A mi városunk. Hozzuk rendbe!

Az emberek gyakran nem vesznek részt a politikában, még saját városaikban sem. Alessandra Orofino városi aktivista szerint ez megváltozhat, ha összehozzuk a technológiát és a hagyományos emberi kapcsolatokat. Szülővárosából, Rióból hozott példákkal megmutatja: "Rajtunk múlik hogy eldöntsük, iskolákat vagy parkolóhelyeket akarunk, újrahasznosítási projekteket, vagy építési területet, autókat vagy buszokat, magányosságot vagy szolidaritást."

A Föld lakosságának 45%-a városokban él.

A fejlődő országokban a népesség
harmada nyomornegyedekben lakik.

Bolygónk energiafelhasználásának 75%-át

városaink teszik ki,

és a globális felmelegedést okozó

gázkibocsátás 80%-a

a városainkból ered.

Azok a dolgok tehát, amiket

globális problémának gondolunk,

mint a klímaváltozás, az energiakrízis

vagy a szegénység,

valójában sok szempontból
a városok problémái.

Nem fognak megoldódni,

amíg a városi emberek,

mint a legtöbben közülünk,

el nem kezdenek tenni valamit,

mert jelenleg nem állunk jól.

Ez akkor látszik tisztán,

ha megvizsgálunk három kérdést
a városi élettel kapcsolatban.

Először is, mennyire tudnak az emberek
együttműködni a demokratikus szervekkel?

Másodszor, képesek-e a városok
minden lakójukat bevonni?

Végül pedig, mi magunk képesek vagyunk-e

teljes és boldog életet élni?

Az együttműködéssel kapcsolatban

egyértelműek az adatok.

A szavazási arány világszerte

a '80-as években tetőzött,

és azóta soha nem látott
mértékben csökken.

Ha az országos adatok ilyen rosszak,

városaink szintjén még lehangolóbbak.

Az elmúlt 2 évben

a Föld két legszilárdabb,

legrégebbi demokráciájában,
az USA-ban és Franciaországban

országos önkormányzati
választásokat tartottak.

Franciaországban a szavazók száma
negatív rekordot döntött.

A szavazásra jogosultak közel 40%-a
döntött úgy, hogy otthon marad.

Az USA adatai még ijesztőbbek lettek.

Néhány amerikai városban

a szavazási arány közel volt az 5%-hoz.

Ezt meg kell hogy emésszük.

Olyan demokratikus városokról beszélünk,

ahol a polgárok 95%-a

nem tartotta fontosnak,

hogy megválassza saját vezetőit.

Los Angelesben, egy 4 milliós városban,

a polgármestert alig több
mint 200.000 szavazattal választották meg.

Ez volt a város legalacsonyabb
szavazási aránya az elmúlt 100 évben.

Itt, Rióban, az én városomban,
a legutóbbi önkormányzati választáson

a szabad választási jog ellenére

a szavazók majdnem 30%-a

vagy lemondott a szavazás jogáról,

vagy otthon maradt és
távolmaradási díjat fizetett.

Társadalmi integráció tekintetében
sem járnak élen városaink,

és nem kell messzire menni,

hogy ezt bizonyítani tudjuk.

Rió városában hihetetlen
társadalmi egyenlőtlenség van.

Ez itt Leblon.

Leblon a város leggazdagabb környéke.

Ez pedig Complexo do Alemão.

Itt lakik a város
több mint 70.000

legszegényebb lakója.

Leblon emberi fejlettségi
indexe (HDI) 0,967.

Ezzel megelőzi Norvégiát,
Svájcot vagy Svédországot.

Complexo do Alemão indexe 0,711.

Ezzel valahol Algéria

és Gabon között foglal helyet.

Tehát mint sok más város
a déli féltekén, Rió

egy olyan hely, ahol el lehet jutni

Észak-Európából

Fekete-Afrikába

30 perc alatt.

Autóval valóban 30 perc.

Tömegközlekedéssel kb. 2 óra.

Végül, és talán ez a legfontosabb,

a városok, amik lehetővé teszik, hogy

elképesztően sok kapcsolatot hozzunk létre,

esélyt adhatnak az emberi kiteljesedésre.

Szeretünk mások közelében lenni,

társas lények vagyunk.

Ennek ellenére azok az országok, ahol
a városiasodás már elérte a csúcspontját,

úgy tűnik, hogy ugyanazok az
országok, ahol a városok

már nem tesznek minket boldoggá.

Amerika lakossága már három évtizede
általános boldogságcsökkenéstől szenved.

Ennek fő oka a következő:

az amerikai városépítési modell miatt

a jó minőségű közterületek gyakorlatilag
eltűntek sok, sok amerikai városban.

Ezáltal csökken az emberi
kapcsolatok száma,

azoknak a dolgoknak a száma, amik
boldoggá tesznek minket.

Számos kutatás bizonyítja,

hogy folyamatosan nő a magányosság,
ezzel szemben csökken a szolidaritás,

az őszinteség, és a szociális
valamint a civil aktivitás.

Hogyan kezdjünk el
olyan városokat építeni,

amelyek érdekeltté tesznek minket?

Olyan városokat, amelyek értékelik
a legnagyobb kincsüket:

azt a lenyűgöző változatosságot,

amit a városlakók képviselnek.

Olyan városokat, amelyek
boldoggá tesznek minket.

Úgy gondolom, hogy ha
meg akarjuk változtatni

a városok kinézetét,

akkor meg kell változtatnunk
azt a döntéshozási folyamatot,

ami a jelenlegi helyzetet előidézte.

Részvételi forradalomra van szükség,

mégpedig nagyon gyorsan.

Az a gondolat, hogy a polgárok
egyetlen feladata a szavazás,

már érvényét vesztette.

Az emberek belefáradtak, hogy
csak néhány évente,

a választások idején legyen
hatalmuk, akkor, amikor

eljön az ideje, hogy
átruházzák azt valaki másra.

Ha a 2013. júniusi brazíliai tüntetésekből

tanulhattunk valamit,

az az, hogy valahányszor megpróbáljuk

érvényre juttatni az akaratunkat

a szavazási kereteken kívül, összevernek,

megaláznak, és letartóztatnak minket.

Ennek meg kell változnia,

mert amikor megváltozik,

akkor nemcsak újra
érdekeltté válnak az emberek

a reprezentációs struktúrában,

de ki is egészítik azt

egyenes, hatékony
és kollektív döntéshozatallal.

Olyan döntéshozatallal,

amely támadja az egyenlőtlenséget,

ami a világon mindenütt jelen van.

Olyan döntéshozatallal,

amelyek a városokat

jobb lakóhellyé teszi.

De felmerül egy fogós kérdés:

a széles körű részvétel,

és a hatalom újraelosztása

logisztikai rémálom lehet,

és a technológia itt nyújthat

hihetetlenül nagy segítséget,

hiszen megkönnyíti,
hogy az emberek

szervezkedjenek, kommunikáljanak,

döntéseket hozzanak anélkül, hogy

ugyanakkor, ugyanabban
a helyiségben lennének.

Sajnos a demokratikus
folyamatok tekintetében

városaink vezetése nem használja ki

a technológia nyújtotta lehetőségeket.

Eddig a legtöbb önkormányzat
arra használta a technológiát,

hogy a lakosokat, mint emberi
érzékelőket használta,

akik a hatóságokat adatokkal látták el

a város állapotával kapcsolatban:

jelentették a kátyúkat,

a kidőlt fákat és a kiégett lámpákat.

Ezen kívül meghívtak embereket,
hogy működjenek közre

olyan döntések eredményeinek javításában,

amiket előre meghoztak nekik.

Ez pont olyan, mint
amikor 8 éves koromban

anyukám azt mondta, választhatok.

Este 8-ra ágyban kellett lennem,

de kiválaszthattam, hogy a rózsaszín
vagy a kék pizsamámat szeretném felvenni.

Ez nem közreműködés, az
önkormányzatok nem állnak jól abban,

hogy arra használják a
technológiát, hogy lehetővé tegyék

a fontos döntésekben való részvételt.

Abban, hogyan állapítjuk meg a
költségvetést,

hogyan használjuk a földjeinket, és hogyan
gazdálkodjunk természeti kincseinkkel.

Ezek azok a döntések,

amelyek azokat a globális problémákat
is befolyásolhatják,

amelyek a mi városainkban
is kimutathatóak.

A jó hír az, hogy...
és van jó hírem Önöknek,

nem kell az önkormányzatokra várnunk,

hogy ezt megvalósítsuk.

Van okom hinni benne,

hogy a városlakók képesek felépíteni
saját közreműködési rendszerüket.

Három éve megalapítottunk egy szervezetet

Meu Rio (Az én Rióm) néven.

Megkönnyítjük
a riói embereknek,

hogy olyan városi ügyek és helyek
mentén kezdjenek el szerveződni,

amelyek fontosak nekik,
a saját városukban.

Így befolyásolhatják a szívügyük
vagy a kiválasztott helyük

sorsának alakulását
nap mint nap.

Az elmúlt 3 évben a Meu Rio

160.000 riói lakos
hálózatává nőtte ki magát.

A tagok nagyjából 40%-a
fiatal, 20-29 éves.

Tehát ma minden 15. riói fiatal

részt vesz a mozgalomban.

Tagjaink közé tartozik ez
az imádni való kislány,

Bia, jobbra Önöktől.

Bia csak 11 éves volt,

amikor egyik eszközünket felhasználva
elindított egy kampányt

kedvenc iskolájának
a megmentésére.

Bia iskolája egyébként az ország

egyik legjobb állami iskolája,

és Rio de Janeiro önkormányzata

azért akarta lebontani, hogy

-- nem viccelek -- parkolóházat
építsenek a foci VB-re,

kevéssel az esemény
kezdete előtt.

Bia megkezdte a kampányt,
és mi folyamatosan

figyeltük az iskoláját webkamerán.

Hónapokkal később

az önkormányzat meggondolta magát.

Bia iskolája megmaradt.

Ő itt Jovita.

Ő egy csodálatos nő, akinek a lánya

10 évvel ezelőtt eltűnt.

Azóta sem adta fel, és
rendületlenül keresi a kislányát.

Közben rájött, hogy

először is, nincs egyedül.

Csak a 2013-as év folyamán
6000 ember tűnt el

Rio államban.

Azt is meglátta,
hogy ennek ellenére

Riónak nincs központi rendszere

az eltűntek nyilvántartására
és felderítésére.

Más brazil városokban
ezen rendszerek segítségével

az eltűntekről szóló estek

80%-át sikerült megoldani.

Jovita kampányt indított,

és miután a biztonságügyi
miniszter 16.000 e-mailt kapott

azoktól, akik ezt kérték, elkülönített egy

rendőrségi egységet kifejezetten
ezeknek az eseteknek a megoldására.

Múlt hónap végén nyitották meg
a nagyközönség előtt,

és Jovita ott volt,

interjúkat adott, és
nagyon bájos volt.

Ő pedig Leandro.

Leandro bámulatos srác.

Egy riói nyomornegyedben lakik,

ahol újrahasznosítási projektet indított.

Tavaly december 16-án

kilakoltatási parancsot kapott

Rio de Janeiro önkormányzatától.

Két hete volt elhagyni a helyet,
amit akkor már két éve használt.

Az volt a terv, hogy egy fejlesztő
kapja meg a területet,

aki építési területté alakítja majd.

Leandro kampányt indított,
amelyhez egyik eszközünket,

a Kuktát használta,

ahogy azt korábban Bia és Jobita is tette.

Az önkormányzat szentestére
meggondolta magát.

Ezek a történetek örömmel töltenek el,

de nem csak azért, mert jó a végük.

Azért is boldoggá tesznek,

mert egyben jó kezdetek is.

Bia iskolájában a tanári
és szülői munkaközösség

a hely továbbfejlesztésén dolgozik.

Leandrónak ambiciózus
tervei vannak:

modelljét Rio egyéb hátrányos helyzetű
közösségeibe is át szeretné vinni.

Jovita önkénteskedik annál
a rendőrségi egységnél,

amelynek létrehozásában segédkezett.

Bia, Jovita és Leandro

élő példák arra,

amit a városlakóknak
és az önkormányzatoknak világszerte

tudniuk kell:

Készen állunk.

Városlakókként készen állunk,

hogy döntsünk közös jövőnkről,

mert tudjuk, hogy az,
ahogy a hatalmat megosztjuk,

sokat elárul arról, hogyan
értékeljük magunkat és másokat.

Tudjuk, hogy azzal, hogy részt
veszünk a helyi politikában,

jelezzük, hogy igazán érdekel minket

egymáshoz való viszonyunk,

és készen állunk megtenni ezt

a világ összes városában, most azonnal.

A Mi Városunk hálózat

és a Meu Rio csapat nevében remélem,

hogy az eddig tanultakat
megoszthatjuk másokkal, akik

hasonló kezdeményezéseket
szeretnének indítani saját városukban.

São Paulóban már elkezdtük,

fantasztikus eredménnyel.

Szeretnénk elterjeszteni az egész világon

városlakó-központú, városlakó-vezette
szerveződések hálózatának segítségével,

amelyek inspirálhatnak,

kihívás elé állíthatnak, és
emlékeztethetnek minket arra,

hogy igazi közreműködést
követeljünk a városlakóinktól.

Rajtunk múlik, hogy eldöntsük,

iskolákat vagy parkolóhelyeket akarunk,

közösségi újrahasznosítási projekteket

vagy építési területet,

egyedüllétet vagy szolidaritást,
autókat vagy buszokat,

és a mi felelősségünk,
hogy megtegyük

magunkért, a családjainkért,

azokért, akik miatt érdemes élnünk.

És az elképesztő kreativitásért,

szépségért és csodáért,
amelyek városainkat

minden problémái ellenére

napjaink legnagyszerűbb
találmányává teszik.

Obrigada. Köszönöm.