A boldogság, mint nevelési cél nagyon magasra teszi a lécet

A könyvesboltok nevelési részlege rendkívül nyomasztó -- "A közös pánikunk nagy, cukorkaszínű szobra.", ahogy Jennifer Senior, író állítja. Miért ilyen szorongó érzés szülőnek lenni? Mert a modern, középosztálybeli szülők célja --hogy boldog gyerekeket neveljenek-- annyira megfoghatatlan. Ebben az őszinte beszédében könnyebben elérhető, konkrétabb célokat mutat nekünk.

Mikor megszülettem,

egyetlen könyv volt

ami a gyermekneveléssel foglalkozott,

és azt Dr. Spock írta.

(Nevetés)

Köszönöm, és elnézést.

Ezt mindenképp el akartam játszani.

Nem, valójában Benjamin Spock volt az,

és a "Csecsemő- és gyermekgondozás"
című könyv.

Haláláig majdnem 50 millió
példányban kelt el.

Ma, amikor egy hatéves gyermek anyjaként

besétálok a Barnes and Noble-be,

ezt látom.

Egészen elképesztő

a választék ezeken a polcokon.

Találhatunk útmutatót arra, hogyan
neveljük környezettudatosan,

gluténmentesen,

betegségmentesen gyermekünket.

Véleményem szerint ez
azért egy kicsit hátborzongató.

Útmutatók a kétnyelvű gyermekneveléshez,

akkor is, ha csak egy
nyelven beszéltek otthon.

Hogyan neveljünk pénzügyi zsenit,

tudományos érdeklődésű gyereket,

vagy egy zseni jógit.

Az atombomba hatástalanításának
megtanításán kívül

szinte bármihez találunk

útmutatót gyermekünk nevelésében.

Ezek mind jó szándékú könyvek.

Biztosan jó néhány
remek könyv is van köztük.

De így együtt, már bocsánat,

de én nem a segítséget

látom azon a polcon,

hanem a szorongást.

A közös pánikunk nagy, cukorkaszínű

szobrát látom,

és kíváncsivá tesz,

miért kapcsolódik a gyermekneveléshez

ennyi gyötrődés,

és ekkora zűrzavar?

Miért vagyunk ennyire összezavarodva

az egyetlen olyan dologgal kapcsolatban,
amiben az ember

évezredek óta sikeres volt,

jóval az internetes szülői fórumok,

és szakmailag lektorált tanulmányok előtt?

Miért van az, hogy sok anya és apa

a szülőséget válságként fogja fel?

A válság erős szónak tűnhet,

de az adatok alátámasztják.

Ami azt illeti, pontosan ezzel a névvel,

"A szülőség, mint válság"
jött ki 1957-ben egy tanulmány,

és az azóta eltelt 50 évben,

rengeteg dolgozat látott napvilágot,

melyek jól dokumentálják

a szülői gyötrődést.

A szülőket több stressz éri, mint azokat,
akiknek nincs gyermeke.

Kevésbé elégedettek a házasságukkal.

Több tanulmány foglalkozott azzal,

hogy érzik magukat a szülők,

mikor a gyermekeikkel vannak,

és a válaszok szerint nem túl jól.

Tavaly beszéltem egy kutatóval,

Matthew Killingsworth-tel,

aki egy rendkívül
ötletes projekt keretében

nyomozza az emberek boldogságát.

Elmondta az eredményeit:

"Jobb együtt lenni a barátainkkal,

mint a hitvesünkkel,

ami jobb mint együtt
lenni más rokonainkkal,

ami jobb mint együtt
lenni távolabbi ismerőseinkkel

ami jobb mint együtt
lenni szüleinkkel,

ami jobb mint együtt
lenni a gyermekünkkel.

Akik egy szinten vannak az idegenekkel."

(Nevetés)

De ami azt illeti,

három éven át vizsgáltam,
min alapszanak ezek az adatok,

és hát

nem a gyerekekkel van a probléma.

A probléma jelenleg valahol

a nevelésben van.

Konkrétan, úgy hiszem nem értjük

miről kéne szólni a nevelésnek.

A "szülő", mint szó

csak 1970-től lett a köznyelv része.

Az anyai és apai szerepek megváltoztak.

A gyermekeink szerepei is megváltoztak.

Mindannyian próbálunk vadul improvizálni,

mert ez egy olyan helyzet,

amihez nincs kész forgatókönyvünk.

Az improvizálással nincs gond,

ha mondjuk jazz-t akarunk játszani,

a nevelésnél viszont

válságérzetet kelt.

Hogy jutottunk idáig?

Hogy lehet, hogy úgy kell a gyermeknevelés

világában tájékozódnunk,

hogy nincsenek irányadó normáink?

Nos, kezdetnek

nagy történelmi változások történtek.

Nem is olyan rég,

a gyerekek dolgoztak,
főleg a családi farmokon,

de gyárakban, malmokban, bányákban is.

Gazdasági eszköznek tekintettük őket.

Valamikor a progresszív korszakban

aztán véget vetettünk ennek.

Rájöttünk, hogy a gyerekeknek
is vannak jogaik,

betiltottuk a gyerekmunkát,

nagyobb figyelmet
fordítottunk az oktatásra,

így az iskola lett
a gyerekek új munkahelye.

Hála istennek.

Emiatt azonban a szülő szerepe

zavarosabb lett.

A régi rend, bár nem volt

különösebben etikus,
de kölcsönösségen alapult.

Mi elláttuk őket
élelemmel, ruhával, otthonnal,

és erkölcsi tanácsokkal,

cserébe ők elláttak jövedelemmel.

Mikor megtiltották a dolgoztatásukat,

a nevelés gazdasági része megváltozott.

A gyerekek, ahogyan azt egy brilliáns,

de teljesen szívtelen szociológus mondta:

"gazdaságilag értéktelenné, de érzelmileg
felbecsülhetetlenné váltak."

Már nem ők dolgoztak értünk,

hanem mi kezdtünk értük dolgozni,

mivel pár évtized alatt

világossá vált:

ha azt szeretnénk,
hogy sikeresek legyenek,

az iskola nem elég.

Ma, a tananyagon kívüli foglalkozások
lettek a gyerekek új munkái,

ami persze nekünk is munka,

mert mi fuvarozzuk őket fociedzésre.

A rengeteg házi feladat lett
a gyerekek új munkája,

ami persze nekünk is munka,

mert nekünk kell ellenőriznünk.

Nagyjából három éve, egy texasi nő

mondott nekem valamit,

ami teljesen összetörte a szívem.

Azt mondta, csak így egyszerűen:

"A házi feladat az új vacsora."

A középosztály manapság minden idejét,

erejét és forrását a gyerekeibe öli,

annak ellenére, hogy ezekből

egyre kevesebbel rendelkezik.

Az anyák több időt töltenek gyermekeikkel,

mint 1965-ben,

pedig a legtöbb nő akkor
még nem is volt dolgozó.

Talán könnyebb lenne a szülőknek

az új szerepeikben,

ha tudnák, mire
készítsék fel gyermekeiket.

Ez is egy olyan dolog,
ami a modern nevelést

annyira zavarossá teszi.

Fogalmunk sincs, a tudásunk mely része
- ha van ilyen egyáltalán -

hasznos a gyermekeink számára.

A világ olyan gyorsan változik,

hogy ezt lehetetlen megmondani.

Ez az én gyerekkoromban is igaz volt.

Gyerekkoromban, főleg középiskolában

azt mondták, hogy az új világgazdaságban

ha nem tanulok meg japánul,

esélyem sem lesz.

Minden tiszteletem a japánoké,

de azért ez nem lett így.

Manapság, van egy bizonyos réteg,

akik megszállottan oktatják
a gyerekeiket mandarinul,

és lehet, hogy ők tudnak valamit,

de ezt sem tudhatjuk biztosra.

Így, mivel nem tudjuk megjósolni a jövőt,

jó szülőkként megpróbáljuk

minden lehetséges jövőre felkészíteni

gyermekeinket, remélve,

hogy erőfeszítéseink kifizetődnek majd.

Megtanítjuk őket sakkozni,

hátha szükségük lesz majd
analitikus képességekre.

Beíratjuk őket csapatsportokra,

hátha szükségük lesz majd
az együttműködési képességre,

amikor eljutnak a Harvardra.

Próbáljuk megtanítani, hogyan legyenek
pénzügyileg képzettek,

tudományközpontúak, környezettudatosak,

gluténmentesen élők,

bár talán itt az ideje, hogy bevalljam,

én nem voltam környezettudatos,
és nem éltem gluténmentesen gyerekként.

Makarónit és marhahúst ettem pépesítve.

És tudják mit? Egész jól megvagyok.

Fizetem az adóim.

Állandó, biztos munkám van.

Még a TED-re is elhívtak, hogy beszéljek.

De a feltételezés az,

hogy ami nekem - vagy ha
itt tartunk, a szüleimnek - jó volt,

az ma már nem elég jó.

Így hát mind rohanunk
ahhoz a bizonyos könyvespolchoz,

mert úgy érezzük, nem teszünk meg
minden tőlünk telhetőt.

Mintha nem tennénk semmit,

és ezzel megszegnénk
kötelességeinket gyermekeink felé.

Épp elég nehéz tehát feltalálnunk magunkat

újfajta anya- és apaszerepeinkben,

de ha ez nem lenne elég:

ugyanígy megváltoztak

a férj és feleség szerepei is,

mivel napjainkban a nők többsége dolgozó.

Úgy gondolom, ez is egy újabb oka annak,

hogy a szülővé válást
válságként éljük meg.

Nincsenek kész szabályaink,
forgatókönyveink, normáink

arra az esetre, ha
akkor születik gyermekünk,

mikor már mindkét szülő kenyérkereső.

Az író, Michael Lewis

írta ezt le remekül.

Azt mondta, a legbiztosabb út

egy veszekedéshez a párunkkal,

ha elmegyünk közösen
vacsorázni egy másik párral,

akiknek a munkamegosztása

akár csak egy picit is eltér a miénktől,

mert ilyenkor a hazaút során a kocsiban

ilyen párbeszédek zajlanak:

"És azt hallottad, hogy Dave szokta

minden reggel elkísérni őket az iskolába?"

(Nevetés)

Írott munkaelosztási szabályok híján,

ebben az újfajta világban
a párok veszekednek,

és az anyáknak és apáknak egyaránt

van okuk a zúgolódásra.

Az anyáknak sokkal valószínűbb,

hogy egyszerre több dologra
kell figyelniük otthon,

míg az apák, mikor otthon vannak,

valószínűleg csak egy dologra figyelnek.

Ha egy pasi otthon van, jó eséllyel

egyszerre egy dolgot csinál.

Sőt, a UCLA nemrég
folytatott egy tanulmányt,

amelyben a középosztálybeli családtagok

leggyakoribb élethelyzeteit vizsgálta.

Mit gondolnak, mi volt az eredmény?

Apa egyedül egy szobában.

Az Amerikai Időfelhasználási
Felmérés alapján

az anyák még mindig kétszer annyi
időt töltenek neveléssel, mint az apák.

Ami persze jobb,
mint Erma Bombeck idejében,

de úgy gondolom, amit írt,

az ma is abszolút aktuális:

"Október óta nem voltam
egyedül a fürdőszobában."

(Nevetés)

De ami azt illeti:
a férfiak is sokat tesznek.

Több időt töltenek gyermekeikkel

mint az ő apjuk valaha.

Átlagban több fizetett órát dolgoznak,

mint feleségeik,

és valóban szeretnének jó,

és törődő apák lenni.

Manapság nem az anyáknak, hanem az apáknak

van a legtöbb gondjuk a munka
és az élet összeegyeztetésével.

Egyébként, ha már itt tartunk,

ha azt hiszik, hogy
egy hagyományos családnak

nehéz igazodnia az új szerepekhez,

próbálják elképzelni, milyen ez

a nem hagyományos családoknak:

ahol két apa, vagy két anya van,

vagy az egyedülálló szülőknek.

Nekik aztán tényleg improvizálniuk kell.

Haladóbb felfogású országokban,

és elnézést, hogy klisékbe menekülök,

de mondjuk Svédországban,

a szülők számíthatnak

az állam támogatására.

Vannak országok, melyek tudomást vesznek

a változó szerepekről,

és az ezekhez kapcsolódó félelmekről.

Sajnos az Egyesült Államok
nem tartozik közéjük,

úgyhogy, ha nem tudnák,
mi a közös az USA-ban,

Pápua Új-Guineában, és Libériában,

akkor elmondom:

Egyik helyen sincs törvényekkel garantált
fizetett szülési szabadság.

Összesen nyolc ilyen ország van a világon.

Ebben a zavart korban,

van egy cél, melyben

minden szülő egyetérthet,

függetlenül attól,

hogy anyatigrisek, bohém mamák,
kényeztető vagy távolságtartó szülők:

a gyermekeink boldogsága a legfontosabb.

Ezt jelenti az,

hogy gyermekeinket egy
olyan korban neveljük,

ahol gazdaságilag hasztalanok,

de érzelmileg felbecsülhetetlen értékűek.

Az ő önbecsülésük őrzői vagyunk.

Az egyetlen mantra, amit
soha egy szülő sem kérdőjelez meg:

"Csak annyit szeretnék,
hogy a gyermekeim boldogak legyenek."

Ne értsenek félre:

a boldogság csodás cél
egy gyermek számára,

de elég meghatározhatatlan.

Boldogságra és önbizalomra tanítani

egy gyereket nem ugyanolyan,

mint megtanítani szántani.

Nem olyan, mint megtanítani biciklizni.

Nincs hozzá tanterv.

A boldogság és önbizalom
lehet más dolgok eredménye,

de önmagukban nem lehetnek igazán célok.

Egy gyerek boldogsága

nagyon igazságtalan teher a szülők vállán.

Még inkább igazságtalan teher

a gyerek vállán.

És azt kell mondanom,

nagyon furcsa túlzásokhoz vezet.

Annyira aggódunk azért,

hogy megóvjuk a gyerekeket
a világ ocsmányságaitól,

hogy már a "Szezám utca"
ellen is védjük őket.

Bár mondhatnám, hogy csak vicceltem,

de ha megveszik a "Szezám utca"

első néhány epizódját DVD-n,

mint én tettem nosztalgiából,

az elején látnak majd egy figyelmeztetést,

hogy a tartalom megtekintése
gyermekek számára

nem ajánlott.

(Nevetés)

Megismételhetem?

A "Szezám utca" tartalmilag

nem ajánlott gyermekeknek.

Mikor a New York Times rákérdezett erre,

a műsor producere több
magyarázattal is szolgált.

Az egyik szerint, a Sütiszörny pipázott

az egyik jelenetben, majd lenyelte a pipát.

Rossz minta, vagy ilyesmi.

De ami még inkább megmaradt bennem,

hogy azt mondta, nem biztos benne,

hogy Kukalakó Oszkár karaktere
használható-e manapság,

mert túl lehangoló.

El sem tudom mondani,
mennyire lehangolt ezzel.

(Nevetés)

Egy olyan nőt látnak maguk előtt,

akinek periódusos rendszere van Muppetekből

az öltözője falán.

Íme, a bajkeverő.

Ő itt a kisfiam, a születése napján.

Teljesen el voltam szállva a morfiumtól.

Váratlan császármetszésem volt.

De még ópiumos homályomban is,

képes voltam egy tiszta gondolatra,

mikor először karomba vehettem.

Belesuttogtam a fülébe.

Azt mondtam: "Mindent megteszek majd,
hogy ne okozzak neked fájdalmat."

Ez a hippokratészi eskü,

bár akkor ennek nem voltam tudatában.

De most már látom,

hogy a hippokratészi eskü

sokkal valószerűbb cél a boldogságnál.

De, ahogyan azt
bármelyik szülő tanúsíthatja,

nagyon nehéz betartani.

Mindannyian mondtunk, vagy
tettünk olyan bántó dolgokat,

amiket ha lehetne, visszacsinálnánk.

Azt hiszem, volt idő,

mikor nem voltak ilyen nagy
elvárásaink magunkkal szemben,

és jó lesz ezt észben tartani

amikor legközelebb ott
állunk kalapáló szívvel

azelőtt a könyvespolc előtt.

Nem tudom biztosan, hogyan
alkothatnánk új normákat

ehhez a világhoz,

de úgy gondolom,

a gyerekek boldogságáért
folytatott elkeseredett harcban,

nem biztos, hogy a megfelelő
morális terheket rakjuk magunkra.

Úgy hiszem, jobb,

vagy ha mondhatom így, erkölcsösebb cél,

hogy gyermekeinket eredményessé,

és erkölcsössé tegyük,

és aztán reméljük,
hogy a boldogság rájuk talál

a jó cselekedeteiken,

és az elért eredményeiken,

valamint a mi szeretetünkön keresztül.

Legalábbis ez is egy megoldás arra,
ha nincs kész forgatókönyv.

Új forgatókönyvek híján

a legrégebbieket követjük -

illem, kemény munka, szeretet -

és hagyjuk, hogy a boldogság
és önbecsülés jöjjön magától.

Úgy hiszem, ha mindannyian így tennénk,

a gyerekek és szülők

ugyanúgy rendben lennének

vagy akár még jobban is.

Köszönöm.

(Taps)