Mit mondunk, amikor nem tudunk mit mondani? | Adrianne Haslet-Davis | TEDxBeaconStreet

Ez az előadás egy helyi TEDx rendezvényen hangzott el, a TED konferenciáktól függetlenül.

Sok mindent mondunk, amikor nem tudjuk, hogy mit is kellene mondanunk. Mikor arról értesülünk, hogy a lányunkkal, édesanyánkkal, testvérünkkel, párunkkal vagy valamelyik szerettünkkel elképzelhetetlen tragédia történt. Úton a kórházba azon gondolkodunk, hogyan is fogalmazzuk meg a mondandónkat úgy, hogy az valamilyen csodálatos módon minden bajt megoldjon. Ezt szeretetből tesszük. Adrianne Haslet-Davis szerint inkább a félelem az oka. Félünk az igazságtól; attól, hogy akármit is mondunk, az nem fog segíteni. Adrianne a Boston Maratonon történt robbantások áldozataként elveszítette a bal lábát. Előadásában abban szolgáltat nekünk útmutatást, hogyan is viselkedjünk nehéz helyzetekben, amely előbb vagy utóbb sajnos mindannyiunk életében bekövetkezik. Adrianne felépülése során gyorsan ráébredt arra, hogy bármilyen jó szándékkal szólnak is hozzá a szerettei, elveszített lába soha nem fog visszanőni.

Emlékszem arra a reggelre:
2013. április 15. volt.

Nem úgy ébredtem,
mint bármely más reggelen.

Abban az ébrenlét és álom
közötti csodás állapotban

hallottam, ahogy valaki
kiveszi a tejet a hűtőből,

és ahogy valaki
kávét tesz a kávéfőzőbe.

És ahogy ott feküdtem,
abban a félig éber állapotban

arra gondoltam:

"Ez az! A macskáim végre megtanultak
kávét főzni!"

"Végre!" (Nevetés)

Ez nagyon boldoggá tett.

Aztán kinyitottam a szemem,

és még nagyobb örömömre ott állt előttem

ez az ismerős, mégis ismeretlen,
magas, jóképű férfi

Kezében két bögrével,
és így szól: "Szívem, főztem neked kávét."

És ekkor rám törtek az emlékek.

Egyedül töltöttem a karácsonyt
és a hálaadást.

Egyedül voltam Valentin-napon.

A férjem Afganisztánban volt kiküldetésen,
de most végre itthon van.

Összebújtunk a kanapén,
kezünkben kávéval,

és bekapcsoltuk a TV-t

és épp azt láttuk,
ahogy a futók beérnek a célba,

a bemondó pedig épp azt mondja,

"Lelisa Desisa
a 2013. bostoni maraton győztese.

Ez volt az első bostoni maratoni futása."

Arra gondoltam: "Hát persze,
miért is ne nyerné meg rögtön az elsőt?"

Miért? Én is megnyerném, ugye?
Hát persze.

A férjemhez fordultam:
"Figyelj csak,

csináljunk ma valami értelmeset.
Itt fekszünk pizsamában,

ez a srác pedig már
lefutotta a maratont."

Felkeltünk, felöltöztünk,
és elmentünk ebédelni.

Ő rám nézett és azt kérdezte:
"Emlékszel?"

"Drágám, emlékszel?"

És én így szóltam: "Mire is?"

"Ebben az étteremben,
épp ennél az asztalnál ültünk,

mielőtt elutaztam Afganisztánba.

Épp itt beszélgettünk arról,
hogy mi történne, ha nem térnék vissza.

Hogy milyen lenne,
ha elveszíteném az egyik végtagomat.

Mi történne,

ha bármilyen sérülés érne.

Rendeltünk pár koktélt,
amiért később nagyon hálás voltam,

koccintottunk,
és tervezgetni kezdtünk,

úgy, ahogy csak egy katonacsalád
tervez, mikor biztonságban együtt vannak.

Rám nézett és azt mondta:
"Menjünk, nézzük meg a maratont."

"Rendben, menjünk" válaszoltam.
Épp a Boylston utcán jártunk,

mikor "Bumm!",
hangos robbanást hallottunk,

majd arra eszméltünk,
hogy a járdán fekszünk.

Lenéztem,
és a bal lábam helyén

csak vért láttam.

A férjemet beborította a törmelék.

Két dolog jutott eszembe:

először is, nincs olyan férfi a világon,
aki mellett szívesebben feküdnék

ebben a pillanatban.

Másodszor: ennyi volt, vége.

És épp mikor beszélni kezdtünk volna,

úgy, ahogy csak a házasok tudnak
egy ilyen helyzetben

a bátor bostoniak odaértek,
felkaptak és elvittek a kórházba.

És én ott feküdtem,

már nem az a barna bőrű,

tettre kész, gyönyörű
táncosnő voltam többé,

aki lelkes és táncra kész.

Felvágtak, szétszaggattak,
összekapcsoztak,

összevarrtak, megragasztottak.

El kell mondjam,
hogy plasztikai sebész nem is látott.

10 cm hiányzott a hajamból.
Borzasztóan néztem ki.

Idegen takaró borította testem,
ereimben mások vére keringett.

Szörnyű volt.

És voltak, akik meglátogattak.

És a látogatóknak szája is volt,
és akinek szája van, annak véleménye is.

Ekkor megtanultam:

nagyon furcsa dolgokat mondunk,
mikor nem tudjuk, hogy mit kéne mondanunk.

Gyerekkorunkban azt tanítják nekünk,

hogy amikor nem tudunk mit mondani,

de vigasztalni próbálunk valakit,

azt szeretetből tesszük.

Összezavarodtam. Arra gondoltam,

ez a nővér azt mondja nekem:
"Szedd össze magad.

Össze kell szedned magad,
a családodnak szüksége van rád.

Már négy napja itt vagy.
Gyerünk, kapd össze magad.

A családodnak szüksége van rád.
Rajtad múlik, hogy jobban érezzék magukat.

És ott voltak a többiek,
akik rám néztek és azt mondták:

"Jöttem volna korábban,
de nem tudtam, mit mondhatnék."

És mit jelent ez nekünk, akik szenvedünk?

Mikor ezt mondják: "Annyira felzaklatsz,

hogy nem tudok egy szobában lenni veled."
És ezáltal én leszek az,

akinek az a feladata,
hogy téged megvigasztaljon, felvidítson.

Így lesz a kórházban fekvő feladata,
hogy a látogatóit megvigasztalja.

Így hát könyörögni kezdtem a barátaimnak:
"Jól vagyok, rendbe fogok jönni.

Újra táncolni fogok.
Újra élni fogok,

még ha most nem is hiszem el,
mert szörnyen érzem magam,

mert elviselhetetlen,
szétesett roncs vagyok.

Kiskorunkban azt tanuljuk,
hogy mikor tragédia történik,

és az emberek cselekedni
és beszélni, vigasztalni próbálnak,

azt szeretetből teszik,
de én nem így gondolom.

Úgy hiszem, nem a szeretet a valódi ok.

Úgy hiszem, félelemből tesszük.

Mert félünk az igazságtól.

Mikor megkapjuk azt a bizonyos hívást,

az egész utat azzal töltjük,

hogy tökéletesen megfogalmazzuk

a mondanivalónkat, ami elűzi a fájdalmat.

És közben attól félünk,

hogy bármit is mondunk majd

nem tudjuk rendbe hozni a dolgokat.

Én mindent hallottam.
És a lábam mégsem nőtt vissza.

És ez a félelem igazán szörnyű
dolgokat mondat velünk.

Mikor pánikolsz, mikor látod
a barátodat szétroncsolva,

vagy amikor egy névtelen
rád néz és azt mondja:

"Legalább a szép arcod megmaradt."

És én azonnal rávágtam:
"Ha már itt tartunk,

az eszem és a hátsóm
is igazán lélegzetelállító, köszönöm."

(Nevetés)

"Köszönöm, hogy észrevetted
a szép arcomat.

És hogy már csak ennyi maradt nekem.
Igazán kedves tőled."

Vagy ott volt az az orvos,
aki nem az én orvosom volt,

de a vállamra tette a kezét,
mikor a tolószékben ültem,

és azt mondta:
"Valamit el kell mondanom.

Hallottam az interjút, hogy azt mondtad,

újra táncolni akarsz majd.

Azért jöttem, hogy elmondjam,

már sok-sok éve dolgozom itt,
és sok mindent láttam,

nem szabad reménykedned.

Soha nem láttam még
amputált lábú táncosnőt.

Soha nem fogsz táncolni,
egy a millióhoz az esélyed.

Ekkor felemeltem a kezem,
és azt mondtam:

ha egy a millióhoz is az esélyem,

én leszek az az egy.

Aztán megfordultam

(Nevetés)

és zokogva indultam az ellenkező irányba,

és abban reménykedtem,
hogy igazat mondtam.

És nem ez volt a legrosszabb.

Volt egy barátom, aki meglátogatott,

és azt mondta:

"Képzeld, saját vállalkozásba kezdtem.
A szemétszállítási díjak borzasztóak.

Igazán szörnyűek. Annyira sokba kerül.

Tudom, hogy levágták,

ami megmaradt a lábadból,
és más testrészeket ebben a kórházban.

Van fogalmad arról, hogy mennyibe
került levágni a lábadat?

Hölgyeim és uraim,
a szavainknak ereje van.

A szavak örökre az elménkbe égnek,

főleg mikor sérülékenyek vagyunk.

Mikor a családod és barátaid
mennek keresztül

valami szörnyűségen.
Egyszer kapni fogsz egy hívást,

mikor az édesanyád,

a testvéred, barátod vagy a párod
megy keresztül valami szörnyűségen.

Azért vagyok most itt,
hogy utat mutassak.

Mert egy nap mindannyian
kapunk majd egy hívást.

A legfontosabb:
mérd fel a helyzetet, a hangulatot.

Törnek, zúznak?
Adj nekik valamit, amit falhoz vághatnak.

Épp tévét néznek és nevetnek,
mikor szerinted sírniuk kellene?

Nevess velük.

Csendben ülnek?
Ülj közéjük és maradj csendben.

Ez egy érzékeny időszak.

Fontos tisztában lenni az érzelmekkel

mikor valakit tragédia ér,

főleg mielőtt belépsz a kórházi szobába.

Ne beszélj arról, amit 5 perccel
korábban olvastál az interneten,

vagy arról, mit tanácsol a Szentírás
ebben a helyzetben.

Légy ott velük. Légy a barátjuk.

Emlékszem, egy esős vasárnap délután,
a férjemmel brosúrákat, szórólapokat

és pólókat válogattunk,

amiket különböző táncstúdióktól kaptam.

Igen, a pólókat még mindig hordom,

és ha jobban belegondolok,

ma is abban kellett volna jönnöm.

Válogatás közben találtam két brosúrát,

olyanokat, amelyekkel remélem, hogy

egyikőtöknek sem kell majd foglalkoznia.

Az egyik arról szólt, hogy mit tegyünk
terrortámadás esetén.

A másik pedig arról, hogyan dolgozzuk fel

egy végtag elvesztését.

Azt kérdeztem: "Honnan vannak ezek?
Nem emlékszem rájuk!"

A férjem azt mondta:
"A terrortámadásról szólót az FBI küldte,

a végtag elvesztéséről szólót pedig
egy látogató csoport hozta.

A hátad mögé dobtad, azt mondtad:

"Nem tudom, miért hozták ezt.
Nem is amputálták semmimet."

És ez, hölgyeim és uraim,
a bizonyíték arra,

hogy addig nem fogadunk el segítséget,
amíg nem vagyunk készek rá.

Aznap már kész voltam rá, ahogy ő is.
Mindketten üvöltöttünk.

Bocs, hogy beárullak, szívem

Üvöltöttünk, majd átlapoztam a füzetet

A terrortámadásról szólót eldobtam

Azzal majd máskor foglalkozom

És ahogy nézegettem,
egyszer csak felkiáltottam

Adam, nézd!
Ez segíthet másoknak és nekünk is!

A veszteség szakaszairól szólt,
amit egy végtag elveszítése után élünk át,

ami nem különbözik más veszteségek
megélésének szakaszaitól,

legyen az munkahely, családtag, barát.

Sokk és tagadás. Düh. Depresszió.

Könyörgés. Még több düh.
Még erősebb depresszió.

Elfogadás és segítés másoknak.

Erre felcsillant a szemem:
én is szeretnék segíteni másoknak!

Magam alatt voltam,
de a füzetet olvasva jobban éreztem magam.

Azt mondtam:
ezt meg kell mutatnunk másoknak is!

Meg kell mutatnunk, mert ez fontos!

Mert segíthet.

Elmesélek pár módszert, ami segíthet

amiket akkor tanultam,
mikor másokat látogattam a kórházban

családok kerestek meg,
és a segítségemet kérték.

Soha nem felejtem el,
mikor egy barátom felhívott és azt mondta:

"Kihagytad a kedvenc műsorodat
a múlt héten.

Ma este újra vetítik, hozok pizzát.
Te milyet szeretnél?"

Egyszerű. Egyenes. Lenyűgöző.

"Sajtos pizzát kérek, extra sajttal

A kórházi kaja pocsék. Mikor hozod?

Sőt, hozz kettőt.
A másikat elteszem a hűtőbe."

A második,

amit soha nem felejtek el:

valaki minden reggel elhozta
nekem a kedvenc kávémat.

Mindig ott volt, mire felébredtem.

És talán ez volt a legőszintébb gesztus,
mert azóta sem tudom, hogy ki volt az.

És ez a lényeg:

mikor meglátogatjuk
bajba jutott barátunkat

az nem rólunk szól, hanem róla.

Aki a kávét hozta,
kiderítette, hogy mi a kedvencem

és elhozta, minden reggel.

Elment a Starbucksba
és megvette nekem.

Tudta, hogy mit szeretek.

A barátodnak van egy régi,
lyukas zoknija,

amit mindig kinevetsz?
Ez egy olyan tárgy,

ami biztonságot ad neki. Vidd el neki!

Nyomtass ki egy fényképet
a Facebookról, a macskájáról,

a családjáról, a kutyáiról.

Vidd el neki a kórházba. Adjon neki erőt.

Neked be sem kell menned.
Nem kell mondanod semmit.

Nem rólad szól. Nem mi leszünk a hősök.
És ez így van jól.

Azért állok ma itt,
hogy levegyem ezt a terhet a válladról,

hogy megszabadítsalak a stressztől,

hogy engedélyt adjak arra,
hogy odamenj és hallgass, ne szólj semmit.

Csak légy ott vele és fogd a kezét,
és ha mondanod kell valamit,

mondd azt, amit a férjem mondott nekem:

"Drágám, nem értem a helyzeted,

de fontos nekem, hogy tudd,
nagyon-nagyon szeretném megérteni."

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)

Köszönöm.

Nagyon köszönöm.

(Taps)