Műsorvezető: Az emberben sokszor vannak előítéletek. Eljátszom a következő jelenetet: bementem a HVG épületébe, találkoztam egy ilyen magas, kedves, mosolygós lánnyal - egyébként a filmen is rajta volt, vörös hajjal - és megkérdeztem tőle, mi az a három tulajdonság, ami jellemző rá: harcos, emberjogi aktivista, és őszinte. Hű! (Nevetés) Mindenre, csak erre nem számítottam. A most következő hölgy a Tilos Rádió műsorszerkesztője, a Humana magazin alapítója, aki megmondja, hogy miért is ment el emberjogi aktivistának. Következzen Kertész Anna. (Taps) Sziasztok, Kertész Anna vagyok, ahogy hallottátok újságíró, szerkesztő, rádiós műsorvezető, emberjogi aktivista és ráadásul nő. (Nevetés) Mindegyik szerep jól megfér bennem, ilyen pici lányban is, mert ez működhet. Mindegyik szerep más-más területét fedi le az életemnek, de egyaránt fontos részét képezi identitásomnak, annak, ahogyan látom a körülöttem zajló eseményeket, és ahogyan bemutatom azokat. Amikor felkértek, hogy tartsak előadást a TEDx-en, akkor először gondolkodtam el azon, hogy mit is jelent azon a speciális területen, ahol és akikkel én dolgozom, az a fogalom, hogy siker. Vajon siker az, ha be tudom mutatni egy hajléktalan embernek a történetét, akinek most árverezték el a házát a feje fölül. Vagy siker az, hogy ha címlapra kerül egy mozgásában korlátozott lány, aki télen esetenként 20-30 percet kell várjon, hogy egy alacsonypadlós járművön tudjon utazni. Milyen képet közvetítek én ilyenkor ezekről az emberekről, és mi az üzenetem, mi a célom ezzel? Mi, média szakemberek, vajon milyen képet közvetítünk nap mint nap a Kékfény híradóval, és ki fogja megfizeti majd ennek az árát? Mert emberjogi aktivistaként egészen másképp látom ezeket a problémákat. Nap mint nap kifosztott emberekkel, kiszolgáltatott sorsokkal ismertetem meg a közvéleményt. Ezt annak tudatában teszem, hogy sikereiket és vágyaikat erősítsem. Az ő hangjukat. Teszem ezt azért, mert tudom, hogy egyetlenegy közös pont van általában ezeknek az embereknek az életében: ez pedig a fájdalom és sokszor a sérülések. Viszont ha csak ezt mutatom be, akkor megfosztom őket attól, hogy a többségi társadalomnak egy nagyon fontos szegmensét képezzék. Megfosztom őket attól, hogy cselekvő, értékes, és nagyon fontos csoportokként ismerje el a többségi társadalom akár a romákat, a migránsokat vagy éppen a hajléktalan embereket. Az újságíró feladata az, hogy aktuális társadalmi, gazdasági vagy politikai kérdésekről elgondolkodtassa és informálja a közvéleményt. Ezt biztos ti is tudjátok. Viszont napjainkban a felgyorsult információfogyasztáshoz az társult, hogy nő az ingerküszöb és sokszor fáradtak vagyunk egy-egy munkanap után. Nincs kedvünk összetetten értelmezni ezeket a bonyolult kérdéseket. Egyszerű, instant elméleteket várunk, viszonyítási pontokat, értelmezési keretet azért, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ilyenkor kell egy referencia személy, aki majd megmondja nekünk, hogyan kellene gondolkodnunk. Ez a referencia személy az újságíró, a szerkesztő. Mi felvállaltuk ezt a szerepet. Azt mondtuk, hogy megmondó emberek leszünk. Nagyon gyakran most már kérdések helyett egyszerűn válaszokat gyártunk. Amikor először megéreztem, hogy mekkora hatalom a közvetítésnek az ereje, akkor rögtön eldöntöttem, hogy én felelősségteljes újságíró leszek. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a fogalom, és ezt hogyan lehet egyáltalán kivitelezni. Viszont mindig az érdekelt, ami új, ami más, ami még esetleg nem volt. Dolgoztam több szerkesztőségben, humanitárius szervezeteknél, nemzetközi emberjogi szervezeteknél, de azt éreztem, hogy van egy olyan üzenetem, vállalt értékrendem, amit én másképpen szeretnék eljuttatni a közönségemhez és azokhoz az emberekhez, akik kíváncsiak rám. Ezért 2009-ben megalapítottam a Humana magazint. A Humana Magyarország első és egyelőre egyetlen emberjogi magazinja, ami társadalmi kérdésekkel is foglalkozik. Teljesen önkéntes alapon szerveződik és fiataloktól fiataloknak szól első sorban. Az azóta eltelt időszakban nemcsak a lapszámot tudtuk megjelentetni nyomtatott formában, hanem online is jelen vagyunk a weben illetve így, ahogy egyre többen csatlakoztak hozzánk bővült a tevékenységi körünk. Most már nem csak híreket gyártunk, hanem rendszeres filmklubjaink vannak, emberjogi kerekasztalokat szervezünk. Van egy rádióműsorunk. Most már mi tartunk képzéseket képzett újságíróknak nagyon sokszor. Amikor megalapítottam a Humanat, akkor egyetlenegy dolgot tudtam biztosan: a szerkesztő társaimmal egyetlenegy célunk van. Megmutatni azt, hogy az újságírás egy fantasztikus dolog. Egy nagy munka, de hatalmas felelősség. Minden egyes szó, minden egyes közvetített gondolat, amit mi leírunk, papírra vetünk, vagy akár csak kimondunk, annak súlya van és sebezhet. Teljesen ok nélkül tudunk indulatot szítani, vagy gyűlöletet, haragot kelteni, és érzéseket kiváltani másokból. Ez egy nagy fegyver. Ezért borzasztóan fontosak azok az első pillanatok, amikor először találkozol valakivel és tudod, hogy neki van valami üzenete, amit te szeretnél közvetíteni. Akár egy sorsról, egy emberről vagy bármilyen történetről van szó. Ilyenkor rögtön a lényegre kell tapintanod. Szeretném veletek megosztani a két legkedvesebb első találkozásomat. Ez a pillanat, ez a pillantás, ez egy színház kávézójában fogadott. Biztos ti is ismeritek azt az érzést, amikor, mint én, felkészültek vagytok, magabiztosak, nagyon okosnak érzitek magatokat, és van rengeteg jó kérdésetek, és akkor valami egyszerűen nem működik már az elején. Ugyanezt éreztem, mert aki velem szemben ült, nem is nézett rám, egyszerűen kavargatta a kávéját, és láttam, hogy unja az egészet. Unja az újságírókat, nem akar jópofiskodni, és egyáltalán nem is kíváncsi rám. Akkor én mégis magabiztosan indítottam az első, nagyon összetett és szép kérdésemmel: "Létezik-e ön szerint ma Magyarországon a humornak kultúrája?" Az interjúalanyom rám nézett, elmosolyodott, azt mondta: "Hát nekem erről fogalmam sincs." - és kavargatta tovább a kávéját. Beállt az a kínos csend, amikor azon gondolkodtam, hogy én nem leszek riporter, ez teljesen hülyeség. Nekem nem kell ezt csinálnom, és különben sem vagyok rá kíváncsi. Amikor ezt megéreztem először, ennek nagy ereje van és azt mondtam neki: "Tudja mit, van még tíz hasonlóan összetett kérdésem." Elmosolyodott és azt mondta: "Hát jó, akkor beszélgessünk." Innentől kezdve elkezdtünk beszélgetni. Valóban egy tartalmas és érdekes történetet tudtam utána bemutatni az olvasóknak is. Mert bíztam a folyamatban. A második történet a Skype-hoz fűződik. Egy világhírű pszichoterapeutával beszéltem meg találkozót, aki előre leszögezte, hogy csak az arisztotelészi pszichoterápiáról hajlandó beszélgetni velem. Rögtön ott álltam, hogy fogalmam sincs mi az arisztotelészi és mi a pszichoterápia, úgyhogy én nem tudom ezt összerakni. De amúgy nagyon szépen felkészültem. Leültem a kérdéseimmel és akkor azt vettem észre egy idő után, hogy ezt egyszerűen el kell engednem. Megfordítottam a papírlapot és csak jegyzeteltem. Így lett igazán tartalmas ez a beszélgetés, mert megtanultam elengedni ezeket a korlátokat vagy mankókat, amik nagyon sokszor vezettek engem is a munkám során. Megtanította nekem ez a beszélgetés azt, hogy egyszerűen léteznek azok a pillanatok, azok a helyzetek, amikor ki kell ebből lépned és valami újat kell megtapasztalnod és hagynod magadat. Siker az, hogy ezek az emberek megbíztak bennem, és létrejött egy olyan kommunikációs közeg, ahol rám bízták ezeket a történeteket, és tudták, hogy én nem fogok ezekkel visszaélni. Ez nagyon nehéz, mert hogyha megbíznak benned, akkor innentől kezdve már felelősséggel tartozol ezen emberek iránt. Kialakul egy kapocs köztetek, ami nagyon fontos lesz innentől kezdve, mert nem eshetsz már abba a csapdába, mint média szakember, hogy önmagáért láttatod az eseményeket. Egyszerűen már nem lehetsz szenzációhajhász, vagy nem lehetsz igénytelen a saját munkáddal szemben. Felismered azt a felelősséget, azt az erőt, ami benned rejlik, hogy milyen üzenetet és milyen értékeket mutatsz be a jövő generációnak. Miről nyitsz egyáltalán párbeszédet? Mert a mi munkánknak az az alapja, hogy párbeszédet kezdeményezünk. Ez nagyon egyszerűen hangzik, elindítok egy gondolatot. Mint most is teszem. Hagyom, hogy ez megérjen bennetek, utána majd meghallgatnálak titeket, mit is gondoltok erről, és megpróbálok nem ítélkezni. Így egyszerűen hangzik, de gyakorlatban nagyon nehéz, amikor olyan területen dolgoztok, mint én, ahol nagyon sokszor zsigeri indulatot kiváltó eseményekkel is találkoztok. Nem lehetetlen ilyenkor sem a párbeszéd. Talán emlékezetek arra, hogy valamikor tavasszal az ENSZ menekültügyi főbiztossága kiadott egy jelentést, amiben elmarasztalta a magyarországi menekültügyi helyzetet. Ekkor a hatóság úgy reagált erre a helyzetre, hogy kiadott egy sajtóközleményt, amiben cáfolta, amit a menekültügyi főbiztosság mondott. És akkor civilek is bekapcsolódtak, akik jogvédőkként úgy érezték, hogy tehetetlenek, kiszolgáltatottak, ők csak segíteni szeretnének. Viszont minél erősebb érveket fogalmaztak meg, a hatóság annál jobban cáfolta, és egyszerűen bezárt. Ebbe a helyzetbe érkeztem én. Megkeresett engem a hatóság, hogy közöljem az ő véleményüket, és megkerestek a civilek, hogy mondjam el az ő véleményüket. Megkérdeztem tőlük, hogy miért nem beszélgetnek egymással? Mindketten csak néztek rám: "Mert ez nem ilyen egyszerű, ez nem így működik. Mit fognak gondolni rólunk, hogy fog ez működni?" Akkor két választásom volt: vagy belemegyek ebbe a játékba, és azt mondom: "Rendben, használjatok engem." Vagy pedig azt mondom: "Akkor az én játékszabályaim szerint játszunk, és leültök egy stúdióba úgy, hogy nem tudjátok a kérdéseket előre. Belementek. Sikerült őket két órára leültetnem a Tilos Rádióban, és elkezdtek beszélgetni egymással. Két nagy eredménye lett ennek a találkozónak. Az egyik, hogy a két óra alatt senki nem állt fel és hagyta el a termet, ami ilyenkor nagy eredmény. A másik pedig az, hogy a hatóság azt mondta, hogy pár afgán menekültnek a sorsára azért ránéz. Két nappal később jött a telefon a civilektől, hogy az afgánok sorsa el van intézve, minden rendben van, ez így működik. Van, amikor ilyen picike dolgon múlik ez az egész. Miért nem használják többen ezt az erőt, ami a kommunikációban rejlik? Azt tőlük kellene megkérdezni. De egy dolgot már most is meg tudok mutatni, hogy miért olyan nehéz a másik embert meghallgatni, hogyha teljesen eltérő a véleménye, mint amit mi gondolunk. Láttok most a kivetítőn egy képet. Arra szeretnélek titeket megkérni, hogy próbáljátok meg leírni, hogy mit is láttok a képen. Csak pár szóban, magatokban. Minden közvetített gondolatnak van három értelmezési síkja: leírás, értelmezés, illetve értékelés. Ezek összefüggnek, viszont teljesen más tartalomba és kontextusba helyezik azt, ahogyan ti érzékelitek a valóságot. A leírás az, ami racionális, objektív, ami majdnem mindannyiunk számára ugyanazt jelenti. Az értelmezés az, amikor valamilyen kontextusba helyezed ezt, ez már inkább rólad szól, hogy milyen előző benyomásaid vannak erről a témáról. Az értékelés pedig teljesen szubjektív. Az már az érzéseidről szól. Itt már nagyon gyakran minősítesz. Ebben a képben a leíró rész mindössze annyi, hogy nyolc gyereket látunk. Minden további érzés, érzelem, amit ti ehhez hozzáraktatok, hogy a gyerekek feketék, szegények, kiszolgáltatottak, éheznek, esetleg boldogok, vagy például, azt mutatják, hogy minden rendben, vagy fegyvereset játszanak - az csak rólatok szól. Ilyenkor jön be, hogy mennyire hatalmas felelősségünk van, hogy milyen szavakat használunk, és hogyan visszük át ezeket a történeteket, és hogyan mutatjuk be ezeket a sorsokat nektek. Siker, hogyha elfogadjuk, hogy mindannyiunkban van előítélet. És siker, hogyha elkezdünk ezen dolgozni. Most jelen pillanatban ebben a teremben nagy siker lesz, hogyha ezek után, akármikor olvastok egy tudósítást vagy megnéztek egy hírösszefoglalót, akkor felvillan majd bennetek ez a LÉÉ modell, és eszetekbe jut, hogyan lehet összemosni ezeket a különböző értelmezési szinteket, és hogy ezáltal, hogyan lehet manipulálni titeket. Siker, hogyha mostantól kezdve ti tudatos fogyasztók lesztek, és a média nem tud befolyásolni, nem tud annyira hatni rátok. Ti is alakítjátok a közbeszédet. Ugyanis egykor, talán elsős koromban újságíróként azt tanultam, hogy a hír szent, a vélemény szabad. Ez volt a mantránk. De én időközben rájöttem arra, hogy nagyon gyakran éppen a vélemények alakítják, később miből lesz hír. Mert hogyha nagyon sokan azt gondoljuk, hogy bárki etnikai, vallási, vagy éppen szexuális orientációja miatt káros a társadalomra, akkor abból atrocitások lesznek, és gyűlölet, bűncselekmények. De hogyha sokan vagyunk a teremben, akik hiszünk abban, hogy senkit nem érhet a származása miatt diszkrimináció, akkor abból megszülethet az emberjog egyetemes nyilatkozata, ahogy az 1948-ban is történt. Van egy komplex képzésünk is, amit ennek a szellemében végzünk. Bizony itt bekerülnek ebbe a biztonságos közegbe nagyon provokatív kérdések is sokszor. Például, hogy te hogyan érvelnél: szegregált oktatás vagy integrált oktatás. Meghallgatjuk a fiatalokat, akik egyszerűen beszélnek. Elmondják a véleményüket és tudják, hogy meg fogjuk őket hallgatni. Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon foglalnak végül is állást. Azok a fiatalok, akik hozzánk fordulnak, máshol nem találnak ilyen biztos közeget. Ők egyszerűen csak nyitottak és tele vannak kérdésekkel. Szeretnék megtapasztalni a világot és nekünk egyetlenegy felelősségünk van, hogy minél több lehetőséget és utat mutassunk nekik, hogy egyszerűen megtalálják a saját értékrendjüket, azt a hitet, amit utána felelősségteljesen képviselnek majd, ahogyan én is tettem. Mert egy dologban mindig hittem és hiszek: hogyha csak a saját tetteidért illetve a kimondott szavaidért következetesen vállalod a felelősséget, akkor már sokkal többet tettél, mint a legtöbb sikeresnek gondolt ember. Nagyon szépen köszönöm. (Taps) Műsorvezető: Én megmondtam, hogy harcos. Anna, mi a legnagyobb kihívás neked a szakmában? Személy szerint, abban, amit csinálsz. KA: A legnagyobb kihívás az, hogy komolyan vegyenek, azon túl, hogy mennyi szerepem van. Ti is tudjátok, hogy én egy jobbosnak túl balos leszek, és egy balosnak túl liberális, egy liberálisnak túl "cigányt szerető", egy férfinak túl feminista, egy nőnek túl patriarchális. Szóval mindig találnak valamit, ami nem teljesen kóser. (Nevetés) (Taps) De ezen dolgozom, hogy ezeket a címkéket legalább picit felejtsük el. Tehát én mindez vagyok így egyben. Műsorvezető: Köszönjük szépen. Kertész Annát láttátok és hallottátok. (Taps)