Felelősen vállalt szavak | Anna Kertész | TEDxYouth@Budapest

Kertész Anna újságíró, szerkesztő, Tilos rádiós. 2009-ben életre hívta a Humana magazint, amely Magyarország első és egyetlen emberi jogokkal és társadalmi kérdésekkel foglalkozó, fiatalok által szerkesztett folyóirata. A rasszizmus, a felületes vélemények és a sztereotípiák ellen harcol havi filmklubjában és heti rádióadásában, a Kontúrban is. Fiataloknak szervez ingyenes újságírói és rádiós képzést, hogy megismerhessék a felelősségteljes riporteri lét és szerkesztés alapjait, és megérezzék, mekkora súlya van minden papírra vetett gondolatnak. Hiszi, hogy a világ nem fehér és fekete, és tesz is érte, hogy ezt minél többen felfedezzék. Munkája elismeréseként idén Szegő Tamás emlékéremmel jutalmazta a MÚOSZ szervezete.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet TED-konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx.

Műsorvezető: Az emberben
sokszor vannak előítéletek.

Eljátszom a következő jelenetet:
bementem a HVG épületébe,

találkoztam egy ilyen magas,
kedves, mosolygós lánnyal -

egyébként a filmen is
rajta volt, vörös hajjal -

és megkérdeztem tőle, mi az a három
tulajdonság, ami jellemző rá:

harcos, emberjogi aktivista,
és őszinte.

Hű!

(Nevetés)

Mindenre, csak erre nem számítottam.

A most következő hölgy
a Tilos Rádió műsorszerkesztője,

a Humana magazin alapítója,

aki megmondja, hogy miért is
ment el emberjogi aktivistának.

Következzen Kertész Anna.

(Taps)

Sziasztok, Kertész Anna vagyok,
ahogy hallottátok újságíró, szerkesztő,

rádiós műsorvezető, emberjogi aktivista
és ráadásul nő.

(Nevetés)

Mindegyik szerep jól megfér bennem,
ilyen pici lányban is, mert ez működhet.

Mindegyik szerep más-más
területét fedi le az életemnek,

de egyaránt fontos részét
képezi identitásomnak,

annak, ahogyan látom a körülöttem
zajló eseményeket,

és ahogyan bemutatom azokat.

Amikor felkértek, hogy tartsak
előadást a TEDx-en,

akkor először gondolkodtam el azon,

hogy mit is jelent azon a speciális
területen, ahol és akikkel én dolgozom,

az a fogalom, hogy siker.

Vajon siker az, ha be tudom mutatni
egy hajléktalan embernek a történetét,

akinek most árverezték el
a házát a feje fölül.

Vagy siker az, hogy ha címlapra kerül
egy mozgásában korlátozott lány,

aki télen esetenként
20-30 percet kell várjon,

hogy egy alacsonypadlós
járművön tudjon utazni.

Milyen képet közvetítek én ilyenkor
ezekről az emberekről,

és mi az üzenetem, mi a célom ezzel?

Mi, média szakemberek,
vajon milyen képet közvetítünk

nap mint nap a Kékfény híradóval,

és ki fogja megfizeti majd ennek az árát?

Mert emberjogi aktivistaként egészen
másképp látom ezeket a problémákat.

Nap mint nap kifosztott emberekkel,

kiszolgáltatott sorsokkal
ismertetem meg a közvéleményt.

Ezt annak tudatában teszem,
hogy sikereiket és vágyaikat erősítsem.

Az ő hangjukat.

Teszem ezt azért, mert tudom,

hogy egyetlenegy közös pont van általában
ezeknek az embereknek az életében:

ez pedig a fájdalom
és sokszor a sérülések.

Viszont ha csak ezt mutatom be,
akkor megfosztom őket attól,

hogy a többségi társadalomnak
egy nagyon fontos szegmensét képezzék.

Megfosztom őket attól,
hogy cselekvő, értékes,

és nagyon fontos csoportokként
ismerje el a többségi társadalom

akár a romákat, a migránsokat
vagy éppen a hajléktalan embereket.

Az újságíró feladata az,

hogy aktuális társadalmi, gazdasági
vagy politikai kérdésekről

elgondolkodtassa és informálja
a közvéleményt.

Ezt biztos ti is tudjátok.

Viszont napjainkban a felgyorsult
információfogyasztáshoz az társult,

hogy nő az ingerküszöb és sokszor
fáradtak vagyunk egy-egy munkanap után.

Nincs kedvünk összetetten értelmezni
ezeket a bonyolult kérdéseket.

Egyszerű, instant elméleteket várunk,
viszonyítási pontokat,

értelmezési keretet azért,
hogy biztonságban érezzük magunkat.

Ilyenkor kell egy referencia személy,

aki majd megmondja nekünk,
hogyan kellene gondolkodnunk.

Ez a referencia személy
az újságíró, a szerkesztő.

Mi felvállaltuk ezt a szerepet.

Azt mondtuk, hogy megmondó
emberek leszünk.

Nagyon gyakran most már kérdések
helyett egyszerűn válaszokat gyártunk.

Amikor először megéreztem, hogy mekkora
hatalom a közvetítésnek az ereje,

akkor rögtön eldöntöttem, hogy én
felelősségteljes újságíró leszek.

Fogalmam sem volt,
mit jelent ez a fogalom,

és ezt hogyan lehet
egyáltalán kivitelezni.

Viszont mindig az érdekelt, ami új,
ami más, ami még esetleg nem volt.

Dolgoztam több szerkesztőségben,
humanitárius szervezeteknél,

nemzetközi emberjogi szervezeteknél,

de azt éreztem, hogy van egy olyan
üzenetem, vállalt értékrendem,

amit én másképpen szeretnék
eljuttatni a közönségemhez

és azokhoz az emberekhez,
akik kíváncsiak rám.

Ezért 2009-ben megalapítottam
a Humana magazint.

A Humana Magyarország első és egyelőre
egyetlen emberjogi magazinja,

ami társadalmi kérdésekkel is foglalkozik.

Teljesen önkéntes alapon szerveződik

és fiataloktól fiataloknak
szól első sorban.

Az azóta eltelt időszakban

nemcsak a lapszámot tudtuk
megjelentetni nyomtatott formában,

hanem online is jelen vagyunk a weben

illetve így, ahogy egyre többen
csatlakoztak hozzánk

bővült a tevékenységi körünk.

Most már nem csak híreket gyártunk,
hanem rendszeres filmklubjaink vannak,

emberjogi kerekasztalokat szervezünk.

Van egy rádióműsorunk.

Most már mi tartunk képzéseket
képzett újságíróknak nagyon sokszor.

Amikor megalapítottam a Humanat,
akkor egyetlenegy dolgot tudtam biztosan:

a szerkesztő társaimmal
egyetlenegy célunk van.

Megmutatni azt, hogy az újságírás
egy fantasztikus dolog.

Egy nagy munka, de hatalmas felelősség.

Minden egyes szó, minden egyes
közvetített gondolat,

amit mi leírunk, papírra vetünk,

vagy akár csak kimondunk,
annak súlya van és sebezhet.

Teljesen ok nélkül tudunk
indulatot szítani,

vagy gyűlöletet, haragot kelteni,
és érzéseket kiváltani másokból.

Ez egy nagy fegyver.

Ezért borzasztóan fontosak
azok az első pillanatok,

amikor először találkozol valakivel

és tudod, hogy neki van valami üzenete,
amit te szeretnél közvetíteni.

Akár egy sorsról, egy emberről
vagy bármilyen történetről van szó.

Ilyenkor rögtön a lényegre
kell tapintanod.

Szeretném veletek megosztani a két
legkedvesebb első találkozásomat.

Ez a pillanat, ez a pillantás,
ez egy színház kávézójában fogadott.

Biztos ti is ismeritek azt az érzést,
amikor, mint én, felkészültek vagytok,

magabiztosak, nagyon okosnak érzitek
magatokat, és van rengeteg jó kérdésetek,

és akkor valami egyszerűen
nem működik már az elején.

Ugyanezt éreztem, mert aki velem
szemben ült, nem is nézett rám,

egyszerűen kavargatta a kávéját,
és láttam, hogy unja az egészet.

Unja az újságírókat,
nem akar jópofiskodni,

és egyáltalán nem is kíváncsi rám.

Akkor én mégis magabiztosan indítottam

az első, nagyon összetett
és szép kérdésemmel:

"Létezik-e ön szerint ma Magyarországon
a humornak kultúrája?"

Az interjúalanyom rám nézett,
elmosolyodott, azt mondta:

"Hát nekem erről fogalmam sincs."
- és kavargatta tovább a kávéját.

Beállt az a kínos csend,
amikor azon gondolkodtam,

hogy én nem leszek riporter,
ez teljesen hülyeség.

Nekem nem kell ezt csinálnom,
és különben sem vagyok rá kíváncsi.

Amikor ezt megéreztem először,
ennek nagy ereje van és azt mondtam neki:

"Tudja mit, van még tíz
hasonlóan összetett kérdésem."

Elmosolyodott és azt mondta:
"Hát jó, akkor beszélgessünk."

Innentől kezdve elkezdtünk beszélgetni.

Valóban egy tartalmas és érdekes
történetet tudtam utána bemutatni

az olvasóknak is.

Mert bíztam a folyamatban.

A második történet a Skype-hoz fűződik.

Egy világhírű pszichoterapeutával
beszéltem meg találkozót,

aki előre leszögezte, hogy csak
az arisztotelészi pszichoterápiáról

hajlandó beszélgetni velem.

Rögtön ott álltam, hogy fogalmam sincs mi
az arisztotelészi és mi a pszichoterápia,

úgyhogy én nem tudom ezt összerakni.

De amúgy nagyon szépen felkészültem.

Leültem a kérdéseimmel és akkor
azt vettem észre egy idő után,

hogy ezt egyszerűen el kell engednem.

Megfordítottam a papírlapot
és csak jegyzeteltem.

Így lett igazán tartalmas
ez a beszélgetés,

mert megtanultam elengedni
ezeket a korlátokat vagy mankókat,

amik nagyon sokszor vezettek
engem is a munkám során.

Megtanította nekem ez a beszélgetés azt,

hogy egyszerűen léteznek azok
a pillanatok, azok a helyzetek,

amikor ki kell ebből lépned és valami újat
kell megtapasztalnod és hagynod magadat.

Siker az, hogy ezek az emberek
megbíztak bennem,

és létrejött egy olyan
kommunikációs közeg,

ahol rám bízták ezeket a történeteket,

és tudták, hogy én nem fogok
ezekkel visszaélni.

Ez nagyon nehéz,
mert hogyha megbíznak benned,

akkor innentől kezdve már felelősséggel
tartozol ezen emberek iránt.

Kialakul egy kapocs köztetek,
ami nagyon fontos lesz innentől kezdve,

mert nem eshetsz már abba a csapdába,
mint média szakember,

hogy önmagáért láttatod az eseményeket.

Egyszerűen már nem
lehetsz szenzációhajhász,

vagy nem lehetsz igénytelen
a saját munkáddal szemben.

Felismered azt a felelősséget,
azt az erőt, ami benned rejlik,

hogy milyen üzenetet és milyen értékeket
mutatsz be a jövő generációnak.

Miről nyitsz egyáltalán párbeszédet?

Mert a mi munkánknak az az alapja,
hogy párbeszédet kezdeményezünk.

Ez nagyon egyszerűen hangzik,
elindítok egy gondolatot.

Mint most is teszem.

Hagyom, hogy ez megérjen bennetek,

utána majd meghallgatnálak titeket,
mit is gondoltok erről,

és megpróbálok nem ítélkezni.

Így egyszerűen hangzik,
de gyakorlatban nagyon nehéz,

amikor olyan területen dolgoztok, mint én,

ahol nagyon sokszor zsigeri indulatot
kiváltó eseményekkel is találkoztok.

Nem lehetetlen ilyenkor sem a párbeszéd.

Talán emlékezetek arra,
hogy valamikor tavasszal

az ENSZ menekültügyi főbiztossága
kiadott egy jelentést,

amiben elmarasztalta a magyarországi
menekültügyi helyzetet.

Ekkor a hatóság úgy reagált
erre a helyzetre,

hogy kiadott egy sajtóközleményt,

amiben cáfolta, amit a menekültügyi
főbiztosság mondott.

És akkor civilek is bekapcsolódtak,
akik jogvédőkként úgy érezték,

hogy tehetetlenek, kiszolgáltatottak,
ők csak segíteni szeretnének.

Viszont minél erősebb
érveket fogalmaztak meg,

a hatóság annál jobban cáfolta,
és egyszerűen bezárt.

Ebbe a helyzetbe érkeztem én.

Megkeresett engem a hatóság,
hogy közöljem az ő véleményüket,

és megkerestek a civilek,
hogy mondjam el az ő véleményüket.

Megkérdeztem tőlük, hogy miért
nem beszélgetnek egymással?

Mindketten csak néztek rám:
"Mert ez nem ilyen egyszerű,

ez nem így működik. Mit fognak
gondolni rólunk, hogy fog ez működni?"

Akkor két választásom volt:

vagy belemegyek ebbe a játékba, és azt
mondom: "Rendben, használjatok engem."

Vagy pedig azt mondom: "Akkor
az én játékszabályaim szerint játszunk,

és leültök egy stúdióba úgy,
hogy nem tudjátok a kérdéseket előre.

Belementek.

Sikerült őket két órára
leültetnem a Tilos Rádióban,

és elkezdtek beszélgetni egymással.

Két nagy eredménye
lett ennek a találkozónak.

Az egyik, hogy a két óra alatt senki
nem állt fel és hagyta el a termet,

ami ilyenkor nagy eredmény.

A másik pedig az,
hogy a hatóság azt mondta,

hogy pár afgán menekültnek
a sorsára azért ránéz.

Két nappal később
jött a telefon a civilektől,

hogy az afgánok sorsa el van intézve,
minden rendben van, ez így működik.

Van, amikor ilyen picike
dolgon múlik ez az egész.

Miért nem használják többen ezt az erőt,
ami a kommunikációban rejlik?

Azt tőlük kellene megkérdezni.

De egy dolgot már most is
meg tudok mutatni,

hogy miért olyan nehéz
a másik embert meghallgatni,

hogyha teljesen eltérő a véleménye,
mint amit mi gondolunk.

Láttok most a kivetítőn egy képet.

Arra szeretnélek titeket megkérni,
hogy próbáljátok meg leírni,

hogy mit is láttok a képen.

Csak pár szóban, magatokban.

Minden közvetített gondolatnak
van három értelmezési síkja:

leírás, értelmezés, illetve értékelés.

Ezek összefüggnek,

viszont teljesen más tartalomba
és kontextusba helyezik azt,

ahogyan ti érzékelitek a valóságot.

A leírás az, ami racionális, objektív,

ami majdnem mindannyiunk
számára ugyanazt jelenti.

Az értelmezés az, amikor valamilyen
kontextusba helyezed ezt,

ez már inkább rólad szól,

hogy milyen előző benyomásaid
vannak erről a témáról.

Az értékelés pedig teljesen szubjektív.

Az már az érzéseidről szól.
Itt már nagyon gyakran minősítesz.

Ebben a képben a leíró rész mindössze
annyi, hogy nyolc gyereket látunk.

Minden további érzés, érzelem,
amit ti ehhez hozzáraktatok,

hogy a gyerekek feketék, szegények,
kiszolgáltatottak, éheznek,

esetleg boldogok, vagy például,
azt mutatják, hogy minden rendben,

vagy fegyvereset játszanak -
az csak rólatok szól.

Ilyenkor jön be, hogy mennyire
hatalmas felelősségünk van,

hogy milyen szavakat használunk, és
hogyan visszük át ezeket a történeteket,

és hogyan mutatjuk be
ezeket a sorsokat nektek.

Siker, hogyha elfogadjuk,
hogy mindannyiunkban van előítélet.

És siker, hogyha elkezdünk ezen dolgozni.

Most jelen pillanatban ebben a teremben
nagy siker lesz, hogyha ezek után,

akármikor olvastok egy tudósítást
vagy megnéztek egy hírösszefoglalót,

akkor felvillan majd bennetek
ez a LÉÉ modell, és eszetekbe jut,

hogyan lehet összemosni ezeket
a különböző értelmezési szinteket,

és hogy ezáltal, hogyan lehet
manipulálni titeket.

Siker, hogyha mostantól kezdve
ti tudatos fogyasztók lesztek,

és a média nem tud befolyásolni,
nem tud annyira hatni rátok.

Ti is alakítjátok a közbeszédet.

Ugyanis egykor, talán elsős koromban
újságíróként azt tanultam,

hogy a hír szent, a vélemény szabad.

Ez volt a mantránk.

De én időközben rájöttem arra,

hogy nagyon gyakran éppen a vélemények
alakítják, később miből lesz hír.

Mert hogyha nagyon sokan azt gondoljuk,
hogy bárki etnikai, vallási,

vagy éppen szexuális orientációja
miatt káros a társadalomra,

akkor abból atrocitások lesznek,
és gyűlölet, bűncselekmények.

De hogyha sokan vagyunk a teremben,
akik hiszünk abban,

hogy senkit nem érhet
a származása miatt diszkrimináció,

akkor abból megszülethet
az emberjog egyetemes nyilatkozata,

ahogy az 1948-ban is történt.

Van egy komplex képzésünk is,
amit ennek a szellemében végzünk.

Bizony itt bekerülnek ebbe
a biztonságos közegbe

nagyon provokatív kérdések is sokszor.

Például, hogy te hogyan érvelnél:

szegregált oktatás vagy integrált oktatás.

Meghallgatjuk a fiatalokat,
akik egyszerűen beszélnek.

Elmondják a véleményüket és tudják,
hogy meg fogjuk őket hallgatni.

Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon
foglalnak végül is állást.

Azok a fiatalok, akik hozzánk fordulnak,
máshol nem találnak ilyen biztos közeget.

Ők egyszerűen csak nyitottak
és tele vannak kérdésekkel.

Szeretnék megtapasztalni a világot
és nekünk egyetlenegy felelősségünk van,

hogy minél több lehetőséget
és utat mutassunk nekik,

hogy egyszerűen megtalálják a saját
értékrendjüket, azt a hitet,

amit utána felelősségteljesen
képviselnek majd,

ahogyan én is tettem.

Mert egy dologban mindig hittem és hiszek:

hogyha csak a saját tetteidért
illetve a kimondott szavaidért

következetesen vállalod a felelősséget,

akkor már sokkal többet tettél,
mint a legtöbb sikeresnek gondolt ember.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Műsorvezető: Én megmondtam, hogy harcos.

Anna, mi a legnagyobb
kihívás neked a szakmában?

Személy szerint, abban, amit csinálsz.

KA: A legnagyobb kihívás az,
hogy komolyan vegyenek,

azon túl, hogy mennyi szerepem van.

Ti is tudjátok, hogy én egy
jobbosnak túl balos leszek,

és egy balosnak túl liberális,
egy liberálisnak túl "cigányt szerető",

egy férfinak túl feminista,
egy nőnek túl patriarchális.

Szóval mindig találnak valamit,
ami nem teljesen kóser.

(Nevetés)

(Taps)

De ezen dolgozom, hogy ezeket
a címkéket legalább picit felejtsük el.

Tehát én mindez vagyok így egyben.

Műsorvezető: Köszönjük szépen.
Kertész Annát láttátok és hallottátok.

(Taps)