Miért lenne érdemes tervezéskor mindenkit figyelembe venni?

Sinéad Burke a hétköznapi élet sok olyan részletét ismeri, amely mellett a legtöbben napról napra elmegyünk. 105 cm-es (vagy 3'5"-es) magasságával igyekszik mindent önállóan megoldani, de a tervezett környezet sokszor megnehezíti a dolgát, legyen szó egy ajtózár magasságáról vagy a cipőválasztékról. Elmondja, milyen kis személyként élni, és felteszi a kérdést: "Kik azok, akikre nem gondolunk tervezéskor?"

Megmutatom önöknek a világot
egy másik nézőpontból.

Grandiózusan hangzik, és az is.

Tegnap reggel jöttem Írországból.

Dublinból New Yorkba utaztam,

önállóan.

De a reptér kialakítása,

maga a repülő, vagy a terminál

nem sok önállóságot enged
ha az ember 105 és fél cm magas.

Amerikai mércével 3' 5".

A reptéri alkalmazottak egy tolószékben
toltak végig a repülőtéren.

Szögezzük le, hogy
nincs szükségem tolószékre,

de a reptér kialakítása

és a hozzáférés nehézségei miatt

ez az egyetlen módja számomra
az átjutásnak.

A kézipoggyászommal a lában között,

tolószékben toltak át
a biztonsági ellenőrzőpontokon,

és megérkeztem a beszállókapumhoz.

Azért használom
a tolókocsis szolgáltatást,

mert a terminál nagy részének
tervezésekor rám nem gondoltak.

Vegyük például a biztonsági ellenőrzést.

Nem vagyok elég erős ahhoz,
hogy a kézipoggyászomat

a földről a szalagra emeljem,

hiszen az a szemmagasságomban fut,

és az ott dolgozók biztonsági
okokból nem segíthetnek,

nem emelhetik fel helyettem.

A design gátolja az önállóságomat.

De egyáltalán nem rossz
ilyen méretekkel utazni.

A turistaosztályon a lábhely nekem
akkora, mint másnak a business-en.

(Nevetés)

Sokszor elfelejtem,
hogy kis termetű vagyok.

Az épített környezet és a többi ember az,
akik emlékeztetnek erre.

Egy nyilvános mosdó használata
például elég kínos számomra.

Belépek a fülkébe,

de nem érem el a zárat.

Kreatív vagyok és rugalmas.

Körülnézek, van-e valahol egy kuka,
amit fejjel lefelé fordíthatok.

Biztonságos ez így?

Nem igazán.

Higiénikus?

Biztos, hogy nem.

De a másik megoldás sokkal rosszabb.

Ha így nem működik,
a telefonomat használom.

Így 10-15 cm-t hozzászámolhatok
a magasságomhoz.

Az iPhone-ommal próbálom meg
bezárni a lakatot.

Gyanítom, hogy Jony Ive
nem pont erre tervezte az iPhone-t,

de működik.

A másik megoldás az,
hogy odamegyek egy idegenhez,

elnézést kérek,

és megkérem, hogy álljon őrt
az ajtóm előtt.

Általában megteszik,

és én hálásan jövök ki,

de teljesen megalázva.

Reménykedek, hogy nem vették észre,

hogy kézmosás nélkül léptem ki a mosdóból.

Mindig hordok magammal kézfertőtlenítőt,

mert a mosdókagylót, a szappant,

a kézszárítót és a tükröt sem érem el.

Az akadálymentesített mosdó
is egyfajta opció.

Ott elérem a zárat,

a mosdókagylót, a szappant,
a kézszárítót és a tükröt.

De a WC-t nem tudom használni.

Szándékosan magasabbra tervezték,

hogy a tolószékesek könnyen átülhessenek.

Csodálatos és hasznos fejlesztés,

de a tervezők világában,
amikor egy tervet vagy ötletet

könnyen hozzáférhetőnek neveznek,
mit értenek alatta?

Kinek könnyen hozzáférhető?

És kik azok, akiknek a szükségleteit
figyelmen kívül hagyja?

A mosdó egy példa arra,

hogyan foszt meg a design a méltóságomtól.

De az épített környezet olyan
hétköznapi esetben is

hatással van az életemre,
mint például egy kávé rendelése.

Bevallom,

túl sok kávét iszom.

Skinny vanilla lattét,

de próbálom elhagyni a szirupot.

A kávézók azonban nem jól
vannak megtervezve,

legalábbis nem nekem.

Sorban állás közben
a süteményes pult előtt állok,

és a pultos hívja a következőt.

"A következő, legyen szíves!" - kiabálják.

Engem nem látnak.

A sorban mellettem álló
hívja fel a figyelmet a létezésemre,

és mindenki kényelmetlenül érzi magát.

Olyan gyorsan rendelek, ahogy csak tudok,
és sietek átvenni a kávémat.

Gondolkodjanak el egy pillanatra.

Hová teszik a kávét?

Magasra, a pultra, fedél nélkül.

Megpróbálni elérni és levenni a saját,
kifizetett kávémat,

hihetetlenül veszélyes dolog számomra.

De a design kizáró jellege
a ruhaneműk területén is megfigyelhető.

Olyan öltözéket szeretnék,
amely visszatükrözi a személyiségemet.

Nehéz ilyesmit találni a gyermekrészlegen.

A női ruhák viszont sokszor
túl sok átalakításra szorulnak.

Olyan cipőt szeretnék, amely érettséget,
szakértelmet és kifinomultságot sugároz.

Ehelyett gyakran csak világítós talpú
és tépőzáras tornacipőket tudnak ajánlani.

Nem vagyok teljesen
a világítós talpú cipők ellen.

(Nevetés)

De még olyan egyszerű dolgok is
beletartoznak a tervezés csapdáiba,

mint felülni egy székre.

Nem tudok álló pozícióból
csak úgy elegánsan leülni.

A sztenderd székmagasságnak köszönhetően

négykézláb kell felkúsznom rá,

csak hogy leülhessek,

miközben mindig ott van bennem,
hogy a szék bármikor felborulhat.

De annak ellenére, hogy a design miatt
nehézségeim akadnak,

legyen szó egy székről,
egy mosdóról, egy kávézóról vagy ruhákról,

számíthatok az idegenek kedvességére,

és profitálhatok belőle.

De nem mindenki ilyen kedves.

Mindig emlékeztet az alacsony termetemre,

amikor egy idegen rámmutat,

megbámul,

nevet rajtam,

kicsúfol,

vagy lefotóz.

Ezek majdnem minden nap megtörténnek.

A közösségi média népszerűvé válása
lehetőséget teremtett számomra,

hogy bloggerként és aktivistaként
hallassam a hangom,

de közben izgulok is miatta,

mert bármikor mémmé válhatok,

vagy gyakran megosztott
online attrakcióvá,

a beleegyezésem nélkül.

Álljunk meg egy pillanatra,

hogy tisztázzunk valamit.

A "törpe" szó megbélyegez.

P.T. Barnum és a cirkuszi előadások
idejéből származik.

A társadalom azóta fejlődött.

A szókincsünknek is tükröznie kellene ezt.

A nyelvnek ereje van.

Nem csak kifejezi a társadalmunkat,

hanem formálja is azt.

Nagyon büszke vagyok rá,
hogy kis embernek születtem,

hogy örököltem ezt az állapotot,
az achondroplasiát.

De a legbüszkébb a keresztnevemre,
a Sinead-re vagyok.

Az achondroplasia a törpenövés
legelterjedtebb formája.

Szó szerint azt jelenti,
hogy "porcfejlődés nélkül".

Rövidek a végtagjaim,

és jellegzetes achondroplasiás
a homlokom és az orrom.

A karjaimat nem tudom teljesen kinyújtani,

de meg tudom nyalni a könyökömet.

Ezt viszont nem fogom most megmutatni.

Az achondroplasia minden
húszezredik embertársunkat érinti.

A kis emberek 80%-a
átlagos termetű szülők gyermeke.

Ez azt jelenti, hogy a teremben
bárkinek lehetne achondroplasiás gyermeke.

Én mégis örököltem ezt az állapotot,
az édesapámtól.

Szeretnék mutatni önöknek
egy képet a családomról.

Az édesanyám átlagos magasságú,

az édesapám kis ember.

Én öt gyermek közül vagyok a legidősebb.

Van három húgom és egy öcsém.

Mindannyian átlagos magasságúak.

Hihetetlenül szerencsés vagyok,
hogy olyan családba születtem,

amely ápolta a kíváncsiságomat
és kitartásra nevelt,

amely megvédett az idegenek
rosszindulatától és butaságától,

és amely felvértezett kitartással,
kreativitással és magabiztossággal.

Szükségem van ezekre a túléléshez,
a környezet és a társadalom formálásához.

Ha meg kell határoznom
a sikerességem fő okát,

az az, hogy szeretett gyermek
voltam és vagyok mindmáig.

Mára már egy jó adag szarkazmussal
felvértezett szeretett gyermek,

de kétségkívül szeretett gyermek.

Azzal a céllal beszéltem magamról,

hogy új nézőpontot mutassak önöknek.

Vitatni szeretném azt az elgondolást,

miszerint a tervezés csak a funkcióról
és a szépségről szól.

A design nagy hatással van
az emberek életére,

mindenkiére.

A design egy eszköz arra,
hogy a világ részének érezhessük magunkat,

ugyanakkor a tervezés által
biztosíthatjuk egy személy

emberi méltóságát és emberi jogait.

A design sebezhetővé is tehet,

ha olyan csoportba tartozol,
amelynek az igényeivel nem számolnak.

Tehát azt szeretném ma elérni,
hogy gondolkozzanak el.

Kik azok, akiknek nem tervezünk?

Hogyan tudnánk megerősíteni jelenlétüket,

és megosztani tapasztalataikat?

Mi a következő lépés?

A tervezés óriási kiváltság,

de még nagyobb felelősség.

Szeretném, ha kinyitnák a szemüket.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)