Kezdjük a tápláléklánc tetején, és vadítsuk vissza a Földet! - George Monbiot

A teljes oktatóanyag itt található: http://ed.ted.com/lessons/from-the-top-of-the-food-chain-down-rewilding-our-world-george-monbiot

A földgolyó minden részén éltek nagytestű vadállatok - a tápláléklánc legfelső szintjén álltak, és ők tartották egyensúlyban az ökoszisztémákat. Mikor ez a megafauna eltűnik, a trófikus kaszkád nevű jelenség folyik le, amelynek során a veszteség következtében a tápláléklánc minden eleme valamilyen változáson megy át. Hogyan lehet fenntartani a kényes egyensúlyt? George Monbiot szerint a megoldás a visszavadítás: ha a farkasok, oroszlánok és más ragadozók visszakerülnek a helyükre, a tápláléklánc tetejére, meglepő változások indulnak be.

oktatóanyag: George Monbiot, animáció: Avi Ofer.

Ki ne hallott volna a dinókról,

melyek egykor ellepték a Földgolyót!

Hosszú idő elteltével végül kihaltak,

de később is minden kontinensen
éltek nagytestű állatok.

Ezek összességét megafaunának nevezzük.

Észak- és Dél-Amerikában óriáslajhárok,
akkorák, mint egy elefánt,

karmaikkal fákat döntöttek ki.

Kardfogú tigrisek, medve-méretűek,

vadásztak csapatokban,

de ez mind semmi
a rövidfejű medvéhez képest,

ami négy méter magas volt,
ha a hátsó lábaira emelkedett,

és valószínűleg elkergette
az előbbi tigriseket

a zsákmánya közeléből.

Éltek valaha akkora tatuk,
mint egy kisebb autó,

két és fél méteres hódok, sőt

volt olyan madár is aminek
szárnyfesztávolsága 8 méter volt.

Szinte minden helyen kihalt
ez a megafauna,

és ennek gyakran az ember volt az oka.

Van még pár maradék faj
Afrikában és Ázsiában.

Más helyeken még láthatók
e nagyvadak nyomai.

Szinte minden fa képes arra,

hogy újra kihajtson,
ha eltört a törzse,

a fák túlélik, ha lehántják a a kérgüket,

ha felhasítják, megtekerik
vagy letapossák őket -

részben azért, mert túl kellett élniük
az elefántok támadásait.

A villásszarvú antilop
azért fut olyan gyorsan,

hogy el tudjon menekülni
a gepárd elől.

Azok az állatok, amelyek ma élnek
egy árnyék-ökoszisztéma részei.

Olyan fajokhoz igazodtak,
melyek mára kihaltak.

Ma a tudomány már képes
feltámasztani ezeket a kihalt fajokat

a fellelt genetikai anyagból.

Kezdődött már olyan kutatás,
amivel fagyott maradványokból

próbáltak gyapjas mamutot klónozni.

De ha ez nem is lehetséges.

mi magunk megpróbálhatjuk
helyreállítani

a Föld egyik-másik
eltűnt ökoszisztémáját.

Hogyan? Az elhagyott tanyák segítségével.

Ahogy globalizálódik
a világ élelmiszerpiaca,

a terméketlen földek
elvesztik a versenyképességüket.

A kopár területeken élő gazdálkodók

lemaradnak azoktól,
akiknek jobb földjeik vannak.

Így sok helyen visszaszorult
a mezőgazdaság,

és a fák elkezdték
visszafoglalni a tanyákat.

Egy becslés szerint az USA-ban
az olyan földek kétharmada,

ami eredetileg erdős terület volt,
de a gazdálkodók kiirtották az erdőt,

most újra fákkal telnek meg.

Más számítások szerint 2030-ra

egész Lengyelországnyi
méretűre nő Európában

azoknak a területeknek a mérete,
ahol felhagynak a gazdálkodással.

Tehát ha a visszanyert DNS
nem is segít életre kelteni

az óriáslajhárt vagy az óriástatut,

legalább elérhetjük, hogy a medve,
a farkas vagy a puma,

a hiúz, a jávorszarvas és a bölény

újra a régi élőhelyén élhessen.

Közülük néhányan át tudják alakítani
a környezetüket,

ami más fajoknak lehetőséget teremt arra,
hogy otthon érezhessék magukat.

Mikor a Yellowstone Nemzeti parkba

visszatelepítették a farkasokat 1995-ben,

rövid időn belül minden megváltozott.

Ahol visszaszorították
a túlnépesedett szarvascsordákat,

a növényvilág újjáéledt.

Hat év elegendő volt ahhoz,
hogy a fák magassága ötszörösére nőjön.

És ahogy visszatértek az erdők,
madárdallal telt meg a táj.

A fák odavonzották a hódokat,
amik elterjedtek a folyókban,

a hódgátak vidráknak,
pockoknak, kacsáknak,

békáknak és halaknak nyújtottak élőhelyet.

A farkasok meggyérítették
a prérifarkasokat,

így a nyulak és az egerek
elszaporodhattak,

ezzel a héjáknak, menyéteknek,

rókáknak és borzoknak is jutott táplálék.

A farkasok maradékán,
a hátrahagyott dögökön

sasok és hollók lakomáztak,

akárcsak a medvék, akik emellett

az újranőtt bozótosban
bogyókat is szedtek.

A bölények száma is megemelkedett,

mert az újratelepülő erdők
élőhelyet nyújtottak nekik.

A farkasok szinte mindent megváltoztattak.

Egy példát láthattunk ezzel
a trófikus kaszkád jelenségre:

a tápláléklánc tetején
egy változás történik,

és a következményei
végiggörögnek egészen az aljáig,

minden szinten változást idézve elő.

Az elmúlt fél század talán
legizgalmasabb felfedezése a biológiában

a trófikus kaszkád jelensége,

ami mindenütt megfigyelhető.

Ez azt jelenti,
hogy ha egy élőhelyről eltűnik

egy vagy két nagytestű állatfaj,

az élőhely alapvetően másként fog kinézni,

mint ha ezek a fajok megmaradtak volna.

Új mozgalmak jelentek meg világszerte,

melyek azt sürgetik.
hogy visszavadítással, ahogy mondják,

segítsünk helyreállítani a természetet.

Ez azt jelenti, hozzuk helyre
a természetkárosítás egy részét,

telepítsük be az elveszett fajok
egy részét,

és hagyjuk őket élni békében.

Lehetetlen egy ökoszisztémát
egy az egyben létrehozni:

egy esőerdőt, egy mocsarat
vagy egy korallzátonyt.

A visszavadítás olyan fajok
visszatelepítését jelenti,

amelyek dinamikus folyamatokat
működtetnek,

és hagyni a természetet,
hogy csak legyen.

Fontos azonban megérteni,
hogy a visszavadítás nem azt jelenti,

hogy az embereknek
el kell hagyniuk a területet.

De az ott lakóknak
támogatniuk kell ezt a változást,

méghozzá lelkesen.

Csak képzeld el,
ahogy a tengerparton állsz

és látod az ámbrásceteket,
amint kergetik a heringeket

ez ugyanis gyakori látvány volt

egészen a 18. századig.

Ha sikerülne olyan
védett tengerszakaszokat létrehozni,

ahol beszüntetik a halászatot,

újra láthatnánk őket.

Képzelj el egy olyan helyet Európában,
mint a Serengeti park.

amiben minden eddig élt
őshonos állat megtalálható:

vízilovak, orrszarvúk.
hiénák és oroszlánok.

És amit ez a visszavadítási folyamat

az eltűnt állat- és növényfajok mellett
betelepít,

az a ritka faj,
amit reménynek hívnak.

Ez elárulja azt a titkot,
hogy az ökológiai változás

nem feltétlenül
mindig ugyanabba az irányba halad.

A csöndes tavaszt követheti nyüzsgő nyár.