Izrael és Irán: Egy "love story"?

Miközben az Izrael és Irán közti háború a küszöbön állt, az izraeli grafikus, Ronny Edry megosztott egy képet a Facebookon saját magáról és a lányáról egy merész üzenettel: "Irániak, szeretünk benneteket." Más izraeliek is elkészítették a saját képüket és az irániak ugyanezzel az üzenettel válaszoltak. Ez az egyszerű kommunikáció olyan meglepő Facebook-közösségek létrejöttét inspirálta, mint az "Izrael-szereti-Iránt", "Irán-szereti-Izraelt", sőt Palesztínia-szereti-Izraelt".

Idén, március 14-én

ezt a fotót posztoltam a Facebookon.

Ez egy kép rólam és a lányomról,

az izraeli zászlóval.

Megpróbálom elmondani, hogy mégis miért

posztoltam ki ezt akkor.

Néhány nappal ezelőtt sorban álltam

a boltban,

és a tulaj meg egy vásárló

beszélgettek egymással

és a tulaj azt magyarázta a vásárlónak,

hogy Izraelt 10.000 rakéta fogja érni.

És a vásárló azt mondta,
"Nem, naponta lesz 10.000 rakéta".

(Nevetés)

[10.000 rakéta] Ez a helyzet. Itt tartunk most Izraelben.

Már lassan tíz éve
haladunk e háború felé Iránnal

és persze az emberek félnek.

Olyan, mintha minden év
az utolsó pillanat volna,

amikor még tudunk tenni valamit
a háború ellen Iránnal.

Mintha... ha most nem teszünk valamit,
akkor többé nem is tehetünk.

Már 10 éve.

Úgyhogy egy bizonyos ponton
ez azt váltotta ki belőlem,

mivel grafikus vagyok,
hogy plakátokat készítettem erről,

és az előbb mutatott képet kiposztoltam.

Általában, amikor csinálok egy plakátot,
kiposztolom a Facebookra,

a barátaim lájkolják, nem lájkolják,

általában nem lájkolják, nem osztják meg,

nem csinálnak semmit,

aztán jött a következő nap.

Elmentem aludni, végeztem aznap.

Később, éjjel felkeltem,

mert mindig fel szoktam kelni éjszaka,

leültem a számítógép elé
és látom a kis piros pöttyöket,

a Facebookon, amiket még soha nem láttam.

(Nevetés)

És csak néztem,
hogy "Hát itt meg mi folyik?"

Szóval leültem a géphez és megnéztem,

és hirtelen azt láttam,
hogy egy csomó ember beszél hozzám,

akiknek a többségét nem ismerem,

és néhány közülük Iránból ír,

ami... Mi Van?

Mert meg kell értenetek,

hogy Izraelben
mi nem beszélünk iráni emberekkel.

Nem ismerünk iráni embereket.

Olyan, mintha csak a szomszédaitok

lennének a Facebook-ismerőseitek.

Most meg iráni emberek beszélnek hozzám.

Szóval válaszoltam ennek a lánynak,
és ő az írta, hogy látta a plakátot

és odahívta a családját,
mivel nekik nincs számítógépük,

hogy nézzék meg a plakátot,

és most mindannyian
ott ülnek a nappaliban és sírnak.

Én meg... Huh.

Odahívtam a feleségemet,
hogy jöjjön gyorsan, mert ezt látnia kell.

Sírnak ezek az emberek,
ő meg odajött, elolvasta az üzenetet

és ő is elkezdett sírni.

Úgyhogy már mindenki sírt. (Nevetés)

Nem tudtam, mit kéne tenni,
úgyhogy az ösztönös reakcióm,

mint grafikus, az volt,
hogy mindenkinek meg kell mutatni,

ami épp történik,
és az emberek elkezdték megnézni

és megosztani és így kezdődött az egész.

Másnap, amikor már tényleg
nagyon sokan beszéltek erről,

a feleségem is azt mondta nekem,

hogy ő is akar egy posztert,

úgyhogy ez itt ő. (Nevetés)

Mert "ez működik,
tegyél ki rólam is egy képet".

De komolyra fordítva a szót,
azt gondoltam, hogy 'oké, ezek működnek,

de ez nem csak rólam szól,
ez az izraeli emberekről szól,

akik el akarnak mondani valamit'.

Le fogok fotózni mindenkit,
akit ismerek, ha akarják

és készítek róluk 1-1 posztert
és megosztom.

Felkerestem a szomszédaimat, a barátaimat,
a tanítványaimat és azt mondtam:

"Adjatok magatokról egy fotót
és csinálok rólatok egy plakátot."

És így kezdődött el, igazából így.

Felszabadító volt,
mert hirtelen az emberek a Facebookról,

a barátaim és mások megértették,
hogy a részesei lehetnek ennek.

Ez nem csak egy fickó,
aki csinál egy plakátot, ez valami,

aminek a részesei lehetünk,
elkezdtek nekem fotókat küldeni

és azt kérték,
"Csinálj nekünk egy képet, posztold ki,

mondjuk el az irániaknak,
hogy mi is szeretünk titeket itt, Izraelben."

Egy ponton ez az egész
nagyon-nagyon intenzívvé vált.

Olyan sok fotó volt,
hogy megkértem a barátaimat,

hogy jöjjenek át
- a legtöbbjük szintén grafikus volt -

és segítsenek, mert nem volt elég időm.

Hatalmas mennyiségű fotó gyűlt össze.

Úgyhogy néhány napig
így nézett ki a nappalim.

Kaptunk izraeli plakátokat, fotókat,

de rengeteg komment
és üzenet jött Iránból is.

Fogtuk ezeket az üzeneteket
és plakátokat csináltunk belőlük,

mert ismerem az embereket, nem olvasnak,

képeket látnak.

Ha van hozzá egy kép,
talán el is fogják olvasni.

Úgyhogy itt van néhány közülük.

["Szeretem azt a kéket. Szeretem
azt a csillagot. Szeretem azt a zászlót."]

Ez nagyon megindító volt számomra,
mert ez egy

olyan lány története,
akit arra kényszerítettek Iránban,

hogy egy izraeli zászlóra taposson
az iskola ajtajában minden reggel.

És most, hogy látja a plakátokat,
amiket küldünk,

megváltozott a véleménye,

és most szereti azt a kéket,
szereti azt a csillagot,

és szereti az izraeli zászlót,

és azt szeretné, hogy találkozhassunk
és meglátogathassuk egymást,

és ez csupán néhány nappal
az első kép posztolása után történt.

A következő napon

az irániak is elkezdték küldeni
a saját fotóikat.

Nekik is vannak grafikusaik.
Hogy mi van? (Nevetés)

Hihetetlen, hihetetlen.

Láthatjátok, hogy félénkek,
nem szeretnék, ha látható lenne az arcuk,

de üzenni akarnak.

Válaszolni akarnak.
Ugyanazt akarják mondani.

Így már megindult a kommunikáció.

Kétoldalú a történet. Izrealiek és irániak

küldik egymásnak ugyanazt az üzenetet.

[Izraeli barátaim, nem akarok háborút.]

Ez korábban soha nem történt. Két nép,
akiknek ellenségeknek kéne lenniük,

hajszálnyira vagyunk a háborútól,

és hirtelen az emberek a Facebookon
azt kezdik el mondani, hogy

"Kedvelem ezt a fickót,
szeretem azokat az embereket."

Ez nagyon nagy dolog lett.

És aztán hír lett.

Mert ha megnézitek a Közel-Keletet,
csak a rossz híreket látjátok.

És hirtelen történt valami,

ami jó hír volt. Úgyhogy a híradós srácok

azt mondták, "Oké, beszéljünk erről."

És eljöttek és nagyszerű volt.

Emlékszem, egy nap, Michal

beszélt egy újságíróval és azt kérdezte,

"Ki fogja majd látni a műsort?"
Mire azt mondta, hogy "Mindenki."

Kérdezte, hogy, "Mindenki Palesztínában,
vagy hol? Izraelben?

Ki az a mindenki?" "Mindenki."

Kérdezte, hogy , "Szíria?" "Szíria."

"Libanon?" "Libanon."

Végül csak kimondta
"40 millió ember fog látni titeket ma,

ez a 'mindenki'." A kínaiak.

És még csak a történet elején voltunk.

Valami hihetetlen történt még.

Ahányszor egy ország
elkezdett beszélni erről,

mint Németország, az USA stb.,

a Facebookon megjelent egy oldal
ugyanezzel a logóval

ugyanezzel a történettel,
szóval kezdetben lett

"Iran-Loves-Israel,"
amit egy iráni csinált

Teheránban, azt mondta,
"Izrael szereti Iránt? csinálok egy

Irán-szereti-Izraelt oldalt."

Van "Palesztina szereti Izraelt".

Van ugyanilyenből libanoni,
épp néhány napja.

És ez az összes Facebook-oldal

ugyanezért az üzenetért készült,

emberek,
akik szeretetet küldenek egymásnak.

Akkor értettem meg igazán,
hogy tényleg történt valami,

amikor egy barátom szólt, hogy

"Keress rá az 'Izrael' szóra a Google-ben"

És azokban a napokban
ezek voltak az első találatok,

amiket a Google megtalált,

ha begépelted, hogy 'Izrael' vagy 'Irán'.

Megváltoztattuk azt,
ahogyan az emberek a Közel-Keletet látják.

Mert ha nem a Közel-Keleten vagy,

valahol máshol
és meg akarod nézni a Közel-Keletet,

akkor beütöd a Google-be, hogy 'Izrael',

és kapod a rossz híreket.

Néhány napig viszont
ezeket a képeket kaptad.

Jelenleg az Izrael-szereti-Iránt oldal itt tart,

ennél a számnál: 80.831,
és két millió ember

ment fel az oldalra múlt héten
és osztotta meg, lájkolta,

kommentelt valamelyik fotó alatt.

Úgyhogy öt hónapja már ezzel foglalkozunk,

én, Michal, néhány barátom,
képeket készítünk.

Egy új valóságot mutatunk meg

csupán képekkel,

mert így lát minket a világ.

Látják rólunk a képeket,
és látnak rossz képeket.

Úgyhogy azon dolgozunk, hogy
jó képeket készítsünk. A történet vége:

Nézzétek meg ezt.
Ez az Irán-szereti-Izraelt oldal.

Ez nem az Izrael-szereti-Iránt oldal,
ez nem az én oldalam.

Ez egy ember Teheránban,

aki az elesett izraeli katonák emléknapján

egy izraeli katona képét tette ki az oldalára.

Ő az ellenség.

Hogyan?

[Részvétünk azoknak a családoknak,
akik a bulgáriai terrortámadásban
elveszítették szeretteiket.]

És ez megy mindkét oldalról.

Tiszteletet adunk egymásnak.

És megértést. És együttérzést.

És barátokká válunk.

És egy idő után,
barátok leszünk a Facebookon,

és barátok leszünk az életben.

El lehet utazni és találkozni másokkal.

Néhány hete Münchenben voltam.

Egy Iránról szóló kiállítást
nyitottam meg.

És találkoztam ott az oldalon
megismert emberekkel.

Azt mondták, "Oké, Európában leszel,

eljövök én is.
Franciaországból, Hollandiából,

Németországból, természetesen"
és jöttek Izraelből

és először az életben találkoztunk ott.

Először talákoztam
az állítólagos ellenségeimmel.

És kezet fogtunk,

ittunk egy kávét, beszélgettünk egy jót,

a kajákról, a kosárlabdáról.

És ez lett az egész vége.

Emlékeztek a legelső képre?

Végül találkoztunk a való életben
és barátok lettünk.

És ez ugyanígy megy a másik oldalon is.

Egy lány, akit a Facebookról ismerünk,

soha nem volt Izraelben,
Iránban született és nőtt föl,

Németországban él és félt az izraeliektől

amiatt, amit rólunk hallott,

több hónapos
netes beszélgetés után izraeliekkel

úgy döntött, hogy eljön Izraelbe,

felszállt a repülőre,
megérkezett Ben Gurion reptérre,

azt mondta,
"Oké, nincs itt semmi probléma."

Néhány hete a feszültség megnőtt,

úgyhogy elkezdtük az új kampányunkat.

"Nem állok készen,
hogy meghalljak a háborúdban" címmel.

Persze ez összességében ugyanaz az üzenet,

de szerettük volna
egy kicsit erőteljesebbé tenni.

És ismét történt valami csodálatos, amit

a kampány első hullámában nem láttunk.

Ugyanazok az irániak,
akik olyan félénkek voltak

az első kampányban
és nem vállalták az arcukat

csak a lábukat vagy a fél arcukat,

elkezdték elküldeni az arcukat is, hogy

"Oké, semmi gond, benne vagyunk.
Veled vagyunk."

Nézzétek csak meg,
honnan származnak ezek a srácok.

Minden egyes izraeli emberre

jut valaki Iránból is.

Csupán emberek,
akik elküldik egymásnak a képeiket.

Hihetetlen, mi?

Szóval...

(Taps)

...szóval azt kérdezhetitek most,
"Ki ez a fazon"?

A nevem Ronny Edry,
41 éves vagyok, izraeli,

két gyermek apja, férj,

és grafikus. Tervezőgrafikát tanítok.

És nem vagyok naív, mert rengeteg,

rengeteg alkalommal kérdezték tőlem, hogy

"Ez milyen naiv,
virágokat küldözgetni egymásnak..."

Szolgáltam a hadseregben,
az ejtőernyősöknél három évet,

és tudom, hogy néz ki ez a valóságban.

Tudom, hogy milyen borzasztónak tűnhet.

Úgyhogy számomra ez az a bátor dolog,
amit meg lehet tenni,

megpróbálni kapcsolatba kerülni,
mielőtt túl késő lenne,

mert ha egyszer túl késő lesz,
akkor túl késő lesz.

És néha a háború elkerülhetetlen, néha,

de talán egy kis erőfeszítéssel
megelőzhetjük.

Talán mi, emberek,
különösen Izraelben,

mert demokráciában élünk.
Szólásszabadság van,

és talán ez az apró dolog
megváltoztathat valamit.

És tényleg lehetünk önmagunk nagykövetei.

Küldhetünk üzeneteket
és reménykedhetünk a legjobbakban.

Megkérném most Michalt, a feleségemet,

hogy jöjjön ide a színpadra,
hogy csinálhassunk veletek egy képet,

mert ez az egész a képekről szól.

És talán ez a kép
segíthet megváltoztatni valamit.

Csak tartsátok fel. Remek.

Csak csinálok erről egy képet,

amit majd kiteszek a Facebookra,

"Izraeliek a békéért"
vagy valami hasonló címmel.

Istenem.

Ne sírj!

Köszönöm.

(Taps)