Leslie Morgan Steiner: Miért nem távoznak a családon belüli erőszak áldozatai?

Leslie Morgan Steiner „őrült szerelembe" esett -- vagyis őrülten szerelmes volt egy férfiba, aki rendszeresen bántalmazta, és veszélyeztette az életét. Steiner elmeséli párkapcsolata sötét történetét, kijavítva a sokak által hitt félreértéseket a családon belüli erőszak áldozatairól, és elmagyarázza, hogyan tudunk segíteni a csend megtörésében. (A felvétel a TEDxRainier-en készült.)

Azért vagyok ma itt, hogy egy nyugtalanító kérdésről beszéljek,

melyre a válasz éppoly nyugtalanító.

A témám a családon belüli erőszak titkai,

és a kérdés, mellyel megbirkózok,

az a kérdés, amit mindig feltesznek:

Miért marad?

Miért maradna valaki egy olyan férfival, aki veri őt?

Nem vagyok pszichiáter, sem szociális munkás,

sem a családon belüli erőszak szakértője.

Én csak egy nő vagyok egy elbeszélésre váró mesével.

22 éves voltam. Nemrég diplomáztam a Harvard Egyetemen.

New Yorkba költöztem, hogy életem első munkájaként

író és szerkesztő legyek a Seventeen magazinnál.

Kibéreltem az első lakásom,

megkaptam az első kis zöld American Express kártyám,

és mindeközben volt egy óriási titkom.

A titkom az volt, hogy ezt a pisztolyt,

üreges végű töltényekkel töltve, a fejemhez szegezte

a férfi, akiről azt hittem, a lelki társam,

és ezt többszöri alkalommal.

A férfi, akit a Földön mindennél jobban szerettem,

pisztolyt tartott a fejemhez és azzal fenyegetett, hogy megöl

olyan sokszor, hogy már nem is emlékszem.

Azért vagyok itt, hogy elmondjam az őrült szerelem történetét,

egy pszichológiai csapdát, szerelemnek álcázva,

amibe nők milliói és egy pár férfi is

minden évben beleesik.

Akár az Önök története is lehetne.

Nem úgy festek, mint egy tipikus családon belüli erőszak túlélő.

Van egy BA diplomám angolból a Harvardról,

egy MBA diplomám marketingből a Wharton Üzleti Iskolából.

Pályám nagy része során a Fortune 500 cégeinek dolgoztam,

mint a Johnson & Johnson, a Leo Burnett vagy a
The Washington Post.

Második férjemmel majdnem 20 éve vagyunk házasok,

és három gyerekünk van.

Van egy fekete labradorom, és egy Honda Odyssey kisteherautót vezetek.

(Nevetés)

Tehát az első üzenetem Önöknek az, hogy a családon belüli erőszak

bárkivel megtörténhet --

minden fajjal, minden vallással, mindenféle jövedelmű és neveltetésű emberrel.

Mindenhol ott van.

A második üzenetem pedig, hogy mindenki azt gondolja,

a családon belüli erőszak nőkkel történik,

hogy ez a nők problémája.

Ez nem teljesen így van.

Az erőszakot elkövetőknek több mint 85%-a férfi, és a családon belüli erőszak

csak közeli, egymástól kölcsönösen függő, hosszútávú kapcsolatokban fordul elő,

más szóval családokban,

ahol a legkevésbé akarnánk vagy számítanánk az erőszakra,

és ez az egyik oka, hogy a családon belüli erőszak ennyire zavarbaejtő.

Magamnak azt mondogattam, hogy én lennék a Földön az utolsó ember,

aki együtt maradna egy férfival, aki ver,

de valójában egy nagyon tipikus áldozat voltam a korom miatt.

22 éves voltam, és az Egyesült Államokban,

a 16 és 24 év közötti nők háromszor nagyobb valószínűséggel

válnak családon belüli erőszak áldozatává,

mint az eltérő korú nők,

és több mint 500 ilyen korú nőt illetve lányt

ölnek meg évente erőszakos partnereik,

fiúik vagy férjeik az Egyesült Államokban.

Azért is voltam még nagyon tipikus áldozat, mert semmit sem tudtam

a családon belüli erőszakról, annak figyelmeztető jeleiről és megnyilvánulási formáiról.

Conort egy hideg, esős januári éjszakán ismertem meg.

Mellém ült a New York-i metrón,

és beszélgetésbe elegyedett velem.

Két dolgot mondott el nekem.

Az egyik, hogy ő is nemrég diplomázott egy Borostyán Ligás egyetemen,

és hogy egy igazán lenyűgöző Wall Street-i bankban dolgozik.

De a legnagyobb hatással az volt rám azon az első találkozón,

hogy okos és vicces volt,

és tanyasi fiúnak tűnt.

Nagy orcái voltak, kerek piros orcái,

és búzaszőke haja,

és nagyon aranyosnak tűnt.

Az egyik legagyafúrtabb dolog, amit Conor már az elején megtett,

hogy kialakított egy illúziót, hogy én vagyok a domináns fél a kapcsolatban.

Az elején különösen odafigyelt arra,

hogy bálványozzon.

Elkezdtünk randizni, és mindent szeretett bennem,

hogy okos vagyok, hogy a Harvardra jártam,

hogy szenvedélyem volt a tinilányok segítése és a munkám.

Mindent tudni akart a családomról,

a gyermekkoromról, a reményeimről és az álmaimról.

Conor hitt bennem, mint íróban és mint nőben,

úgy, ahogy még odáig senki.

És a bizalom varázslatos légkörét is kialakította köztünk

úgy, hogy bevallotta a titkát,

ami az volt, hogy kisfiúként, négy éves korától,

kegyetlenül és ismételten bántalmazta

a mostohaapja,

és a bántalmazás olyan rossz lett, hogy nyolcadikban ott kellett hagynia az iskolát,

annak ellenére, hogy nagyon okos volt,

és majdnem 20 évet töltött az élete újjáépítésével.

És ezért az a Borostyán Ligás diploma,

a Wall Street-i állás és a ragyogóan fényes jövője

nagyon sokat jelentettek neki.

Hogyha akkoriban azt mondták volna,

hogy ez az okos, vicces, érzékeny ember, aki imádott,

egyik nap majd megszabja, hogy hordhatok-e sminket,

hogy milyen rövidek lehetnek a szoknyáim,

hogy hol lakhatok, milyen állásokat fogadhatok el,

kik lehetnek a barátaim, és hogy hol tölthetem a karácsonyt,

akkor csak nevettem volna,

mert eleinte semmi jele nem volt Conornál

az erőszaknak, az irányításnak vagy a dühnek.

Nem tudtam, hogy az első szakasza

a családon belüli erőszak kapcsolatainak,

hogy elcsábítják és elbűvölik az áldozatot.

Azt sem tudtam, hogy a második lépés az áldozat elszigetelése.

Na most, Conor nem állított be egy nap azzal, hogy:

„Hé, tudod mit? Ez a Rómeó és Júlia dolog szuper volt,

de muszáj továbblépnem a következő fázisba,

ahol elszigetellek és bántalmazlak." -- (Nevetés) --

„Úgyhogy kénytelen leszek elvinni téged ebből a lakásból,

ahol a szomszédok meghallhatják a sikolyaidat,

és ebből a városból, ahol vannak a barátaid, családtagjaid

és munkatársaid, akik megláthatják a zúzódásokat."

Ehelyett, Conor hazajött egy péntek estén,

és elmondta, hogy aznap felmondott a munkahelyén,

álmai munkahelyén,

és azt mondta miattam mondott fel,

mert én a teljes biztonság és szeretet érzését keltettem benne,

így már nem érezte, hogy bizonyítania kell a Wall Streeten,

és csak el akart menni a városból,

távol az erőszakos és működésképtelen családjától,

elköltözni egy pici városkába Új-Angliába,

ahol újrakezdheti az életét velem az oldalán.

Viszont én a legkevésbé sem akartam elhagyni New Yorkot,

sem álmaim munkahelyét,

de gondoltam, áldozatot szokás hozni a lelki társunkért,

így beleegyeztem, felmondtam a munkahelyemen,

majd Conor és én együtt hagytuk el Manhattant.

Fogalmam sem volt, hogy őrült szerelembe estem,

hogy fejjel előre haladtam egy gondosan felállított

fizikai, pénzügyi és pszichológiai csapda felé.

A következő lépés a családon belüli erőszak felépítésében,

az erőszak fenyegetésének bevezetése,

és a nő reakciójának megfigyelése.

És itt lépnek színre a pisztolyok.

Amint elköltöztünk Új-Angliába -- emlékeznek,

a hely, ahol Conor olyan biztonságban kellett volna, hogy érezze magát --

vett három pisztolyt.

Egyiket az autónk kesztyűtartójában tartotta.

A másikat az ágyunkon a párnák alatt tartotta,

és a harmadikat állandóan a zsebében hordta.

Azt mondta, a trauma miatt kellettek a pisztolyok,

amit kisfiúként élt át.

Azért kellettek, hogy védettnek érezze magát.

De a pisztolyok valójában nekem szánt üzenetek voltak,

és annak ellenére, hogy még nem emelt rám kezet,

az életem máris komoly veszélyben volt a nap minden percében.

Először öt nappal az esküvőnk előtt

támadott rám fizikailag.

Reggel 7 óra volt. Még a hálóingemben voltam.

A számítógépemen dolgoztam, egy szabadúszó írói megbízást próbáltam befejezni,

felidegesítettem magam,

és Conor a dühömet ürügynek használta,

hogy mindkét kezét a nyakam köré fonja,

és addig szorongasson, míg nem tudtam se lélegezni, se sikítani,

és a fojtogató fogást használva,

többször beverte a fejem a falba.

Öt nappal később a tíz zúzódás a nyakamon épp kifakult,

mikor felvettem édesanyám menyasszonyi ruháját,

és feleségül mentem hozzá.

A történtek ellenére,

biztos voltam benne, hogy boldogok leszünk, amíg meg nem halunk,

mert szerettem, és ő is nagyon szeretett.

És mert rettentően sajnálta.

Csak nagyon ideges volt az esküvő miatt,

és mert mi ketten egy családot fogunk alkotni.

Ez csak egy egyszeri alkalom volt,

soha többé nem tudna bántani.

Még kétszer előfordult a nászúton.

Az első alkalommal, autóval kerestem egy titkos partot

és eltévedtem,

és olyan erősen megütötte a fejem oldalát,

hogy a másik fele többször nekicsapódott

a vezető felőli ablaknak.

Egy pár nappal később, épp hazafelé vezettünk a nászútról,

mikor felidegesítette a forgalom,

és egy hideg Big Macet vágott az arcomba.

Conor ezek után egyszer-kétszer megvert hetente

a házasságunk következő két és fél évén keresztül.

Tévesen hittem, hogy kivételes

és páratlan voltam ebben a helyzetben.

Az amerikai nők egyharmada élete során

átéli a családon belüli erőszakot vagy a beteges rajongást,

a Betegségmegelőző és Ellenőrző Központ szerint 15 millió gyereket

bántalmaznak minden évben, 15 milliót.

Szóval valójában nagyon is jó társaságom volt.

Vissza a kérdésemhez:

Miért maradtam?

A válasz nagyon egyszerű.

Nem tudtam, hogy bántalmaznak.

Annak ellenére, hogy odaszegezte a töltött pisztolyokat a fejemhez,

hogy lelökött a lépcsőn,

hogy a kutyánk megölésével fenyegetőzött,

hogy kirántotta a kulcsot a gyújtáskapcsolóból míg az autópályán vezettem,

hogy őrölt kávét szórt a fejemre

miközben egy állásinterjúra öltöztem,

és egyszer sem gondoltam úgy magamra, mint egy bántalmazott feleségre.

Ehelyett, egy nagyon erős asszony voltam,

aki szerelmes volt egy mélyen zaklatott emberbe,

és én voltam az egyetlen ember a Földön,

aki segíthetett Conornak szembenézni a démonjaival.

A másik kérdés, amit mindenki feltesz,

hogy egyszerűen miért nem megy el?

Miért nem sétáltam ki? Akármikor elmehettem volna.

Számomra ez a legszomorúbb és a legfájdalmasabb kérdés,

mert mi áldozatok általában tudunk valamit, amit mások nem:

Szörnyen veszélyes elhagyni egy bántalmazót.

Mert az utolsó lépése a családon belüli erőszaknak,

hogy megöli a nőt.

A családon belüli erőszakból eredő gyilkosságok több mint 70%-a

akkor történik, mikor az áldozat véget vetett a kapcsolatnak,

amikor kiszáll,

mert akkor a bántalmazónak már nincs vesztenivalója.

Következmény lehet még a hosszútávú zaklatás,

még azután is, hogy a bántalmazó újranősült,

a pénzügyi források megtagadása,

és a családi bírósági rendszer manipulációja,

hogy megrémissze az áldozatot és annak gyerekeit,

akiket arra kényszerítenek a családi bíróság bírói,

hogy rendszeresen időt töltsenek felügyelet nélkül

az emberrel, aki verte az anyjukat.

És a kérdés még mindig, miért nem megy csak el?

Én képes voltam elmenni,

egy utolsó, szadista verés miatt,

ami megtörte a tagadásomat.

Rájöttem, hogy az ember, akit annyira szerettem,

meg fog ölni, ha hagyom.

Úgyhogy megtörtem a csendet.

Mindenkinek elmondtam:

a rendőrségnek, a szomszédoknak,

a barátaimnak, a családomnak, teljes idegeneknek,

és azért vagyok ma itt, mert Önök mind segítettek nekem.

Hajlamosak vagyunk előítéleteket alkotni az áldozatokról,

hogy ők hátborzongató címsorok,

önpusztító nők, sérült áruk.

A kérdés, „Miért marad?"

egy kód egyes embereknek arra, hogy „Az ő hibája, hogy vele maradt",

mintha az áldozatok szándékosan esnének szerelembe olyan férfiakkal,

akiknek feltett szándéka, hogy tönkretegyék őket.

De amióta kiadtam az „Őrült Szerelem" című könyvem,

történetek százait hallottam férfiaktól és nőktől,

akik elmenekültek,

akik egy felbecsülhetetlen értékű tanulsággal gazdagodtak az életről,

és akik újjáépítették az életüket -- vidám, boldog életeket --

mint alkalmazottak, feleségek vagy anyák,

egy olyan életet, mint az enyém, teljesen erőszakmenteset.

Mint kiderült, valójában egy nagyon is tipikus áldozata vagyok a családon belüli erőszaknak,

és egy nagyon is tipikus túlélője.

Újraházasodtam egy kedves és gyengéd emberrel,

és van az a három gyerekünk.

Van az a fekete labradorom és az a kisteherautóm.

És ami soha többé nem lesz nekem,

soha,

az egy töltött pisztoly a fejemhez szegezve

egy olyan ember által, aki azt vallja, hogy szeret.

Most talán azt gondolhatják,

„Hű, ez nagyon érdekes",

vagy, „Hű, milyen buta volt",

de ez az egész idő alatt valójában Önökről beszéltem.

Megígérhetem, hogy több ember is van,

akik most épp hallgatnak,

kiket jelenleg is bántalmaznak,

vagy akiket gyerekként bántalmaztak,

vagy akik maguk is bántalmazók.

A bántalmazás éppen most is érintheti

a lányát, a húgát vagy a legjobb barátját.

Én képes voltam véget vetni az őrült szerelmi történetemnek,

hogy megtörtem a csendet.

Még ma is töröm a csendet.

Ez az én módom arra, hogy segítsek más áldozatokon is,

és ez az utolsó kérésem magukhoz.

Beszéljenek arról, amit ma itt hallottak.

A bántalmazás a csendben csak erősödik.

Megvan az erejük, hogy véget vessenek a családon belüli erőszaknak,

egyszerűen csak reflektorfénybe kell állítaniuk.

Nekünk áldozatoknak mindenkire szükségünk van.

Arra van szükségünk, hogy mindannyian megértsék

a családon belüli erőszak titkait.

Mutassák meg a bántalmazásnak a napvilágot úgy, hogy beszélnek róla

a gyerekeikkel, a munkatársaikkal,

a barátaikkal és a családjukkal.

Legyen a véleményük a túlélőkről, hogy csodálatos és szeretetre méltó emberek,

akiknek teljes a jövőjük.

Ismerjék fel az erőszak korai jeleit,

lépjenek közbe tudatosan,

fékezzék meg, és mutassanak az áldozatoknak egy biztonságos kiutat.

Együtt képesen vagyunk az ágyunkat,

a vacsoraasztalunkat és a családunkat

biztonságos és békés oázisokká tenni, amilyenek kellene, hogy legyenek.

Köszönöm.

(Taps)