Terek formálása -- belül és kívül

A legendás szobrász, Antony Gormley megeleveníti a teret és az emberi formát. Művei azt a belső teret fedezik fel, melyet önnön testünkben érzünk, és az ezt körülölelő külső teret, annak tudatában, hogy nem vagyunk mások, csak pontok: térben és időben.

Arról fogok beszélni, hogy miért is lettem szobrász,

és azt gondolhatják, a szobrászok

anyaggal foglalkoznak, tárgyakkal

és testekkel,

de azt hiszem, ami a leginkább érdekel,

az a téralkotás, ezért is választottam a mai témát:

Terek formálása.

A bennünk,

és a rajtunk kívül levő tér formálása.

Gyerekkoromban,

nem tudom, önök közül hányan nőttek fel az '50-es években,

de engem általában felküldtek egy-egy kényszersziesztára.(Nevetés)

Igazán rémes ötlet. Mármint tudják, ebéd után,

hatévesen inkább fára akarnánk mászni.

De nekem fel kellett mennem egy picike szobába,

amit valójában egy régi erkélyből alakítottak át,

szóval hihetetlenül forró, szűkös és világos volt,

és ott kellett feküdnöm. Nevetséges volt.

Bárhogy is, valamilyen okból megígértem magamnak,

hogy nem mozdulok,

és azt fogom tenni, amit anyukám

elvár.

Így ott voltam, feküdtem az apró szobában,

meleg, sötét, klausztrofób, gyufásskatulyányi az elmémben,

de különös módon, ahogy ez így ment még

napokon, heteken, hónapokon át, a tér lassan kitágult,

sötétebbé és hűsebbé vált,

mígnem tényleg vágyakoztam a másfél órányi

kényszermozdulatlanság és pihenő után,

és valóban vártam, hogy bemehessek abba

a sötét térbe.

Nem bánják, ha kipróbálunk valami teljesen mást?

Behunyhatnánk a szemünket egy percre?

Nem lesz ijesztő.

Ez most nem valami misztikus dolog. (Nevetés)

Egyszerűen csak szeretném, ha mind ott lennénk.

Szóval én is csinálom. Mindannyian ott leszünk.

Hunyják be a szemüket egy percre.

Itt vagyunk, egy térben,

a szubjektív, kollektív térben, a test sötétségében.

Úgy gondolok rá, mint a képzelet terére,

a lehetségesére,

de milyen is ez?

Tárgytalan. Nincsenek benne dolgok.

Dimenziótlan. Határtalan.

Végtelen.

Oké, nyissák ki a szemüket.

Ez az a hely, amivel szerintem a szobor --

ami kissé paradox, mivel egy szobor lényege

az anyagi alkotás --

de azt hiszem, ez az a tér,

amivel egy szobor összeköthet minket.

Képzeljék el, hogy Amerika közepén vagyunk.

Alszanak. Felébrednek,

és anélkül, hogy felemelnék fejüket a földről,

a hálózsákjukról, belátnak száz kilométert.

Ez egy száraz tómeder.

Fiatal voltam. Épphogy befejeztem a művészeti iskolát.

Olyasvalamit akartam végezni, amivel közvetlenül

dolgozhatok a világgal, közvetlenül a hellyel.

Csodálatos hely volt, mert ez volt az a táj,

ahol elképzelhettem,

hogy én érintem elsőként.

Ez volt a hely, ahol semmi sem történt igazán.

Mindegy is, tartsanak ki,

felkaptam egy ökölnyi követ,

olyan messzire dobtam, ahogy bírtam,

mintegy 22 méterre.

Aztán összeszedtem a köveket ebben a sugárban,

és egy halomba raktam.

Ez pedig a halom, egyébként.

Majd felálltam a rakásra,

és ismét elhajítottam a köveket,

és íme, az átrendezett sivatag.

Mondhatnák, nos, hogy nem különösebben lett más,

mint amikor elkezdtem.

(Nevetés)

Mi ez a felhajtás?

Valójában, Chris aggódott és azt mondta,

"Figyelj, ezt a diát ne vetítsd le,

mert azt fogják gondolni, hogy te is csak egy újabb

őrült modern művész vagy, aki nem igazán csinál semmit."

(Nevetés)

De a valóság az, hogy ez bizonyítéka

egy élő test hatásának más testeken,

kövek, amikre földtani képződményekként tekintünk,

az erózió tárgyaiként, az idő lenyomatának bizonyítékaiként.

Ez egy hely, amire én csupán

szeretném, ha másként néznének,

az itt történtek ismeretében,

az emberi esemény tudatában,

és ami csak annyit kér tőlünk, hogy lássuk

a világunkat kissé eltérően attól

a világtól, amelyben osztozunk egymással,

a technológiai világtól,

hogy figyeljünk újra az elemi világra.

Az elemi világ az a tér, ahol mindannyian élünk,

ahol az imént együtt jártunk, a test sötétségéé.

Ismét ezzel a környezettel akartam kezdeni,

a meghitt, szubjektív térrel,

amelyben mindegyikünk él, azonban a látható

túloldaláról megközelítve.

Tehát itt a stúdió napi tevékenysége.

Láthatják, nem csinálok sok mindent. Csak állok ott,

újra lehunyt szemmel, amíg mások

megformáznak, ez egyértelmű.

Indexikus leképzése ez a megélt pillanatnak,

egy időben létező test pillanatának.

Vajon feltérképezhetjük ezt a teret a neutrínók nyelvével,

a kozmikus sugarakéval, a test behatárolt mivoltát véve

e tér korlátjaként, azonban teljesen fordított módon, mint

ahogy a hagyományos görög ábrázolás tette?

A régmúlt időkben fogtak egy halom pentelikoni márványt,

és megvésték a felületét, hogy leképezzék a bőrt,

a megjelenést,

amit Arisztotelész úgy határozott meg, mint

anyag és megjelenés különbségét,

a dolgokat láthatóvá tevőként,

de mi most a másik oldalról dolgozunk.

Vagy elérhetnénk ugyanezt egy exkluzív membránnal?

Ez egy ólomtok aköré a tér köré vonva,

amit a testem elfoglalt, de immár üres.

A munka címe "Megtanulni látni".

Ez valamiféle éjszaka,

nevezhetnénk 96 százalék gravitációnak,

amit nem ismerünk, sötét anyagnak,

térbe helyezve, bárhogy is, ez az emberi tér egy újabb verziója

az általános térben, de nem tudom látják-e,

a szemek is szerepelnek, lehunyva.

A címe "Megtanulni látni", mert egy tárgyról szól,

ami remélhetőleg reflexíven működik, és arról a

látványról beszél, vagy arról a kapcsolatról a test sötétségével,

amit én a lehetőségek terének tartok.

Elérhetnénk-e ezt máshogy, az atommag körüli

részecskék nyelvén, és beszélhetnénk-e a testről,

mint energia központról?

Immár nem szobrokon keresztül: mentesítve a testet

az állás feladatától, lemondva az álló emberi testről,

vagy az álló szoborról, engedjék meg neki,

engedjék, hogy energiamező legyen, tér a térben,

ami az emberi életről beszél, az entropizálódás és

a valamiféle koncentráció között,

a lehetőségek emberi tere, az általános térben.

Megközelíthetjük máshogy is?

A sötét anyag most a horizonttal kerül egy síkra.

Ha az elmék testekben élnek, a testek pedig ruhákban,

majd termekben, majd épületekben,

majd városokban, vajon nekik is lehet egy végső bőrük,

és lehet ez a bőr érzékelhető?

A horizont.

Vajon a művészet lényege, hogy

megpróbálja elképzelni, mi rejlik a láthatáron túl?

Használhatjuk-e a testet egy üres katalizátoraként

valamiféle empátiának

a téridő tapasztalata iránt úgy, mint ahogy itt állok

önök előtt, megpróbálván érezni és létrehozni egy kapcsolatot

ebben a téridőben, amin osztozunk,

használhatjuk-e a test memóriájaként,

egy emberi térként a térben, egy tapasztalat

katalizátoraként, ismét, elsőkézbeli tapasztalatának

az elemi időnek.

Emberi idő, ipari idő, kitéve

az árapály idejének, amelyben ezeket az emlékeit

egy adott testnek, ami bármilyen test lehet,

megsokszorozva a mechanikus reprodukció idejében,

számtalanszor, 8 négyzetkilométeren elhelyezve,

másfél kilométerre a tengerben,

amint eltűnik, az éjjelek és nappalok váltakozásában.

Nézzék ezt a művet. A Mersey torkolatánál áll,

Liverpool határán.

Megfigyelhetik, hogy is fest a liverpooli tenger

egy tipikus délutánon.

A darabok megjelennek és eltűnnek,

de talán még ennél is fontosabb --

ez az északi látvány az installáció közepéről --,

egy mezőt alkotnak: mezőt, ami magában foglalja

az életet és a helyettesítő testeket, egy egyfajta kapcsolatban,

egy köztük létesült kapcsolatban, és relációban azzal a korláttal,

a határral, a horizonttal.

Visszatérve, lehetséges volna

venni ezt a gondolatot, az elméről, a testről, a test építéséről,

és kiszorítani vele az elsődleges testet,

a biológiai szervezetet, és vele a másodikat,

az építészet testét, és az épített környezetét?

A mű címe "Terem az ausztrál Nagy Homoksivatagnak".

Meghatározatlan helyen van,

és sosem tettem közzé, pontosan hol is.

Ez egy objektum az elmének.

Úgy gondolok rá, mint egy 21. sz.-i Buddhára.

Ismét, a test sötétsége,

ezúttal egy bunkerformába foglalva,

azon minimális pozícióban, amit egy testnek elfoglalnia szükséges,

egy zsugorított test.

Egy-egy lyuk az ánusz, pénisz szinteken.

Lyukak a füleknél. A szemek helyén nincsenek.

Nyílás a száj számára. Hat és fél centiméter vastag

beton, üres belsővel.

Ismét egy tökéletesen sík helyszín,

360 fokos horizonttal.

Ugyanazon kérdést veti fel,

mintha mi látnánk először,

hogy mi is az emberi kivetülés kapcsolata

idővel és térrel.

Úgy tekintve e motívumra, mintha

a test sötétségének átültetése volna az építészetbe,

felhasználhatjuk-e az építészeti teret másként, mint életteret,

úgymint metaforát,

és alkalmazhatjuk-e a szisztolés és diasztolés

kisebb-nagyobb tereit arra, hogy egyfajta

elsőkézbőli szomatikus narratívát nyújtsanak egy utazásra,

téren, fényen és sötétségen át?

Néhány részecske és némi súly munkája az,

ami a testet várossá teszi, sejtek aggregációjává,

ahol minden összekapcsolt,

és ami megenged némi vizuális hozzáférést

bizonyos részeihez.

Az utolsó munka, amit meg akartam önökkel osztani,

a "Vak fény", amely talán

a legnyíltabb mű,

és e radikális nyitottság eszméjében,

talán a legradikálisabb, ami valaha leszek,

fényt és a vízpárát használva alapanyagaimként.

Itt van egy doboz,

152 kilopascal légnyomáson megtöltve

egy felhővel, és nagyon erős fénnyel.

Amint az egyre nyíló bejárata felé sétálunk,

eltűnünk, mind önmagunk, mind mások számára.

Ha kinyújtanánk a kezünket magunk elé,

nem látnánk.

Ha lefelé nézünk, a lábainkat sem látjuk.

Tudattá válunk, tárgy nélkül,

megszabadultan attól a dimenzionális

és mérhető módtól, amellyel az élet kapcsol minket a

a kényszerűhöz.

De ez egy tér, ami valójában tömve van emberekkel,

testetlen hangokkal,

és ebben a környezetben,

amikor az emberek közelebb kerülnek a testi szféránkhoz,

igazán közel, csupán reprezentációk érzetét keltik.

Amikor feltűnnek, közel a határhoz,

reprezentációk, ábrázolások, amelyben

a nézők válnak megtekintetté.

Számomra a művészet nem tárgyak monetáris cseréjéről szól.

Arról szól, ahogy megerősítjük első kézből szerzett tapasztalatainkat

jelen időben.

Ahogy John Cage mondta,

"Nem valamely cél irányába haladunk.

A célnál vagyunk, ami velünk változik.

Ha a művészetnek van szándéka, az az, hogy ráirányítsa a tekintetünket e tényre."

Nagyon köszönöm.

(Taps)