A Westboro Baptista Egyházban nőttem fel. Ezért hagytam ott

Milyen érzés egy olyan közösségben felnőni, amelyik örömmel démonizál... mindenki mást? Megan Phelps-Roper elmeséli, milyen volt az élet az Egyesült Államok legmegosztóbb egyházában, és hogyan vezettek Twitteres beszélgetések a kilépéséhez. Ebben a különleges előadásban meghallgathatjuk személyes élményeit a szélsőséges táborokra szakadásról, és tanácsokat kaphatunk az ideológiai törésvonalakon átnyúló párbeszédek elindításáról.

Pufók arcú, kék szemű ötéves voltam,

amikor először tüntetni mentem
a családommal.

Édesanyám kérésére a babáimat
a kisbuszban hagytam.

Néhány tucatnyi rokon körében álltam

egy utcasarkon,
a párás kansas-i levegőben,

egy olyan táblát szorongatva,
amit még nem tudtam elolvasni.

"Halál a melegekre."

Így kezdődött.

A tiltakozásaink mindennapossá váltak,

nemzetközi jelenséggé,

és a Westboro Baptista Egyház tagjaként

az egész országban a tüntetések
szerves részévé váltam.

A melegellenes tüntetőkarrierem

és az addigi életem vége

húsz év múlva jött el,

részben azért,
mert ismeretlenek a Twitteren

megmutatták az egymásra
figyelés erejét.

Otthon az élet

a jó és a rossz között zajló
spirituális harc volt.

A jó: az egyház és tagjai,

a rossz pedig mindenki más.

Az egyházam bolondériái miatt

mindig szemben álltunk a világgal,

és ez nap mint nap megerősítette
a kívülállásunkat.

"Tegyetek különbséget
a tisztátalan és a tiszta között",

mondja a Biblia,

és ezt is tettük.

Baseball-meccsektől a katonai temetésekig

jártuk az országot neonszínű
táblákkal a kezünkben,

hogy kifejezzük pontosan mennyire
"tisztátalanok" is,

és miért is vár rájuk örök kárhozat.

Ez volt az életünk középpontja.

Csak így tudtam jót tenni ezzel a Sátán
markában lévő világgal.

És csak úgy, mint mind a 10 testvérem,

teljes szívemmel hittem mindabban,
amire tanítottak,

és buzgón hajtottam
a Westboro szekerét.

2009-ben ez a hév a Twitterre vitt.

Kezdetben az emberek, akikkel
ott találkoztam

pont olyan ellenségesek voltak,
mint vártam.

Ők voltak a gyerekkoromban
tüntetéseken látott

üvöltő tömeg digitális megtestesülései.

De az online civakodás közben

különös dologra figyeltem fel.

Valaki rábukkant a profilomra
a szokásos dühvel és megvetéssel,

amire bibliai versek,
popkulturális utalások és szmájlik

elegyével válaszoltam.

Ez érthetően váratlanul érte őket
és összezavarodtak,

de kibontakozott egy beszélgetés.

Egy civilizált beszélgetés --

tele őszinte érdeklődéssel
mindkét oldalon.

Hogy alakulhatott ki a másikban
ennyi felháborító vélemény a világról?

Néha a beszélgetés átszűrődött a
valóságba is.

Emberek, akikkel Twitteren harcoltam

eljöttek találkozni velem,

amikor a városukban tüntettünk.

Az egyik ilyen embert Davidnek hívták.

Egy "Jewlicious" ["Finom Zsidó"]
nevű blogot írt,

és néhány hónapnyi heves,
de barátságos online vita után

eljött megnézni engem
egy new orleans-i tüntetésen.

Hozott egy közel-keleti desszertet
az otthonából, Jeruzsálemből,

és én vittem neki kóser csokoládét

miközben egy "Isten gyűlöli a zsidókat"
táblát tartottam.

(Nevetés)

Nem volt kétséges,
melyik oldalon is állunk,

de a vonal barát és ellenség között
kezdett elmosódni.

Emberként láttuk a másikat,

és ez megváltoztatta,
ahogyan egymással beszéltünk.

Időbe telt,

de végül ezek a beszélgetések
ültették el bennem a kételyt.

A barátaim a Twitteren időt szántak rá,
hogy megértsék a Westboro doktrínát,

és ezzel rátaláltak

azokra az inkonzisztenciákra,
amikre én egész életemben nem.

Miért támogatjuk a
melegek halálbüntetését,

ha Jézus azt mondta, "Az vesse rá
az első követ, aki bűntelen közületek!”

Hogyan állíthatjuk, hogy
szeretjük felebarátainkat,

ha közben arra kérjük Istent,
hogy pusztítsa el őket?

Az a törődés, amivel ezek az ismeretlenek
az interneten felém fordultak,

már önmagában ellentmondásos volt.

Ez bizonyítéka volt annak,

hogy az emberek a másik oldalon
nem azok a démonok, aminek leírták őket.

E felismerések
megváltoztatták az életem.

Mikor láttam, hogy nem az isteni
igazság döntőbírái vagyunk,

hanem esendő emberi lények,

nem tudtam tovább úgy tenni.

Nem tudtam elfogadni a tetteinket --

különösen azt a kegyetlenséget,
hogy temetéseken tüntetünk

és emberi tragédiákat ünneplünk.

A nézőpontom változása

hozzájárult az egyházba vetett
bizalmam megrendüléséhez,

és végső soron ellehetetlenítette,
hogy maradjak.

Hatalmas gyász és rettegés közepette
2012-ben otthagytam a Westborot.

A kilépést követő napokban

bénító kényszert éreztem a bujkálásra.

El akartam bújni a családom bírálata elől,

akikről tudtam, hogy többé
nem állnak szóba velem --

akiknek a véleménye addig
a mindenséget jelentette.

És el akartam bújni a világ elől,
amit olyan sokáig elutasítottam --

akiknek nem volt rá okuk,
hogy adjanak egy második esélyt

az addigi életem ellenségessége után.

És mégis, hihetetlen módon

megtették.

A múltam fent volt az interneten,
mindenki hozzáférhetett

több ezer tweethez és több száz
interjúhoz,

helyi TV-hírekben és
a "Howard Stern Show"-ban,

de mégis annyian
tárt karokkal fogadtak.

Bocsánatot kértem az
általam okozott fájdalomért,

de tudtam, hogy semmilyen bocsánatkérés
nem tudja visszacsinálni, amit tettem.

Annyit tehettem, hogy új életet kezdek,

és megpróbálom valahogy
csökkenteni a károkat.

Minden ok megvolt arra,
hogy kételkedjenek az őszinteségemben,

de a legtöbben nem tették.

És --

a korábbiak alapján

több volt, mint amit várhattam --

megbocsátottak, és nem kételkedtek.

A mai napig lenyűgöz.

Az első évemet az otthonomtól távol

a húgommal töltöttem,

aki velem együtt lépett ki.

Mikor kisétáltunk semmibe,

csodálattal láttuk a fényt
és az előttünk álló utat

azokban a közösségekben,
amit olyan sokáig támadtunk.

David,

a "Jewlicious" barátom a Twitterről

meghívott minket, hogy látogassuk meg
a los angeles-i zsidó közösséget.

Egy hászid rabbi, a felesége
és négy gyermekük otthonában

aludtunk a kanapén --

azén a rabbién, aki ellen
három éve tiltakoztam

azzal a táblával, hogy
"A rabbid egy szajha."

Órákat beszélgettünk mosogatás közben
teológiáról, judaizmusról,

és az életről a kóser konyhájukban,

és zöldségszeletelés közben.

Családtagként kezeltek minket.

Nem haragudtak ránk,

és ezzel ismét teljesen lenyűgöztek.

Viharos időszak volt,

de mindig visszatértem ahhoz a

meglepő felfedezéshez,
amire akkoriban jöttem rá --

megkönnyebbülés és kiváltság volt
megszabadulni a kemény előítéletektől

amik ösztönösen átfutottak az agyamon
amikor találkoztam valakivel.

Rájöttem, hogy tanulnom kell.

Meg kell hallgatnom másokat.

Mostanában sokszor eszembe jut,

mert nem tudom nem észrevenni
hogyan enged

a közbeszéd a korábbi egyházam
pusztító ösztöneinek.

Minden korábbinál jobban ünnepeljük
a toleranciát és a sokféleséget,

és mégis egyre inkább táborokra oszlunk.

Vágyunk a jóra --

igazságra, egyenlőségre,
szabadságra, méltóságra, jólétre --

de az általunk választott út

egyre jobban hasonlít arra,
amit négy éve elhagytam.

Vagyunk mi, és vannak ők,

és csak addig hagyjuk el a lövészárkainkat

amíg verbális gránátokat
dobunk az ellenfelünkre.

A fél országot leírjuk magunkban,
mint tudatlan liberális elitet,

vagy mint erőszakos,
rasszista nőgyűlölőket.

Nüansz, komplexitás vagy emberség nélkül.

És ha valaki együttérzést és megértést
kér a másik oldaltól,

a beszélgetés csak abba torkollik,

hogy ki is érdemel
belőle többet.

Mint ahogy nekem tanították,

ösztönösen elutasítjuk a saját
álláspontunk hibáit,

vagy az ellenfelünk igazát.

A kompromisszum szitokszó.

Megbélyegezzük, aki a mi oldalunkon áll,
de meg meri kérdőjelezni az irányzatot.

Kegyetlen, sunyi, és egyre mélyebbé
váló polarizációt látunk,

és fel-felbukkanó erőszakot.

Emlékszem erre az útra.

Nem oda jutunk rajta, ahová szeretnénk.

De reményt ad az, hogy
még tudunk rajta változtatni.

A jó hír az, hogy a válasz egyszerű,

a rossz pedig az, hogy nehéz megtenni.

Beszélnünk kell és meghallgatni
azokat, akikkel nem értünk egyet.

Nehéz, mert sokszor nem tudjuk felfogni

hogy gondolhatja a másik azt, amit.

Nehéz, mert nagyon vonzó

a jogos felháborodás érzete,
a tudat, hogy az igazság

a mi oldalunkon van.

Nehéz, mert együttérzéssel és
empátiával kell fordulnunk

azokhoz, akik ellenségesek
és megvetőek velünk.

Nagy a kísértés, hogy mi is
így reagáljunk,

de nem így akarunk élni.

Ellen tudunk állni neki.

Mindig inspirálni fog az a sok ember,
akivel a Twitteren találkoztam,

látszólagos ellenségek
akik jó barátaimmá váltak.

És egy különösen megértő
és nagylelkű férfi képében

a férjemmé is.

Semmi különös nem volt abban,
ahogy neki válaszoltam.

Az ő hozzáállásuk volt különleges.

Sokat gondolkodtam rajta
az elmúlt pár évben,

és arra jutottam, hogy
négy dolog tette lehetővé

a valós párbeszédet köztünk.

Négy apró, de hatásos lépés,

amit ma is minden erőmmel próbálok
bevetni nehéz beszélgetésekben.

Az első: ne feltételezz rosszindulatot.

A Twitteres barátaim rájöttek,

hogy hiába voltak a szavaim
aggresszívek és sértőek,

őszintén hittem benne,
hogy jót cselekszem.

A rosszindulat feltételezése
azonnal ellehetetleníti,

hogy tényleg megértsük, miért hisz
és cselekszik úgy a másik, ahogy.

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla,

hogy ők is emberek, saját
élettapasztalattal a hátuk mögött,

és megelégszünk a düh
első hullámaival,

a beszélgetés pedig nem tud
túljutni ezen a ponton.

De ha jóindulatot, vagy közömbösséget
feltételezünk,

jobban el tudjuk helyezni a másik
mondanivalóját.

A második: kérdezni kell.

Ha ideológiai határvonalakon át
beszélgetünk egymással,

akkor a kérdezés
segít átlátni a nézőpontjaink

közötti különbségeket.

Ez azért fontos, mert nem tudunk
hatásosan érvelni

ha nem értjük, hogy pontosan miért
is gondolja ezt a másik,

és mert lehetőséget ad a másik félnek
a mi álláspontunk hibáira rámutatni.

De a kérdéseknek
más haszna is van;

azt mutatja, hogy
meghallgatjuk a másikat.

Amikor a twitterezők
abbahagyták a vádaskodást,

és elkezdtek faggatni,

automatikusan így cselekedtem én is.

A kérdéseik nem csak beszélni engedtek,

de felhatalmaztak arra, hogy én is
kérdezhessek tőlük

és tényleg meghalljam a válaszaikat.

Alapjaiban változtatta meg
a beszélgetéseink dinamikáját.

A harmadik: maradj nyugodt.

Ehhez türelmesnek kell lenni,
és gyakorolni,

de fontos dolog.

A Westboronál nem figyeltem arra,
hogy a beszédem módja hatással van másokra.

Úgy éreztem, a gorombaságomat --
az erős hangvételt, kiabálást,

sértegetést, közbeszólást --
igazolja, hogy a jó oldalon állok

de ez a stratégia
végső soron kontraproduktív.

Természete, hogy stresszes helyzetben
hangosabbá és cinikusabbá válnunk,

de ez általában gyorsan, és nem
túl kielégítően zárja le a beszélgetést.

Mikor a férjem még csak egy
ismeretlen twitterező volt,

a beszélgetéseink gyakran
váltak szúróssá,

de nem engedtük elfajulni.

A férjem inkább témát váltott.

Elmesélt egy viccet, ajánlott egy könyvet,

vagy udvariasan lezárta a beszélgetést.

Tudtuk, hogy a vita még nem ért véget,

csak szünetet tartunk, amíg
minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

Felmerül, hogy a digitális kommunikáció
miatt udvariatlanok vagyunk,

de van egy nagy előnye
a személyes beszélgetéssel szemben.

Időben és térben is

távol vagyunk azoktól,
akiknek az ötletei felkavarnak.

Kihasználhatjuk ezt a távolságot.

Felcsattanás helyett
vehetünk egy nagy levegőt,

megváltoztathatjuk a témát,
vagy kiléphetünk,

hogy nyugodtan térjünk vissza.

És végül...

érvelni kell.

Ez nyilvánvalónak tűnhet,

de az erős meggyőződés
mellékhatása a feltételezés,

hogy az álláspontunk értéke

nyilvánvaló, vagy az kellene,
hogy legyen,

és nem szükséges megvédeni
az egyértelműen

helyes és jó álláspontunkat,

amit ha valaki nem ért meg,
az az ő problémája --

nem a mi feladatunk felnyitni a szemüket.

De ha ilyen egyszerűen menne,

mind ugyanúgy gondolkodnánk.

Bármilyen kedvesek is voltak
a twitterezők,

ha nem kezdtek volna el
érvelni,

nehezebb lett volna a világot
más fényben látnom.

A neveltetésünk termékei vagyunk,

a meggyőződéseink élményekből fakadnak.

Nem várhatjuk el, hogy a másik
spontán megváltoztassa a véleményét.

Ha változást akarunk,

érvelni is tudnunk kell érte.

A twitteres barátaim nem az elveiket
vagy a hitüket adták fel --

csak a megvetésüket.

A végletekig érthető
megbántottságukat kedvességgel

és humorral enyhített,
de szúrós kérdésekbe oltották.

Emberi lényként kezeltek,

és ez többet változtatott rajtam

mint két évtizednyi düh,
lenézés és erőszak.

Tudom, hogy sokunknak nincs
ideje, ereje, vagy türelme

hosszasan érvelni,

de bármilyen nehéz is tud lenni,

mindannyiunknak adott a lehetőség,

hogy közelítsünk azokhoz,
akikkel nem értünk egyet.

És őszintén hiszek benne,
hogy meg tudjuk lépni,

nem csak miattuk,
hanem magunk és a jövőnk miatt is.

Az undor és a konfliktusok
makacs gerjesztése

nem az, amire vágyunk magunk felé,

az országunkban,

vagy a következő generációban.

Néhány héttel a kilépésem előtt
mondott valamit édesanyám,

amikor kétségbeesetten

a családommal szerettem
volna maradni.

Azzal a családommal,
akiket minden szívdobbanásommal

imádtam, pufók arcú és
kék szemű ötéves korom óta,

táblával a kezemben a tüntetéseiken.

Azt mondta: Csak egy ember vagy,

drága gyermekem.

Arra kért, hogy legyek alázatos,

ne kérdőjelezzem meg Istent és a nálam
idősebbeket, hanem higgyek nekik.

De szerintem ő nem látta
a teljes képet --

hogy mi mind csak emberek vagyunk.

Hogy ez alapján kellene
élnünk az életünket,

és nagylelkűséggel, megértéssel
közelíteni egymáshoz.

Mindannyian hozzájárulunk
a közösségeinkhez,

kultúránkhoz, társadalmunkhoz.

A düh és hibáztatás spiráljának
megállítása egy emberrel kezdődik,

aki nem hajlandó engedni
ezeknek a vonzó, pusztító ösztönöknek.

Csak el kell döntenünk,
hogy mi leszünk ez az egy ember.

Köszönöm.

(Taps)