titka? Próbálják ki!

(Taps)