A bevándorlók hangja megerősíti a demokráciát

A politikában számít a képviselet, ezért kellene olyan vezetőket választanunk,
akik reflektálnak országuk sokszínűségére, és magukhoz ölelik multikulturális szövetét - mondja Sayu Bhojwani bevándorlási szakértő. Amerikai állampolgárrá válását saját történetén keresztül mutatja be, továbbá azt is, hogyan vált országa iránt érzett szeretete és odaadása a politikai változásokért küzdő erővé. "Küzdöttünk, hogy itt élhessünk – mondja, cselekvésre buzdítva a bevándorlókat – és ez a mi országunk is."

Jó estét!

Az utam erre a színpadra

akkor kezdődött, amikor Amerikába jöttem,

17 évesen.

Én vagyok az egyike
annak a 84 millió amerikainak,

akik bevándorlók,

vagy bevándorlók gyerekei.

Mindannyian egy álommal jöttünk ide,

s az álmunk általában át lett írva,

és mindig új célt kellett kapnia.

Én a szerencsések egyike voltam.

Az újragondolt álmom
vezetett a mai munkámhoz:

bevándorlókat tréningezek,
hogy közhivatalra pályázhassanak,

s a részvétel demokráciájáért küzdő
Inclusive Democracy mozgalmat vezetem.

De ne gondolják, hogy ez gyerekjáték volt,

hogy Amerika ölelő karokkal
üdvözölt engem.

Még most sem teszi.

Megtanultam néhány leckét az út során,

amelyeket megosztok önökkel,

mert azt hiszem,

hogy együtt az amerikai demokráciát

megjavíthatjuk és megerősíthetjük.

Indiában születtem,

a világ legnagyobb demokráciájában,

és amikor négyéves voltam,

a családom Belize-be költözött,

ami a világ talán legkisebb demokráciája.

17 évesen

költöztem az USA-ba,

a világ legnagyszerűbb demokráciájába.

Azért jöttem, mert angol irodalmat
szerettem volna tanulni.

Gyermekként folyton könyveket bújtam,

és arra gondoltam: miért ne
élhetnék meg felnőttként belőle?

De miután elvégeztem az egyetemet,

és megkaptam a diplomámat,

azon kaptam magam, hogy egyik
kevéssé álommunkából a másikba lépek.

Talán Amerikával kapcsolatos
optimizmusom miatt

időbe telt, mire megértettem,

hogy a dolgok nem fognak változni.

A kitártnak hitt ajtó

épphogy résnyire volt nyitva –,

Amerika ajtaja

akkor nyílik tágra, ha megfelelő a nevünk,

megfelelő a bőrszínünk,

s megfelelők a kapcsolataink,

de az orrunkra csapódik,

ha nem megfelelő a vallásunk,

nem megfelelő a bevándorlói státuszunk,

vagy nem megfelelő a bőrszínünk.

Ebbe képtelen voltam belenyugodni.

Úgyhogy pályámat szociális
vállalkozóként kezdtem,

egy hozzám hasonló fiatalokból
álló szervezetnél

– amikor elkezdtem, fiatal voltam –,

akik indiai származásúak voltak.

Ebben a munkában közbenjártam
dél-ázsiai és más bevándorlókért.

Politikai ügyekben lobbiztam
kongresszusi tagoknál.

Önkéntesként dolgoztam szavazásokon
előzetes véleményfelmérőként.

De nem szavazhattam,
és nem pályázhattam hivatalra.

Úgyhogy 2000-ben, amikor bejelentették,

hogy az állampolgársági kérvény díja
több mint kétszeresére nő,

95 $-ról 225 $-ra,

eldöntöttem, hogy ideje jelentkeznem,
amíg még megtehetem.

Egy hosszú jelentkezési lapon válaszoltam

a jelenlegi és a múltbéli
kapcsolataimról szóló kérdésekre.

Majd miután beadtam a kérvényt,

következett az ujjlenyomatvétel,

a felkészülés a tesztre,

végtelen sorban állással töltött órák.

Hívhatjuk legnagyobb fokú átvilágításnak.

Aztán 2000 decemberében

bevándorlók százaival együtt

egy brooklyni nagyteremben

hűséget fogadtunk az országnak,

amit már régóta otthonunknak tartottunk.

Utam a külföldi diák mivoltomtól
az amerikai állampolgárságig 16 évbe telt,

ami rövid időtáv más bevándorlók
történetéhez képest.

Nem sokkal azután,
hogy megtettem e hivatalos lépést

az amerikaivá váláshoz,

a 2001. szeptember 11-i támadás

évtizedekre megváltoztatta
a bevándorlókhoz való viszonyt.

A városom, New York városa

lassacskán gyógyult,

és mindezek közepette

választási ciklusban voltunk.

Két dolog történt,

míg a veszteséggel s a helyreállítással
küzdöttünk New Yorkban.

A választók Michael Bloomberget
szavazták meg New York polgármesterének.

Mi is részt vettünk, titkos szavazással,

New York Bevándorlásügyi Hivatalában.

Öt hónappal a választások után

az újonnan megválasztott polgármester

kinevezett engem az első
bevándorlásügyi biztossá

ebbe az akkor alapított hivatalba.

Visszatérek azokhoz az időkhöz,

amikor fiatal bevándorló
nő voltam Belize-ből.

Csak bukdácsoltam a különféle
amerikai munkák között,

mielőtt megalapítottam egy
közösség alapú szervezetet

egy queensi templom alagsorában.

A szeptember 11-i támadások sokként
söpörtek végig a közösségemen.

Családtagjaim és a fiatalok,
akikkel együtt dolgoztam,

megtapasztalták a zaklatást

az iskolákban, a munkahelyeken
és a reptereken.

Akkor eldöntöttem,
hogy képviselni fogom jogaikat

a kormányzatban.

Nem volt tökéletesebb munka számomra.

Két dolgot tanultam meg,
amikor biztosi pozícióba kerültem.

Először is,

még New York város jó szándékú
vezető tisztviselőinek

sincs fogalmuk róla,
hogy a bevándorlók mennyire félnek

a bűnüldöző szervektől.

Legtöbben nem is tudjuk, mi a különbség

a sheriff, a helyi rendőr
és az FBI között.

Legtöbben, amikor egyenruhást látunk

megjelenni a környezetünkben,

kíváncsiságot érzünk,
még inkább nyugtalanságot.

Ha valaki iratok nélküli szülő,

minden nap, amikor iskolába
menő gyerekétől elköszön,

és dolgozni megy,

nem tudhatja, mi az esélye,

hogy viszontlássa a nap végén.

Mert egy razzia a munkahelyén,

egy véletlen találkozás a helyi rendőrrel

örökre megváltoztathatja az életét.

A másik, amit tanultam:
ha a hozzám hasonlók,

akik értik ezt a félelmet,

akik megtanultak egy új nyelvet,
akik új rendszerekben mozognak,

amikor a magunkfajta ül tárgyalóasztalhoz,

az úgy képviseli a közösségünk érdekeit,
ahogy arra senki más nem lenne képes.

Értettem a félelemérzetüket.

Családtagjaim megtapasztalták.

A rám bízott fiatalokat folyton zaklatták,

nemcsak osztálytársaik,

hanem tanáraik is.

Férjem, akkor még csak barátom,

kétszer is meggondolta, fölvegyen-e
hátizsákot, vagy növesszen-e szakállt,

mivel sokat utazott.

2001-ben megtanultam,
hogy számít a szavazatom,

de a hangom és a befolyásom is.

E három dolog:

a bevándorlók szavazata,
hangjuk és a befolyásom,

ezek szerintem erősítik a demokráciánkat.

Mindannyiunknak megvan az ereje,

hogy megváltoztassa
egy választás eredményét,

hogy új politikai vitatémát vessen föl,

és hogy változtasson a megkopott,
férfias vezetési arculaton,

ami ma az országban van.

Szóval, hogyan tegyük ezt?

Először is beszéljünk a szavazásról.

Nem meglepő,

hogy az amerikai szavazók többsége fehér.

De talán meglepő,

hogy minden harmadik szavazó
fekete, latin vagy ázsiai.

De van itt még valami:

nem az számít, hogy ki szavazhat,
hanem az, hogy ki szavaz.

A latin és ázsiai-amerikai szavazók

2012-ben nem szavaztak.

Ezek a szavazatok nemcsak
az elnökválasztáson számítanak,

hanem a helyi és az állami szavazáson is.

2015-ben Lan Diep,

vietnami politikai menekültek
legidősebb fia jelöltette magát

San José város tanácsába.

13 szavazattal vesztette el a választást.

2016-ban leporolta a kampánycipőit,

újraindult a posztért,

és ezúttal nyert – 12 szavazattal.

Minden szavazatunk számít.

és amikor olyanok, mint Lan
vesznek rész a döntéshozatalban,,

képesek változást hozni.

Szükségünk van azokra a szavazatokra,

azokra a hangokra,

mert Amerika vezetése

nem úgy néz ki, mint Amerika lakossága.

Több mint 500 000 helyi
és állami pozíció van Amerikában.

Bennük kevesebb mint 2%
az ázsiai-amerikai és a latin,

pedig ez az ország két legnagyobb
bevándorlói csoportja.

A washingtoni Yakima városban

a lakosság 49%-a latin,

de 2016-ig nem volt latin tanácstagja.

2016-ban három újonnan megválasztott
latin került be Yakima tanácsába.

Az egyikük Carmen Méndez.

Ő első generációs egyetemi hallgató.

Részben a mexikói Colimában,

részben Yakimában nőtt fel.

Egyedülálló anya, közösségi szószóló.

Az ő hangja Yakima tanácsában

a latin közösség érdekében

és minden yakimai lakos érdekében szól.

És eközben szerepmodell a lánya

és a többi latin számára.

De az amerikai demokrácia
harmadik legkiaknázatlanabb forrása

a bevándorlók sajátos szemléletmódja.

Mi küzdöttünk azért, hogy itt élhessünk!

A gazdasági és az oktatási
lehetőségekért jöttünk.

Politikai és vallásszabadságért jöttünk.

A szeretetet keresve jöttünk.

Ezt az elszántságot is

fölajánljuk Amerikának,

és bevisszük a közszolgálatba.

Mint pl. Athena Salman, aki épp múlt héten

nyerte el Arizona állam törvényhozásának

egyik képviselőjelölti helyét.

Athena apja Ciszjordániában nőtt fel,

majd Chicagóba költözött,

ott ismerte meg leendő nejét.

Athena anyja részben olasz,

részben mexikói, részben német.

Együtt költöztek Arizonába
és építették föl életüket.

Athena, amikor bejut
Arizona állam parlamentjébe,

az oktatás finanszírozásáért fog küzdeni,

ami az övéhez hasonló családokat
segíteni fogja a felemelkedésben;

ezáltal érhetik el

a már régóta vágyott anyagi biztonságot.

Azon kell dolgoznunk,
hogy a bevándorlók szavazata,

hangja és szemléletmódja helyet kapjon
az amerikai demokráciában.

Ez nem csak az én munkám, az önöké is.

Nem lesz könnyű.

Sohasem tudhatjuk,

milyen új tényezők kerülnek az egyenletbe.

Ez kissé ijesztő.

Félünk, hogy elveszik
a helyünket az asztalnál,

én pedig félek, hogy sosem
kapok helyet az asztalnál.

Mindannyian félünk,

hogy elveszítjük ismert
és szeretett országunkat.

Félek, hogy te elveszed tőlem,

és te félsz, hogy én veszem el tőled.

Egy viharos választási éven vagyunk túl,

s tartsuk észben, hogy vezetői szeszélyből
a hozzám hasonló bevándorlókat

bármikor elbocsáthatják.

De én küzdöttem, hogy ebben
az országban élhessek,

és küzdeni fogok érte minden nap.

Az optimizmusom sohasem inog meg,

mert tudom, hogy hasonló
bevándorlók milliói állnak

előttem, mögöttem és köröttem.

Ez a mi országunk is.

Köszönöm.

(Taps)