Hogyan neveljünk sikeres gyermeket – babusgató nevelés nélkül

A szülők nem igazán segítenek azzal, ha magas követelményeket támasztanak gyermekeik iránt, és életük minden mozzanatát irányítani próbálják. Legalábbis ezt állítja Julie Lythcott–Haims. A Stanford Egyetem egykori dékánja szenvedélyesen és fanyar humorral amellett foglal állást, hogy a szülők ne a jegyek és vizsgaeredmények alapján mérjék gyermekük sikerét. Inkább a legősibb módszert kellene elsajátítaniuk: a feltétlen szeretetet.

Tudják, nem akartam
nevelési szakértő lenni.

Igazából maga a nevelés
kevésbé érdekel.

Van azonban egyfajta
gyermeknevelési stílus manapság,

ami összezavarja a gyerekeket,

és megakadályozza,
hogy önálló személyiséggé fejlődjenek.

Ez a mai gyermeknevelési stílus

zavaró.

Úgy értem, rossz néven vesszük,

ha egy szülő,

nem figyel eléggé gyermeke életére,

oktatására, felnevelésére,

s rosszallásunk indokolt.

Ugyanakkor a másik véglet is

sok kárt okoz,

amikor a szülő úgy érzi,
gyermeke csak akkor lehet sikeres,

ha állandóan óvja és védelmezi,

ha ott bábáskodik minden esemény felett,
irányítja a legapróbb részleteket,

és elit főiskolák, pályák felé terelgeti.

Ha így neveljük gyermekeinket,

beleértve magamat is,

mert bizony két tinédzserkorú
gyermekem nevelésében

rám is jellemzőek ezek a tendenciák,

akkor agyonszabályozott gyermekkoruk lesz.

Mit takar ez a fogalom?

Óvjuk és védelmezzük,

etetjük és itatjuk őket,

gondoskodunk róla,
hogy jó iskolába járjanak,

a jó iskola jó osztályába,

és hogy jó jegyeket szerezzenek
a jó iskola jó osztályában.

De nemcsak az osztályzatok

és pontszámok, nemcsak ezek
fontosak, hanem a jutalmak és a díjak,

a sportok, a tevékenységek,
a vezető szerep is.

Azt mondjuk nekik: ne csak tag legyél,

indíts klubot,
mert ez előny a felvételinél.

Töltsd ki a közösségi szolgálat rovatát!

Úgy értem, lássák, hogy törődsz másokkal!

(Nevetés)

Mindezzel egyfajta tökéletességet
akarunk elérni.

Elvárjuk gyerekeinktől,
hogy tökéletesen teljesítsenek,

ahogy nekünk sosem kellett,

és mivel ilyen nagyok a követelmények,

úgy véljük,

hogy természetesen
vitatkoznunk kell minden tanárral,

igazgatóval, edzővel, bíróval,

és mi vagyunk gyermekünk gondnoka,

ügyintézője

és titkára.

Drága csemetéinket

állandóan nyüstöljük, a helyzettől függően

hízelgünk, célozgatunk, segítünk,
alkudozunk és zsörtölődünk,

nehogy eltoljanak,

elszalasszanak valamit,

vagy elrontsák a jövőjüket

a remélt felvételhez

valamelyik elit főiskolára,

amely szinte minden jelentkezőt elutasít.

Milyen az, gyereknek lenni
az agyonszabályozott gyermekkorban?

Mindenekelőtt nem ér rá
az önfeledt játékra.

Nincs rá alkalma délutánonként,

mert azt gondoljuk,
minden időt ki kell használni.

Mintha minden egyes házi feladat,
dolgozat, tevékenység

sorsdöntő lenne az általunk elképzelt
jövőjük szempontjából,

ezért felmentjük őket a házimunka alól,

sőt felmentjük őket még az alvás alól is,

ha a feladatlistájukkal foglalkoznak.

Az agyonszabályozott gyermekkorban
állítólag boldognak akarjuk látni őket,

mégis amikor hazajönnek az iskolából,

gyakran az első kérdésünk

a házi feladatuk és az osztályzataik.

Azt látják az arcunkon,

hogy elfogadásunk, szeretetünk,

értékük előfeltétele

az ötös osztályzat.

Odamegyünk hozzájuk,

megpaskoljuk őket, mint a tréner
egy kutyakiállításon –

(Nevetés)

és hajtjuk őket, hogy ugorjanak
még egy kicsit magasabbra és messzebbre,

nap mint nap.

Amikor középiskolába kerülnek,

nem azt nézik: "Milyen tantárgy

vagy tevékenység érdekel?"

Inkább elmennek tanácsadásra,

és azt kérdezik: „Mit kell tennem,
hogy bejussak a legjobb főiskolára?”

Aztán amikor sorban kapják a jegyeket,

és becsúszik egy négyes

vagy ne adj' isten, egy hármas,

kétségbeesetten küldik az üzenetet:

„Felvettek már valakit ilyen
osztályzatokkal a legjobb főiskolára?”

Mire gyermekeink elvégzik a középiskolát,

bárhová kerüljenek is,

már kimerültek.

Közönyösek.

Kezdenek kiégni.

Koravénnek tűnnek,

és várják, hogy egy felnőtt azt mondja:
„Elég lesz, amit eddig tettél,

mindaz az erőfeszítés,
amit gyerekkorodban tettél, elég.

Sokan szenvednek
szorongástól, depressziótól,

és nem tudják,

elmondhatják-e valaha, hogy megérte.

Mi szülők, persze,

egészen biztosak vagyunk benne,
hogy megéri.

Úgy teszünk,

egyenesen úgy gondoljuk,
hogy nincs jövőjük,

ha nem veszik fel őket
valamelyik elit főiskolára vagy pályára,

amit mi találunk ki nekik.

Vagy talán csak attól tartunk,

hogy majd nem henceghetünk velük

barátaink előtt és úton-útfélen.

Bizony!

(Taps)

Ha megnézzük, mit értünk el,

ha van bátorságunk ezzel
alaposan szembenéznünk,

nemcsak azt látjuk: a gyerekek
úgy érzik, a jegyeik döntik el,

hogy mennyire értékesek,

hanem azt is, hogy azzal,
hogy szinte állandóan benn vagyunk

érzékeny fejlődő tudatukban, mintha
A John Malkovich menet c. filmben lennénk,

azt üzenjük nekik:

"Figyelj csak, szerintem
nélkülem semmit nem érnél el."

Azzal, hogy túlzottan segítjük,

óvjuk, irányítjuk,
és kézen fogva vezetjük őket,

megfosztjuk gyermekeinket a lehetőségtől,
hogy kibontakozzon az önhatékonyságuk,

amely az emberi psziché
egyik nagyon fontos alapeleme,

s sokkal fontosabb,

mint a dicséret által szerzett önbecsülés.

Az önhatékonyság forrása, hogy az egyént
saját tettei vezetik eredményekre,

nem pedig –

Erről van szó!

(Taps)

Nem a szülőknek
az egyén nevében tett cselekedetei,

hanem az egyén saját cselekedetei
vezetnek eredményekhez.

Vagyis,

ha gyermekeinket az önhatékonyság
növelésére késztetjük,

akkor sokkal többet kell saját maguknak
gondolkodniuk, tervezniük, dönteniük,

tenniük, remélniük, küzdeniük,
próbálkozniuk,

álmodozniuk

és tapasztalatokat gyűjteniük.

Azt állítom ezzel,

hogy minden gyerek szorgalmas
és motivált,

nincs szüksége a szülő segítségére
és érdeklődésére,

nyugodtan hátradőlhetünk, és kész?

A fenét!

(Nevetés)

Nem ezt állítom.

Azt állítom, hogy amikor a jegyeket,
pontszámokat, jutalmakat és díjakat

a gyermekkor céljaként határozzuk meg,

hogy ezek segítsék elő a hőn áhított
felvételt egy elit főiskolára

vagy egy menő pályára,

akkor ezzel nagyon szűken értelmezzük
gyermekeink sikerének kritériumait.

Lehet, hogy a túlzott segítségünk
rövid távon

eredményeket hoz –

például jobb jegyet kapnak,
ha segítünk megírni a házi feladatot,

hosszabb lesz az önéletrajzuk
iskolai fejezete, ha segítünk –

de azt állítom, hogy mindennek
hosszú távon

az önértékelésük látja kárát.

Azt állítom, hogy kevésbé
kéne azon görcsölnünk,

hogy melyik kitűnő főiskolára

jelentkezhetnek vagy veszik föl őket;

sokkal fontosabb, hogy szokásaik,
gondolkodásmódjuk, készségeik

és egészségük lehetővé tegye a sikert,
bárhová kerüljenek is.

Azt állítom,

hogy gyerekeinknek az lenne jó,
ha kevésbé hajszolnánk a pontszámokat,

és sokkal inkább azzal törődnénk,

hogy gyermekkorban kell
megalapozni a sikert,

olyan dolgokkal, mint a szeretet

és a házimunka.

(Nevetés)

(Taps)

Házimunkát mondtam? Házimunkát?
Tényleg azt mondtam!

Elmondom, miért.

Az emberekről végzett eddigi
leghosszabb, követéses jellegű kutatás

az ún. Harvard Grant Study.

Ez a tanulmány azt állapította meg,

hogy a szakmai siker,
amit a gyerekeinknek kívánunk,

tehát a szakmai siker alapja
a gyermekként végzett házimunka,

és minél korábban kezdjük, annál jobb,

hogy a tettrekészség,
és a határozott mentalitás,

amely azt mondja:
van egy kellemetlen munka,

valakinek el kell végeznie,
miért ne én lennék az,

egy olyan mentalitás,

hogy hozzájárulok ahhoz,
hogy mindenkinek jobb legyen,

ez visz előbbre minket a munkahelyen.

Mindannyian tudjuk. Önök is tudják.

(Taps)

Mindannyian tudjuk,
mégis, az agyonszabályozott gyermekkorban

felmentjük gyerekeinket
a ház körüli munkák alól,

akik aztán fiatal felnőttként is

várják a feladatlistát a munkahelyen,

de olyan nincs,

és még nagyobb baj, hogy nincs meg bennük
az akarat és a hajlam,

hogy tettrekészen nekiálljanak,

hogy körülnézzenek, miben tudnék
segíteni a kollégáimnak?

Hogyan tudnék elébe menni
a főnököm kéréseinek?

A Harvard Grant Study
másik fontos megállapítása szerint

az életben a boldogság forrása

a szeretet,

nem a munka szeretete,

az emberek szeretete;

házastársunk, partnerünk
barátaink, családunk szeretete.

A gyermekkor feladata,
hogy megtanítsa a gyerekeket szeretni,

akkor tudnak másokat szeretni,
ha megszeretik saját magukat,

és akkor fogják szeretni magukat,
ha feltétlen szeretetet adunk nekik.

(Taps)

Így van!

Ezért

nem a jegyekkel, pontszámokkal
kellene törődni,

amikor drága csemeténk megjön az iskolából

vagy mi hazaérünk a munkából,

hanem kapcsoljuk ki a gépet,
tegyük le a telefont,

nézzünk a szemébe,

hogy lássa az arcunkon megjelenő örömet,

amikor pár óra elteltével
újra látjuk gyermekünket.

Aztán kérdezzük meg:

"Milyen napod volt?"

"Mi volt jó a mai napban?"

És amikor egy nagylány, mint az enyém is,
azt mondja, hogy az ebéd,

de én a matek dolgozatra vagyok kíváncsi,

nem az ebédre,

akkor még mindig mutassunk
érdeklődést az ebéd iránt:

"Mi finomat ettél ma?"

Érezzék, hogy a személyük a fontos,

nem a bizonyítványuk.

Rendben, tehát házimunka és szeretet,

ez mind szép és jó,
de álljunk meg egy pillanatra.

Az egyetemek kitűnő pontszámokat,
osztályzatokat,

jutalmakat és díjakat akarnak látni,
elárulhatom önöknek.

A legjobb nevű iskolák
ezt várják a fiataloktól,

de van egy jó hírem.

Attól, hogy az egyetemek
ekkora felhajtást csinálnak a rangsorból,

(Taps)

nem kell a legjobb nevű
egyetemre menni ahhoz,

hogy boldogok és sikeresek legyünk.

Boldog és sikeres emberek jártak
állami iskolába,

kisebb főiskolára,
amiről nem is hallottunk,

továbbá népfőiskolára,

itteni főiskolára, és még ki is buktak.

(Taps)

Itt vannak közöttünk, a környezetünkben,

ez az igazság.

Ha felhajtanánk a szemellenzőt,

és más főiskolákat is fontolóra vennénk,

esetleg háttérbe szorítanánk
az egoizmusunkat, akkor

elfogadhatnánk és megbarátkozhatnánk
ezzel az igazsággal, és rájönnénk,

hogy nincs vége a világnak attól,

ha gyerekünk nem nagynevű iskolába jár.

És még fontosabb,

hogy ha nem egy könyörtelen feladatlista
uralja a gyermekkorukat,

akkor függetlenül attól,

hogy hol tanulnak tovább,

a saját akaratukból mennek oda,

a saját vágyaik hajtják őket,

ott képesek lesznek s akarnak boldogulni.

Be kell vallanom valamit.

Említettem, hogy van két gyerekem,
Sawyer és Avery,

akik tinédzserek.

Valamikor régen

úgy neveltem őket,

mintha bonszaifák lennének –

(Nevetés)

gondosan nyesegettem, nyirbáltam

és alakítottam őket tökéletes lényekké,

akik elég tökéletesek ahhoz,
hogy garantáltan bejussanak

az egyik legjobb egyetemre.

De aztán rájöttem, miután több ezer
más gyerekkel foglalkoztam a munkám során,

(Nevetés)

valamint felneveltem két saját gyereket,

hogy gyerekeim nem bonszaifák.

Ismeretlen nemzetségű

és fajú vadvirágok,

(Nevetés)

és az én feladatom az,
hogy tápláló környezetet biztosítsak,

és házimunkákkal erősítsem
az önbecsülésüket,

és szeressem őket, hogy képesek legyenek
szeretet adni és kapni,

a főiskola, a szak, a karrier pedig

legyen az ő választásuk.

Nem az a dolgom, hogy eldöntsem,
mi legyen belőlük,

hanem hogy támogassam őket,
hogy felszabadultan önmaguk lehessenek.

Köszönöm.

(Taps)