Hadd élvezzék a gyerekek a számítógép tanulását!

A számítógépkód a jövő közvetítőnyelve, szintaxisának csupán az új programozói nemzedék képzelete szabhat határt. Linda Liukas problémamegoldó gyerekeket oktat, s arra ösztökéli őket, hogy a számítógépet ne gépszerű, unalmas és bonyolult tárgynak, hanem színes, kifejező gépnek lássák, amelyet mi is össze tudunk barkácsolni. Előadásában arra hív föl bennünket: képzeljük el a világot, amelyben a jövő Ada Lovelace-ei úgy nőnek föl, hogy a technikát derűlátón és bátran szemlélik, s a technológiát arra használják, hogy csodálatos, szeszélyes és egy picikét hátborzongató új világot alkossanak.

A kód a jövő világnyelve.

A 70-es években a punkzene volt
egy egész nemzedék nyelve,

a 80-as években pedig
valószínűleg a pénz.

De az én nemzedékem számára

a képzelet és a világ közötti
összekötő kapocs a szoftver.

Ez azt jelenti, hogy nekünk

gyökeresen másféle
emberekre van szükségünk

a termékek előállításához,

akik a számítógépet nem látják gépinek,
magányosnak és unalmasnak és csodásnak,

hanem olyannak,
amelyet össze lehet bütykölni,

föl lehet javítani, nyúzni lehet, stb.

Első ismerkedésem a programozás
és a technológia világával

zsenge 14 éves koromban kezdődött.

Tizenévesként őrülten belezúgtam
egy idősebb férfiba,

történetesen a szóban forgó idősebb férfi

az USA akkori alelnöke, Al Gore volt.

Azt tettem, amit minden egyes tinilány
tenni szokott.

Ki akartam nyilvánítani a szerelmemet,

ezért csináltam neki
egy weboldalt, ezt ni.

2001-ben nem volt se Tumblr,

se Facebook, se Pinterest.

Meg kellett tanulnom kódolni,

hogy kifejezhessem minden
vágyódásomat és szerelmemet.

Hát, számomra ezzel
kezdődött a programozás.

Az önkifejezés eszközeként indult.

Ugyanúgy, mint amikor kisebb voltam,
színeseket használtam és legóztam.

Ahogy nőttem, gitárleckéket
és színdarabokat használtam e célra.

De aztán jöttek a fiúk és más dolgok,
amikért lelkesedhettem,

pl. a költészet és a harisnyakötés,

meg a francia rendhagyó igék ragozása,

ábrándozás kitalált világokról,

Bertrand Russell és filozófiája.

Egyike lettem azoknak, akik szerint

a számítógépek unalmasak
és gépiesek és magányosak.

Most viszont ezt gondolom.

A kislányok nem tudják, hogy nem
kell szeretniük a számítógépet.

A kislányok bámulatosak.

Nagyon-nagyon jók abban,
ha valamire összpontosítaniuk kell,

ha precíznek kell lenniük,
és csodásakat kérdeznek,

pl. "Mi?" és "Miért?"
és "Hogyan" és "Mi van, ha?"

Fogalmuk sincs, hogy nem
kell szeretniük a számítógépet.

Ezt a szüleik gondolják.

Mi, szülők gondoljuk úgy,

hogy az informatika
ezoterikus, furcsa tudományág,

amely csak a misztikumok
tudóinak a sajátja.

Ami olyan távolra került
a mindennapi életünktől,

mint, mondjuk, a magfizika.

Részben igazuk van.

A programozásban van egy csomó
szintaxis, vezérlés, adatstruktúra,

algoritmus, szokás,

protokoll és paradigma.

Egyre inkább miniatürizáltuk
a számítógépeket.

Az ember-gép kapcsolat újabb
és újabb absztrakciójának rétegeit

halmoztuk egymásra,

s már ott tartunk, hogy fogalmunk
sincs a számítógép működéséről,

vagy arról, hogyan beszéljünk vele.

Testünk működését ugyan
megtanítjuk a srácainknak,

azt is megtanítjuk, hogyan működnek
a belsőégésű motorok,

sőt, még abba is beavatjuk őket,
hogyan válhat valaki

űrhajóssá.

De amikor a srác megkérdezi:

"Mi az a buborékrendezési algoritmus?"

Vagy: "Honnan tudja a gép, mi a teendője,
ha megnyomom a »LEJÁTSZÁS« gombot,

honnan tudja, mikor
melyik videót indítsa?"

Vagy: "Linda, az internet az egy hely?"

Mi, felnőttek, ilyenkor furcsamód
hallgatásba merülünk.

Van, aki így felel: "Ez mágikus",

más meg: "Ez túl bonyolult."

Ami azt illeti, egyik sem igaz.

Nem mágikus és nem bonyolult.

Csak minden borzasztó gyorsan történt.

A számítógéptudósok megépítették
e pompás, gyönyörű gépeket,

de úgy, hogy nagyon
idegenkedünk a gépektől,

meg attól a nyelvtől,
amelyen beszélgetünk velük.

Ezért már nem is tudjuk,
hogyan beszéljünk a gépekkel

különleges felhasználói felületek nélkül.

Ezért senki sem jött rá,

hogy amikor a francia
rendhagyó igéket ragoztam,

voltaképpen a mintafölismerő
készségemet gyakoroltam.

Amikor a kötés iránt lelkesedtem,

voltaképpen szimbolikus
parancsok sorozatát követem,

amely ciklusokat foglal magában.

Bertrand Russell egész életében kereste,

melyik precíz nyelv teremt kapcsolatot
az angol és a matematika között:

e nyelv hazája a számítógépben van.

Programozó voltam,
de ezt senki sem tudta.

A mai gyerekek kikopogtatják, megszerzik
és kitotózzák útjukat a világban.

De ha nem adunk nekik
eszközöket a számítógéphez,

alkotók helyett csak vevőket nevelünk.

Az egész keresés vezetett el
engem e kislányhoz.

Rubynak hívják, 6 éves.

Bátor, fantáziadús, de egy kissé
basáskodó típusú.

Amikor egy problémába ütközöm,

miközben a programozást tanulom,

pl.: "Mi az objektumorientált tervezés
vagy mi az a szemétgyűjtés?"

Mindig megpróbáltam elképzelni, hogyan
magyarázná el egy hatéves a problémát.

Írtam egy illusztrált
könyvet a kislányról.

Ruby ilyeneket tanított nekem.

Ruby arra tanított, hogy ne féljek

az ágy alatti "bogarak"-tól.

És hogy még a legnagyobb probléma is

egymásba gabalyodott
kis problémák csoportjából áll.

Ruby összeismertetett a barátaival,

az internetkultúra színes világával.

Barátjai között van a szép hópárduc,

amelyik nem akar más gyerekkel játszani.

Ruby barátai a zöld robotok,
amik barátságosak, de igen rendetlenek.

Barátai közé számítja
még Linuxot, a pingvint,

aki rettenetesen hatékony,
de nehéz megérteni.

Meg még az idealista rókákat,
meg a többieket.

Ruby világában játékosan
tanuljuk a technológiát.

Pl. a számítógépeknek
jól megy az ismétlés,

ezért Ruby így szokta tanítani a ciklust.

Ez Ruby kedvenc táncfigurája:
"Taps, taps, dobbant, dobbant,

taps, taps és ugrás."

A ciklusszámolást úgy tanuljuk,
hogy négyszer ismételjük.

A sorozat ismétlésével
megtanuljuk a ciklusokat,

miközben féllábon állok.

Addig tanuljuk a sorozat ismétlésével,

amíg anya eszét nem veszti.

(Nevetés)

Legfőként, megtanuljuk,
hogy nincsenek kész válaszok.

Amikor Ruby világának
tananyagáról esett szó,

meg kellett kérdeznem a srácokat,
milyennek látják a világot,

milyen kérdéseik vannak,

és játékos vizsgákat szoktam rendezni.

Ezt a 4 képet szoktam nekik megmutatni.

Egy autó képét, egy élelmiszerboltét,

egy kutyáét és egy vécéét.

Meg szoktam kérdezni: "Szerintetek
közülük melyik egy számítógép?"

A gyerekek nagyon maradiak,
mert így felelnek:

"Á, egyikük sem számítógép.

Tudom, milyen egy számítógép:

Az egy világító doboz,

ami előtt anyu vagy apu
túl sok időt tölt."

De aztán beszélgetni szoktunk,

és fölfedezzük, hogy a kocsi
voltaképpen egy számítógép,

van benne irányítórendszer.

Viszont a kutya semmi
esetre sem lehet számítógép,

de nyakörve van,

és a nyakörvben lehet számítógép.

Az élelmiszerboltban
annyiféle számítógép lehet,

pl. a pénztárgéprendszer,
a riasztóberendezés.

Gyerekek, azt tudjátok,

hogy Japánban a vécék is számítógépek,

és hackerek föltörik őket?

(Nevetés)

Továbbmegyünk,

és ilyen kis öntapadókat adok nekik,
amiken BE-KI gomb látható.

Azt mondom nekik: "Ma varázserőtök van,

amivel a szobában bármiből
számítógépet csinálhattok."

A gyerekek pedig nekifognak.

"Elég meredeknek hangzik,
nem tudom, mi a helyes válasz."

De azt mondom nekik. "Nyugi,

a szüleitek sem tudják a helyes választ.

Nemrég hallottak életükben először

a Dolgok internetjéről.

Gyerekek, ti lesztek az elsők,

akik olyan világban élnek,
ahol minden számítógép."

Aztán a kislány odalépett hozzám,

hozott egy kerékpárlámpát,

és azt mondta: "Ha ez a kerékpárlámpa
számítógép lenne,

változtatná a színét."

Erre én: "Ez tényleg jó ötlet,
és még mit tudjon csinálni?"

Töri-töri a fejét, majd kiböki:

"Ha ez a kerékpárlámpa
számítógép lenne,

biciklitúrára mehetnék a papámmal,

sátorban aludnánk,

és ez a biciklilámpa
filmvetítőgép is lehetne."

Na, erre a pillanatra vágytam!

Arra, mikor a srác rájön,

hogy a világ még félkész állapotú,

hogy a világ tökéletesítésének
csodálatos módja csakis az,

hogy technológiát hozunk létre,

és ebben a változtatásban
mindegyikünk részt vehet.

Az utolsó történet:
építettünk számítógépet is,

Megismertük a basáskodó mikroprocesszort,

a segítőkész RAM- és ROM-memóriákat.

Miután összeraktuk a számítógépünket,

megterveztünk hozzá egy alkalmazást is.

Kedvenc történetem
erről a kisfiúról szól.

Hatéves, kedvenc játéka,

hogy ő űrhajós.

A fiú óriási fülhallgatót hord a fején,

ki se lát a pici papír-számítógépéből,

mert — figyeljenek! — a fiú épített

egy galaxisok közötti saját
földi irányító alkalmazást.

Az apja, a Mars körül keringő
magányos űrhajós

a szoba túlsó sarkában tartózkodik,

és a fiú fontos küldetése,

hogy az apját épségben
visszahozza a Földre.

Ezeknek a srácoknak teljesen
más képük lesz a világról, és arról is,

hogy technikával hogyan hozzuk létre.

Végül, minél elérhetőbbé,
minél befogadóbbá

és minél változatosabbá tesszük
a technológia világát,

annál színesebb és jobb lesz a világ.

Képzeljünk el egy pillanatra egy világot,

amelyben a termékek
gyártásáról szóló történetekben

nemcsak a 20-as éveikben járó

szilíciumvölgyi fiúk szerepelnek,

hanem kenyai iskoláslányok
és norvég könyvtárosok is.

Képzeljünk el egy világot,
amelyben a jövő csöpp Ada Lovelace-ei,

akiknek a 2-es számrendszer a valóság,

úgy nőnek föl, hogy a technikát
derűlátón és bátran szemlélik.

Magukénak érzik a világ erejét,

lehetőségeit és korlátjait.

A technológia világát,
amely csodálatos, szeszélyes

és egy picikét hátborzongató.

Kislánykoromban

mesemondó akartam lenni.

Imádtam a kitalált világokat,

az volt a kedvenc játékom,

hogy reggelente Moominvalley-ban ébredek.

Délutánonként pedig
a Tatuin bolygón kószálok.

Esténként meg Narniában térek nyugovóra.

A programozás tökéletes
foglalkozásnak bizonyult.

Világokat alkotok.

Mesék helyett kódokkal alkotom meg őket.

A programozás nyújtja
nekem azt a csodás hatalmat,

amellyel ezt a kis univerzumot

a maga szabályaival, paradigmáival
és gyakorlatával fölépíthetem.

A semmiből hozhatok létre valamit,
pusztán a logika erejével.

Köszönöm.

(Taps)