Szabadítsuk ki a lányokban rejlő intelligenciát, szenvedélyt és nagyszerűséget

A Nobel-békedíjas Leymah Gbowee két erőteljes történetet mesél el - a saját életének átalakulásáról és a világ lányainak kiaknázatlan lehetőségeiről. Vajon átalakíthatjuk a világot a lányok nagyszerűségének kiszabadításával?

Sokszor

tartok előadásokat világszerte,

és számos kérdést kapok

a kihívásokról,

a pillanataimról,

mik azok, amiket megbántam.

1998:

Négygyerekes egyedülálló anyaként,

három hónappal a negyedik gyermekem
születése után,

elvállaltam egy munkát,

mint kutatási asszisztens.

Észak-Libériába mentem.

És a munkához tartozott,

hogy a falu szállást biztosított
mindenkinek.

És egy szállásra kerültem
egy egyedülálló anyával

és a lányával.

Kiderült, hogy ez a lány

az egyetlen lány az egész faluban,

akinek sikerült befejeznie

az általános iskolát.

Ez a lány köznevetség tárgya lett.

Más nők gyakran mondták az édesanyjának:

"Te és a gyermeked

szegényen fogtok meghalni."

Miután két hetet dolgoztam
abban a faluban,

eljött az ideje, hogy hazamenjek.

Az anya odajött hozzám, letérdelt,

és azt mondta: "Leymah, vidd el a lányom,

azt szeretném,

hogy ápolónő legyen belőle."

Teljesen szegényen, miközben
a szüleimmel éltem,

nem engedhettem meg magamnak.

Könnyekkel a szememben

nemet mondtam neki.

Két hónappal később

elmentem egy másik faluba

ugyanazon munka keretében.

és arra kértek, hogy a falu
vezetőjével lakjak.

A faluban a hölgyek vezetőjének
egy kislánya volt,

világosabb bőrű, ahogy én is,

teljesen piszkos.

És nap mint nap

csak az alsóneműjében sétált.

Amikor megkérdeztem, hogy ki ez,

azt mondta: "Ő Wei.

a nevének a jelentése az, hogy malac.

Az édesanyja meghalt szülés közben,

és senki nem tudja, hogy ki az édesapja."

Két hétig a társammá vált,

velem aludt.

Vettem neki használt ruhákat,

és megvettem neki az első babáját.

Az elutazásom előtti éjjel

odajött a szobámhoz, és azt mondta:

"Leymah, ne hagyj itt engem.

Szeretnék veled menni.

Szeretnék iskolába járni."

Teljesen szegényen, pénztelenül,

miközben a szüleimmel éltem,

ismét nemet mondtam.

Két hónappal később

mindkét falu újabb háborúba került.

A mai napig fogalmam sincs,

hogy hol van ez a két lány.

Ugorjunk 2004-be:

a forradalmunk csúcsán

felhívott Libéria szociális-
és családügyi minisztere

és azt mondta: "Leymah, van egy
kilencévesem számodra.

Azt szeretném, hogy vidd haza,

mert itt nincsenek biztonságos otthonok."

A kislány története:

Megerőszakolta őt

az apai nagyapja

minden nap hat hónapon keresztül.

Hozzám teljesen felpuffadva

és nagyon sápadtan jött.

Minden nap munkából hazatérve
lefeküdtem a hideg padlóra.

Ő mellém feküdt, és azt mondta:

"Néni, szeretnék jól lenni,

szeretnék iskolába járni."

2010:

Egy fiatal nő áll Sirleaf elnök előtt,

és tanúvallomást tesz arról,

hogy élnek együtt ő és a testvérei,

az édesapjuk és édesanyjuk
elhunyt a háborúban.

19 éves; az álma, hogy
főiskolára járhasson,

hogy támogathassa őket.

Nagyon sportos testalkatú.

Az történt,

hogy megpályázott egy ösztöndíjat.

Teljes ösztöndíj. Megkapja.

Az álma, hogy iskolába járjon,

hogy oktatásban részesüljön,

végre teljesül.

Elment az iskolába az első nap.

A sportigazgató,

aki a programba való bekerülésről dönt,

arra kéri, hogy lépjen ki az osztályból.

És a következő három évben

az a sorsa,

hogy lefeküdjön vele minden nap

hálából, amiért bejuttatta őt az iskolába.

Világméretben vannak irányelveink,

nemzetközi eszközeink,

vezetőink.

Nagy emberek kötelezettséget vállaltak,

hogy meg fogjuk védeni gyermekeinket

a nélkülözéstől és félelemtől.

Az ENSZ rendelkezik a gyermek jogairól
szóló egyezménnyel.

Olyan országokban, mint Amerika, azt
halljuk, hogy egy gyermek sem maradhat le.

Más országok különböző
javaslatokkal állnak elő.

Itt van az ENSZ Millenniumi Fejlesztési
Programjának harmadik pontja,

ami a lányokra fókuszál.

Ezen nagyszerű emberek által előírt
nagyszerű rendelkezések

célja, hogy a fiatalok eljussanak oda,

ahova globálisan el akarjuk juttatni őket.

Úgy gondolom, ezek megbuktak.

Libériában például,

a terhességi ráta a tizenévesek között,

tíz lányból minden harmadik.

A serdülőkori prostitúció aránya
a tetőfokára hágott.

Egy közösségben azt mesélték nekünk,

hogy felébredsz reggel,

és olyan sok használt óvszert látsz,
mint használt rágógumipapírt.

Tizenkét éves lányokat
prostitúcióra kényszerítenek,

kevesebb mint egy dollárért éjszakánként.

Ez szívszorító és szomorú.

És akkor valaki megkérdezte tőlem,

éppen a TED előadásom előtt néhány nappal:

"És akkor hol van remény?"

Néhány évvel ezelőtt pár barátom

eldöntötte, hogy hidat kell teremtenünk

a mi generációnk

és a fiatal nők generációja között.

Nem elég azt mondani,

hogy két Nobel-díjasa van
a Libériai Köztársaságnak,

amikor a lányaid teljesen
kiszolgáltatottak,

és nincs remény, vagy látszólag
nincs remény.

Létrehoztuk a

a Fiatal Lányok Átformáló Projektjét.

Ellátogatunk vidéki közösségekbe,

és csak annyit teszünk, mint ami
ebben a teremben is történt:

egy helyet, egy fórumot teremtünk.

Amikor ezek a lányok leülnek,

felszabadul az intelligencia,

felszabadul a szenvedély,

felszabadul az elhivatottság,

felszabadul a koncentráció,

és felszabadulnak kiváló vezetők.

Mára több mint háromszázzal dolgoztunk.

És néhányan a lányok közül,

akik nagyon szerényen
jöttek be a szobába,

bátor lépéseket tettek meg
fiatal anyaként,

hogy elinduljanak és felszólaljanak

más fiatal nők jogaiért.

Találkoztam egy fiatal nővel,

négy gyermek kiskorú édesanyja,

soha sem gondolt az iskola befejezésére,

és sikeresen leérettségizett;

soha nem gondolt a főiskolára,

és utána jelentkezett.

Egy napon azt mondta nekem:

"A vágyam, hogy befejezzem a főiskolát

és támogathassam a gyerekeimet."

Az ő helyzetében nem tud pénzt keresni,

hogy iskolába járhasson.

Vizet árul, üdítőket árul,

és feltöltőkártyákat árul
mobiltelefonokhoz.

És azt hinnéd, hogy fogja azt a pénzt,

és a taníttatására fordítja.

Juanita a neve.

Fogja azt a pénzt

és a közösségében egyedülálló
anyákat keres,

hogy visszaküldje őket az iskolába.

Azt mondja, "Leymah, az a vágyam,

hogy tanulhassak.

És ha nem tanulhatok,

akkor ha sorstársaimat tanulni látom,

már teljesült a vágyam.

Szeretnék egy jobb életet.

Szeretnék ételt a gyermekeimnek.

Azt szeretném, hogy a szexuális zaklatás
és kihasználás megszűnjön az iskolákban."

Ez az álma az afrikai lánynak.

Néhány évvel ezelőtt

volt egy afrikai lány.

A lánynak volt egy fia,

aki egy darab fánkot szeretett volna,

mert borzalmasan éhes volt.

Mérges, frusztrált,

nagyon ideges volt

a társadalmának helyzetétől,

a gyermekei helyzetétől,

és ez a fiatal lány elindított
egy mozgalmat,

átlagos nők mozgalma,

akik összefognak,

hogy békét teremtsenek.

Teljesíteni fogom a kívánságát.

Ez egy másik afrikai lánynak a kívánsága.

A két lány kívánságát nem teljesíthettem.

Nem tudtam teljesíteni.

Ezekről a dolgokról gondolkodott
ez a másik fiatal nő -

Nem sikerült, nem sikerült, nem sikerült.

Szóval ezt meg fogom csinálni.

Nők felléptek,

tiltakoztak egy brutális diktátor ellen,

félelem nélkül beszéltek.

Nem csak a kívánság egy fánkért teljesült,

hanem a kívánság a békéért is valóra vált.

Ez a fiatal nő

azt is kívánta, hogy iskolába járhasson.

Elkezdte az iskolát.

A másik fiatal nő más dolgokra vágyott,

és neki is sikerült.

Ma fiatal Nobel-díjas nőként

azon vagyok,

hogy szerény lehetőségeimet kihasználva

valóra váltsam

fiatal afrikai lányok

azon kívánságát,

hogy tanulhassanak.

Létrehoztunk egy alapítványt.

Négy éves teljes ösztöndíjakat adunk

falusi lányoknak,
akikben látjuk a lehetőséget.

Nem kérhetek sokat önöktől.

Több helyen voltam ebben
az Egyesült Államokban,

és tudom, hogy az itt élő lányoknak is

vannak kívánságaik,

kívánság egy jobb életért
valahol Bronxban,

kívánság egy jobb életért

valahol Los Angelesben,

kívánság egy jobb életért
valahol Texasban,

kívánság egy jobb életért
valahol New Yorkban,

kívánság egy jobb életért

valahol New Jersey-ben.

Elkísérnek engem erre az útra,

hogy segítsük azt a lányt,

akár afrikai lány, akár amerikai lány

vagy akár japán lány,

teljesíteni a kívánságát,

valóra váltani az álmát,

hogy elérje az álmát?

Mert mindegyik

nagy újító és feltaláló,

akikkel beszéltünk és akiket láttunk

az elmúlt évek során,

ők is apró sarkokban ülnek

a világ különböző pontjain,

és csak annyit kérnek tőlünk,

hogy teremtsük meg azt a helyet,

hogy kiszabadítsuk az intelligenciát,

kiszabadítsuk a szenvedélyt,

kiszabadítsunk minden fantasztikus dolgot,

amit magukban tartanak.

Utazzunk együtt! Utazzunk együtt!

Köszönöm.

(Taps)

Chris Anderson: Nagyon szépen köszönjük!

Éppen most Libériában

mit látsz

a fő problémának, ami zavar téged?

LG: Arra kértek engem, hogy vezessem

a Libériai Megbékélési Kezdeményezést.

A munkám része,

hogy elmegyek ezekre az utakra

különböző falvakba és városokba

- 13-15 óra földutakon -,

és nem volt olyan közösség,
ahova bementem

és ne láttam volna intelligens lányokat.

De szomorú,

hogy az elképzeléseik egy nagy jövőről

vagy az álmaik egy nagy jövőről

csak egy álom,

mert sarokba vannak szorítva.

A serdülőkori terhesség, ahogy mondtam,
szinte már járvány.

Szóval ami zavar engem,

az az, hogy azon a helyen voltam

és valahogy most itt vagyok,

és egyszerűen nem akarok az egyetlen lenni

ezen a helyen.

Módokat keresek,

hogy más lányok is velem legyenek.

Húsz év múlva visszanézve

látni akarok egy másik libériai lányt,

ghánai lányt, nigériai lányt, etióp lányt

ezen a TED színpadon állni.

És talán, csak talán,
azt hallani tőle, hogy

"Amiatt a Nobel-díjas miatt

vagyok én ma itt."

Szóval az zavar,

amikor azt látom rajtuk, hogy
nincs bennük remény.

De nem vagyok pesszimista sem,

mert tudom, hogy nem kell sok ahhoz,

hogy feltöltsük őket.

CA: És a múlt évből

mesélj nekünk egy sokat ígérő dolgot,

amit láttál.

LG: Rengeteg reményt keltő dolgot látok,
amikről mesélhetnénk.

De a múlt évben,

ahonnan Sirleaf Elnök jön, az ő faluja,

oda mentünk dolgozni ezekkel a lányokkal.

És kevesebb, mint 25 lányt

találtunk a gimnáziumban.

E lányok közül mindegyik
az aranybányába járt,

és többségében prostituáltak voltak,

akik más dolgokat csináltak.

Kiválasztottunk közülük 50 lányt,

és velük dolgoztunk.

És ez a választások kezdetekor volt.

Az egy olyan hely, ahol nő soha sem

- még az idősebbek közül se -

ülhetett le a férfiak közé.

Ezek a lányok összebarátkoztak és
egy csoportot alakítottak,

és elindítottak egy kampányt

a választói névjegyzékért.

Ez egy igazán vidéki falu.

És a szlogen, amit használtak:

"Még a csinos lányok is szavaznak."

Mozgósítani tudták a fiatal nőket.

De nem csak ezt érték el,

hanem elmentek azokhoz, akik
mandátumot akartak szerezni,

hogy megkérdezzék: "Mi az,

amit ezen közösség lányainak fogsz adni,

amikor nyerni fogsz?"

És az egyik pasi,

akinek már volt mandátuma, olyan volt...

mert Libériában szigorú a
nemi erőszak elleni törvény,

és ő volt az egyik, aki igazán
harcolt a parlamentben,

hogy felforgassa ezt a törvényt,

mert szerinte barbár.

A nemi erőszak nem barbár, de
a törvény, az szerinte barbár.

És amikor a lányok elkezdték támadni őt,

akkor nagyon ellenséges volt velük.

Ezek a kicsi lányok
azt mondták neki:

"Ki fogunk szavazni a hivatalból."

És ma már kint van a hivatalból.

(Taps)

CA: Leymah, nagyon köszönjük,
hogy eljöttél a TED-hez!

LG: Szívesen! (CA: Köszönjük!)

(Taps)