A gyomorkeltő béka és az erszényesfarkas feltámasztása

A gyomorkeltő béka ugyanúgy rakja le petéit, ahogy a többi béka, de aztán lenyeli, majd a gyomrában kelti ki őket. Pontosabban ezt tette 30 évvel ezelőttig, amikor is kihalt. Michael Archer paleontológus azért küzd, hogy visszahozza az erszényesfarkast és a gyomorkeltő békát, melynek kihalását -- akarva-akaratlanul -- az ember okozta. (A felvétel a TEDxDeExtinction rendezvényén készült.)

Felteszem a mindannyiunkat izgató kérdést:

Muszáj, hogy a kihalás örökre szóljon?

Előadásomban két projektről kívánok beszélni önöknek.

Az egyik az Erszényesfarkas Projekt.

A másik a Lázár Projekt,

mely a gyomorköltő békáról szól.

Jogos a kérdés,

hogy mért pont erre a két állatra koncentrálok.

Nos, először is azért, mert mindkettő

egy teljes családot képvisel a maga nemében.

Tehát egy egész családot veszítettünk el.

Ezzel egy jó nagy adagja tűnt el a globális genomnak.

Szeretném ezt visszacsinálni.

A másik ok az, hogy ezeket a jószágokat mi pusztítottuk ki.

Az erszényesfarkas esetében, sajnálatos módon,

ami a szemünk elé került, azt lelőttük. Lemészároltuk őket.

A gyomorköltő béka esetében

lehet, hogy halomra "gombáztuk" őket.

Van egy borzasztó gombaféle, a Batrachochytrium,

amelyik terjedőben van a Földön,

és ez elintézi a békákat az egész világon.

Úgy gondoljuk, hogy valószínűleg ez történt ezzel a békával is,

márpedig ezt a gombát az ember terjeszti.

Ami felvet egy fontos etikai kérdést,

melyet, úgy hiszem, sokszor hallottak már,

amikor ez a téma felmerült.

A lényeg a következő.

Ha biztos, hogy mi irtottuk ki ezeket a fajokat,

akkor szerintem nemcsak az az erkölcsi kötelességünk,

hogy megnézzük, miképp lehetne helyretenni a dolgot,

hanem az is, hogy helyre is tegyük, ha tudjuk.

Nos, a Lázár Projekttel kezdem.

Vagyis a békával. Na igen, egy béka, gondolják.

Csakhogy itt nem akármilyen békáról van szó.

Egy szimpla békától eltérően, amely lepetézik a vízbe,

majd elballag, minden jót kívánva a békuciknak,

ez a béka lenyelte a megtermékenyített petéit,

melyek lecsúsztak a gyomrába, ahová az étel szokott,

de nem emésztette meg a petéit,

hanem a gyomrát méhvé változtatta.

Aztán a peték ebihallá alakultak a gyomrában,

majd ugyanott továbbfejlődtek békává,

és addig növekedtek a gyomrában, míg végül

szegény anyabéka majd' kipukkadt.

Ekkor rájött egy kis köhögés és csuklás, és már

spricceltek is ki a száján a kis békák.

Ezt látva, a biológusok izgalomba jöttek.

Ez hihetetlen, gondolták.

Egy állatot sem ismertek addig, nemhogy békát, amely

képes lett volna egyik szervét más szervvé alakítani.

És el lehet képzelni, hogy az orvosok is teljesen rákattantak.

Ha megértenénk, hogy képes a béka a pociját

úgy működtetni, ahogy, akkor talán

kimódolhatnánk azt is, hogy ezt

a saját hasznunkra fordítsuk.

Nem arra célzok, hogy a kisbabát a gyomrunkban kéne kihordani,

hanem csak arra, hogy esetleg szabályozhatnánk

a gyomrunk emésztőnedv-kiválasztását.

És épp, amikor mindenki fantáziája beindult: puff neki!

Már ki is pusztult.

Felhívtam a barátomat, Mike Tylert, aki egyetemi tanár

a University of Adelaide-en.

Ő volt az utolsó, akinek volt ilyen békája --

egy kisebb kolónia -- a laborjában.

És megkérdeztem tőle: "Mike, nincs véletlenül" --

ez 30-40 éve történt --

"nem maradt egy kis lefagyasztott testszövet ebből a békából?"

Elgondolkodott egy kicsit, aztán odament a mélyhűtőjéhez,

mely a mínusz 20 Celsiust tartja,

átkutatott mindent a fagyasztóban,

és a legalján talált egy üveget,

amely ennek a békának a szöveteit tartalmazta.

Ez nagyon izgalmas volt, de nem volt túl nagy okunk

arra számítani, hogy sikerrel járunk,

mert a szövethez nem adtak krioprotektánst, afféle

fagyásgátlót, amely megvédte volna a lefagyasztott sejteket.

Mert normálisan, amikor a víz megfagy, kitágul,

és ugyanez történik ilyenkor a sejtben is.

Ha az ember lefagyaszt egy szövetet, a víz kitágul,

amitől a sejtfalak szétrepednek.

Nos, mikroszkópos vizsgálatnak vetettük alá a szövetet.

Nem is nézett ki olyan rosszul. A sejtfalak épnek tűntek.

Akkor hát, gondoltuk, vágjunk bele.

Amibe belevágtunk, azt úgy hívják, hogy

szomatikus sejtmagátültetés.

Fogtuk a petéit egy rokon fajnak, egy élő békának,

és inaktiváltuk a pete sejtmagját.

Ehhez UV sugárzást használtunk.

Akkor aztán kiszedtünk egy halott sejtmagot a kihalt béka

halott szövetéből, és beraktuk az előkészített petébe.

Igazából ez olyasmi, mint egy klónozási projekt,

mint ahogy Dollyt létrehozták, de mégis egészen más,

mert Dolly estében élő birkasejtmag került élő birkasejtbe.

Már az is kész csoda volt, de meg lehetett csinálni.

Mi viszont egy kihalt faj halott sejtmagját próbáltuk belerakni

egy teljesen más faj sejtjébe, azt remélve, hogy működni fog.

Nos, nem volt igazán okunk abban reménykedni, hogy fog,

de száz és száz alkalommal próbálkoztunk a dologgal.

És akkor idén februárban, az utolsó próbálkozások során,

a szemem láttára kezdődött el a csoda.

A létrehozott peték zöme nem működött ugyan,

de váratlanul az egyik osztódni kezdett.

Ez igazán izgalmas volt. És akkor a pete ismét osztódott.

Aztán megint. És kicsivel később ott volt előttünk egy

korai stádiumú embrió, mely sejtek százaiból állt.

Némelyik sejtnek megvizsgáltuk a DNS-ét,

és az megegyezett a kihalt békáéval.

Nagy izgalomba jöttünk. Ez még nem egy ebihal volt.

Pláne nem egy béka. De jó nagy szakasz azon az úton,

mely egy kihalt faj visszahozásához vezet.

És ez itt olyan hír, amit még nem hoztunk nyilvánosságra.

Még mindig izgalomban vagyunk. De tovább kell lépnünk.

Azt szeretnénk, ha ez a sejtgombóc differenciálódna,

betüremkedne, és különböző szöveteket hozna létre.

És így tovább, míg egy ebihalat, majd egy békát nem kapunk.

Meglátják: nemsokára meglesz a béka, és

boldogan ugrál vissza a földi létezésbe.

Köszönöm. (Taps)

Még nem végeztünk, de tartsák készenlétben azt a tapsot.

A másik, amiről beszélni akarok, az Erszényesfarkas Projekt.

Az erszényesfarkas legtöbb embert a kutyára emlékezteti,

vagy a tigrisre a csíkjai miatt.

De nem rokona egyiknek sem.

Ahogy a nevéből sejthető, erszényes állat: a kicsinyei

az erszényében fejlődtek, ahogy a kengurué és a koaláé.

A története hosszú és lenyűgöző,

mely 25 millió éve kezdődött.

A Thylacinus cynocephalus története egyben tragikus is.

Az első példányok az ausztrál esőerdőkben

bukkantak fel 25 millió éve,

a fosszíliák felderítése a National Geographic Society

segítségével történt. Ez itt Riversleigh.

Ezekben a fosszilis kőzetekben elképesztő állatokra akadtak.

Volt köztük erszényes oroszlán.

Volt köztük ragadozó kenguru.

Más, mint amit az ember kengurunak gondol,

de végül is ezek húsevő kenguruk.

Megtaláltuk a világ legnagyobb madarát,

nagyobbat, mint az a madagaszkári volt,

és az is húst evett. Egy óriási, bizarr kacsa.

És akkoriban a krokodilok sem tudták a dolgukat.

A krokodilra úgy gondolunk, mint egy vízben

csúnyálkodó jószágra.

Ezek a krokodilok viszont szárazföldiek voltak,

még a fára is felmásztak, hogy rápottyanjanak

a földön bóklászó áldozatra.

Nálunk, Ausztáliában, potyodílusok éltek. Tényleg voltak ilyenek.

De nemcsak a többi bizarr állatra pottyantak rá,

hanem az erszényesfarkasokra is.

Azokban az ősi őserdőkben öt különböző fajta erszényesfarkas élt:

voltak hatalmas nagyok és voltak közepesek,

és volt csivavatermetű is köztük.

Paris Hilton is képes lett volna

a ridiküljében hurcolni egyet,

míg egy potyodílus ki nem szemeli leszállópályának.

Akárhogy is, elképesztő hely volt,

de sajnos, Ausztrália időközben megváltozott.

Az éghajlatváltozás már akkor is napirenden volt,

és az erdők lassacskán eltűntek,

a vidék egyre szárazabb lett,

az erszényesfarkas-fajták száma csökkent,

míg aztán félmillió évvel ezelőtt már csak egy maradt.

10 000 évvel ezelőtt eltűntek

Új-Guineából, és sajnos,

4000 évvel ezelőtt valakik,

fogalmunk sincs, hogy kik, behozták a dingót --

ezt a nagyon ősi típusú kutyát -- Ausztráliába.

És amint látják, a dingó alakja

nagyon hasonlít az erszényesfarkaséhoz.

A hasonlóság azt jelenti, hogy vetélytársak lehettek.

Hasonló táplálékon éltek.

Elképzelhető, hogy az őslakosok

dingókat tartottak, és így a dingó

előnyt szerzett a túlélésért folyó versenyben.

Egy biztos: alig jelent meg a dingó,

az erszényesfarkas eltűnt az ausztrál kontinensről,

és csak Tasmaniában maradt fenn.

A következő sajnálatos esemény az erszényesfarkas történetében

az európaiak érkezése volt 1788-ban, akik

magukkal hozták értékeiket, köztük a juhaikat is.

Ahogy meglátták az erszényesfarkast Tasmániában,

rögtön arra gondoltak: hoppá, ez így nem lesz jó.

Ez a jószág meg fogja enni a birkákat.

Valójában nem ez történt.

A birkákat igazából a vadkutyák eszegették, de a balhét az erszényesfarkas vitte el.

A kormány nyomban kiadta az ukázt: ez az,

szabaduljunk meg tőlük, és fizetett az embereknek,

hogy öljék le mindet, amit csak látnak.

Az 1930-as évek elejére 3-4000 erszényesfarkast

gyilkoltak le. Ez katasztrófa volt,

a vég kezdete.

Nézzék meg ezt a filmfelvételt.

Nagyon elszomorít, mert elképesztő egy állat, és szinte hihetetlen,

hogy megvolt a technológiánk a lefilmezésére,

mielőtt elmerült volna a megsemmisülés tengerében,

ugyanakkor, sajnálatos módon, egy fikarcnyit sem törődtünk

a faj sorsával.

Ezek a felvételek Benjamint, az utolsó élő erszényesfarkast mutatják

a hobarti Beaumaris Állatkertben.

Az okozott sérülést -- hogy a fajt csaknem lesöpörtük a színről --

sértéssel tetézve, ezt a példányt, mellyel a gondozók

gondatlansága végzett, akik nem engedték be a vackára egy

hobarti fagyos éjszakán -- a kihűlés végzett vele -- és reggel,

Benjamin tetemét megtalálva

olyan keveset törődtek az állattal,

hogy a testét a szemétre vetették.

Muszáj ebbe beletörődnünk?

1990-ben az Ausztrál Múzeumban dolgoztam.

Lenyűgöztek az erszényesfarkasok. Mindig is így volt.

A koponyákat tanulmányoztam; megpróbáltam felderíteni

a kapcsolatukat másfajta állatokkal,

és akkor megláttam ezt az üveget itt, és az üvegben

egy kis erszényesfarkas lánykölyköt, kb. 6 hónapost.

A fickó, aki az anyát megölte,

alkoholban konzerválta a kölyköt.

Paleontológus létemre tudtam, hogy az alkohol megóvja a DNS-t.

Ez 1990-ben volt. Megkérdeztem a genetikus ismerőseimet,

elképzelhető-e, hogy ebből a kölyökből

kivonjunk egy kis DNS-t, ha van benne,

hogy annak segítségével -- majd egyszer, valamikor --

visszahozzuk az erszényesfarkast.

A genetikusok kinevettek. De ez még hat évvel Dolly előtt történt.

A klónozás akkor még science fiction volt. Még nem történt meg.

De egyszer csak megtörtént az első klónozás.

És amikor az Ausztrál Múzeum igazgatója lettem,

arra gondoltam, hogy belevágok a dologba.

Felállítottam egy csapatot.

Átvizsgáltuk a kölyköt, hogy mi van benne,

és találtunk benne erszényesfarkas-DNS-t. Heuréka!

Nagy izgalomba jöttünk.

Sajnos, egy csomó emberi DNS-t is találtunk a konzervben.

A múzeum összes régebbi gondnoka

kiszúrta ezt a csodálatos példányt,

beledugta a kezét az üvegbe, kihúzta a kölyköt, és arra gondolt,

"Hú, ez nem semmi!", aztán plotty, visszapottyantotta megint,

beszennyezve közben a mintát.

És ez gondot jelentett. Ha az a cél, hogy a kinyert DNS

segítségével visszahozzuk az erszényesfarkast,

nagyon kínos lenne,

ha az információt a gép egyik végébe dugva -- némi

zakatolás és villogás után -- egy öreg, töpörödött gondnok

bújna elő a másik oldalon. (Nevetés)

Lehet, hogy a gondnok ennek örülne,

de nekünk csak a gondjaink szaporodnának.

Így aztán tovább vizsgáltuk a mintákat,

legfőképp a koponyákban talált fogakat vettük szemügyre --

ezekbe a kemény részekbe senki sem dughatta bele az ujját --

és sokkal jobb minőségű DNS-re leltünk.

Mitokondriális géneket is találtunk. Ott voltak.

Kiszedtük őket.

Eddig meg lettünk volna. De mit kezdjünk az egésszel?

Nos, George Church a "Regenesis" (Újrateremtés) c. könyvében

több technikát is említ, melyek

a töredezett DNS feldolgozásával kapcsolatosak.

Reméljük, hogy sikerül majd visszaállítani a DNS-t

életképes állapotúra, hogy aztán, ahogy a Lázár Projekt esetében,

beletegyük egy gazdafaj petéjébe.

Nyilván más fajról lehet csak szó.

Melyik legyen az? Kipróbálhatnánk az erszényes ördögöt.

Ez távoli rokona az erszényesfarkasnak.

Így az erszényes ördög déli végéből

erszényesfarkas cuppanna elő.

A projekt bírálói azt mondják: álljon meg a menet.

Erszényesfarkas? Erszényes ördögből? Ez fájni fog!

Nem fog. Ezek erszényesek.

Egy újszülöttük akkora, mint egy borsószem.

Az erszényes ördög észre sem veszi, hogy megszült.

Azt hiszi majd, hogy övé a világ

legcsúfabb erszényes ördögfiókája,

de ezt is el fogja fogadni egy kis támogatással.

Andrew Pask és kollégái bebizonyították,

hogy nem feltétlenül időpocsékolás, amit csinálunk.

És mindez még a jövő, még nem vagyunk ott,

de olyasmi, amin már most gondolkodnunk kell.

Vettek egy csöppet ugyanebből a konzerv-DNS-ből,

és beépítették egy egér genomjába,

de megcímkézve, hogy ha bármit is termel

az az erszényesfarkas-DNS,

az kékeszöld legyen az egérbébiben.

Ily módon az erszényesfarkas-DNS által gyártott

erszényesfarkas-szövetek felismerhetővé váltak.

Amikor kijött a bébi, tele volt kékeszöld szövettel.

Ebből pedig látszik, hogy ha sikerül összerakni a genomot,

akkor az egy élő sejtbe rakva erszényesfarkas-dolgokat fog produkálni.

Nem kockázatos ez?

Fogjuk egy állat alkotórészeit

és belekeverjük egy másfajta állat sejtjébe.

Akkor most egy Frankensteint kapunk?

Valami bizarr hibrid kimérát?

A válasz az, hogy nem.

Ha a hibridsejt magjába csakis erszényesfarkas-DNS kerül,

akkor csakis az jöhet ki

az ördög másik végén is.

Jól van, és ha ez sikerült, akkor visszatehetjük oda, ahová való?

Ez kulcskérdés a visszahozásban.

Ott kell tartanunk a laborban,

vagy visszavihetjük oda, ahol az erszényesfarkasok éltek?

Visszahelyezhetjük a trónjára a tasmaniai állatok királyát,

helyreállítva a rég ökológiai rendszert?

Vagy Tasmania oly sokat változott,

hogy ez többé már nem lehetséges?

Elmentem Tasmaniába. Bejártam sok olyan vidéket,

ahol az erszényesfarkas gyakori volt.

Beszélgettem olyanokkal, mint Peter Carter ezen a képen,

aki 90 éves volt, amikor találkoztam vele.

És ez az ember, 1926-ban, az apjával és a testvérével

erszényesfarkasokat fogott csapdával.

És amikor ezzel az emberrel beszélgettem,

belenéztem a szemébe, és arra gondoltam,

hogy a szemei mögött ott van egy agy,

mely emlékeket őriz arról, milyen is volt egy erszényesfarkas

érintése, milyen volt a szaga, a hangja.

Kötélen vezette őket.

Olyan személyes élményei voltak,

melyekért a fél lábamat adtam volna cserébe.

Mi itt mind szeretnénk, ha ez megismétlődhetne.

Elég az hozzá, megkérdeztem Petert, vissza tudna-e vinni

minket oda, ahol az erszényesfarkasokat fogta.

Arra voltam kíváncsi, hogy megváltozott-e ott a környezet.

Törte a fejét. Ne feledjük, csaknem 80 év telt el azóta,

hogy utoljára járt abban a viskóban.

Akárhogy is, megtalálta az ösvényt a bozótban,

és lám, épp ahol emlékezett rá, ott volt a kunyhó,

és a szemét elöntötték a könnyek.

Csak nézte a kunyhót. Aztán bement.

A kunyhó fala mentén ott voltak a pallók,

amelyen az apjával és a testvérével aludtak éjjelente.

És ahogy visszatértek az emlékei, így szólt:

"Emlékszem, hogy az erszényesfarkasok körbejárták a kunyhót,

mert kíváncsiak voltak, mi van belül."

Utánozta a hangjukat is: "Jip! Jip!, Jip!"

Mindezek részei életének és emlékeinek.

És akkor feltettem a kulcskérdést Peternek:

Változott a hely? "Nem", felelte.

A kalyibát délibükk (Nothofagus) erdők vették körül,

akárcsak 1926-ban, amikor ott tanyáztak.

Körülötte füves terület húzódott.

Az erszényesfarkas klasszikus élőhelye.

És az állatvilág ezeken a területeken ugyanaz volt,

mint az erszényesfarkas idejében.

Tehát vissza tudjuk telepíteni? Igen!

Csak ennyi volna a teendőnk? Érdekes kérdés.

Egyszer lehet, hogy sikerülni fog a visszatelepítés.

De vajon ez a legjobb biztosítéka annak,

hogy soha többé ne pusztuljon ki? Nem hiszem.

Ha belegondolunk a fajok sorsába a földön,

lassacskán mantraként darálhatjuk, hogy az élővilág

mind nagyobb veszélyben van odakint.

Szeretnénk azt hinni, hogy nem, de tudjuk, hogy igen.

Párhuzamos stratégiákra van szükség.

Eszembe jut egy érdekes lehetőség.

Az erszényesfarkasok némelyike, melyet beadtak az állatkertbe,

menhelybe vagy akár múzeumba,

nyakörvviselés jeleit mutatta a nyakán.

Házi kedvencként tartották őket.

Sok történet és elbeszélés szól

olyan emberekről, akiknek erszényesfarkasuk volt.

Ezek mind csodálatos és szelíd lényeknek tartották őket.

Ez a példány itt, kijött az erdőből,

megnyalogatta ezt a fiút, aztán

lekucurodott a tűz mellé aludni. Egy vadállat.

Van egy kérdésem --

gondolkodjanak el rajta.

Ha nem lett volna illegális az erszényesfarkas tartása,

vajon akkor is kihalt volna?

Biztos vagyok benne, hogy nem.

Gondoljuk át a dolgot a mai világba helyezve.

Elképzelhető volna, hogy a magunkhoz vegyünk állatokat,

hogy értékeljük őket, és megóvjuk a kipusztulástól?

És ez kritikus kérdés,

mert ha nem ezt tesszük, akkor újabb és újabb állat

zuhan a megsemmisülés szakadékába a szemünk előtt.

Ami engem illet, ezért hoztuk létre

ezeket a visszahozási projekteket.

Megpróbáljuk helyreállítani azt a természeti egyensúlyt,

melyet felborítottunk.

Köszönöm.

(Taps)