Apám, ki bár testébe van zárva, szabadon szárnyal

2011-ben Ronnie Cahanat súlyos agyvérzés érte, ami bezártság szindrómához vezetett: teljesen lebénult, kivéve a szemeit. Miközben ez egy egyszerű ember lelkiállapotát teljesen felborítaná, Cahana békére lelt a "külső zajok elnémításával" és "újra beleszeretett az életbe és a testébe". Egy komor, érzelmes beszédben, a lánya arról beszél, hogyan dokumentálta apja spirituális tapasztalatát, hogyan mutatott utat másoknak, még ebben a tehetetlennek tűnő állapotban is.

Ismerek egy férfit, aki minden éjszaka
a város fölött szárnyal.

Álmában forog és pörög,

és lábujjaival megcsókolja a földet.

Minden mozog, azt állítja,

még egy bénult test is, mint az övé.

Ez a férfi az én apám.

Három évvel ezelőtt, amikor megtudtam,

hogy apámat súlyos agytörzsi stroke

érte,

bementem a szobájába
az intenzív osztályon,

a Montreali Neurológiai Intézetben

és ott találtam mozdulatlanul feküdve,

egy légzőkészülékre kapcsolva.

A bénulás lassan bezárta a testét,

kezdve a lábujjaitól, aztán a lábait,

törzsét, ujjait és karjait.

Egészen feljutott a nyakáig,

képtelenné téve, hogy lélegezzen,

és megállt épp a szemei alatt.

Soha nem vesztette el az eszméletét.

Ő inkább belülről nézte,

ahogy a teste lekapcsolt,

végtagról végtagra,

izomról, izomra.

Az intenzíven odamentem apám testéhez

és reszkető hanggal, könnyek között,

elkezdtem mondani az ábécét.

Á, B, C, D, É, F, G,

H, I, J, K.

És a K-nál pillantott.

Elölről kezdtem.

Á, B, C, D, É, F, G,

H, I.

És újra pillantott az I betűnél,

aztán a T-nél, majd az R-nél és az A-nál:

Kitra.

Mondta: "Kitra, szépségem, ne sírj.

Ez egy áldás."

Nem volt hallható hang, de az apám

erőteljesen a nevemen szólított.

Csupán 72 órával az agyvérzése után,

már magáévá tette

állapotának teljességét.

Extrém fizikai állapota ellenére,

teljes egészében velem volt,

utat mutatott és táplált.

Apám volt, talán ugyanúgy,

ha nem jobban, mint azelőtt.

A bezártságszindróma

sok ember legrosszabb rémálma.

Franciául néha úgy hívják,

"maladie de l'emmuré vivant."

Szó szerint, "befalazva-élve betegség".

Sok embernek, talán legtöbbnek,

a paralízis egy leírhatatlan horror,

de az apám tapasztalata,

ahogy testének minden rendszere megszűnt,

nem egy bezártságérzés volt,

hanem inkább befelé fordította
a pszichéjét

elnémítva a külső fecsegést,

és szembesült saját elméjének
rejtekhelyeivel,

és azon a helyen

újra szerelmes lett
az életbe és a testébe.

Rabbiként és spirituális férfiként,

elme és test,
élet és halál között lebegve,

a paralízis egy új tudatosságot
nyitott meg számára.

Rájött, hogy már nem kell

a testi világ mögé néznie,

hogy megtalálja az istenit.

"A mennyország ebben a testben van.

Ebben a világban van."-mondta.

Apám mellett aludtam
az első négy hónapban,

és gondoztam, amennyire tudtam

enyhítve minden kényelmetlenségét.

Megértettem a mély emberi
pszichológiai félelmet,

hogy nem tud segítségért kiáltani.

Anyám, lánytestvéreim, fiútestvérem és én,

mindannyian körülvettük őt
egy gyógyító burokban.

Mi lettünk az Ő szavai,

órákat töltöttünk az ábécé felmondásával,

miközben ő szentbeszédeket
suttogott vissza

és verseket mondott pillantásaival.

A szobája a gyógyulás temploma lett.

Az ágya széle azoké lett, akik

tanácsért vagy lelki vigaszért jöttek,
és rajtunk keresztül,

apám tudott beszélni

és felemelni,

betűről, betűre,

pillantásról, pillantásra.

A mi világunkban minden
lelassult és meglágyult,

miközben a kórház zaja, a dráma és a halál

háttérbe mosódott.

Szeretnék felolvasni valamit, amit

az agyvérzését követő héten jegyeztünk le.

Egy levelet fogalmazott meg, melyet

a zsinagóga közösségéhez intézett,

és a következő sorokkal zárta:

"Amikor a tarkóm felrobbant,

egy másik dimenzióba léptem:

kezdetleges, bolygón túli, protozoikus.

Univerzumok újra és újra
megnyílnak és becsukódnak.

Sokan vannak, akik, ha mélyre kerülnek,

nem tudnak már felemelkedni.

Múlt héten, annyira mélyre kerültem,

de éreztem apám kezét magam körül,

és apám visszahozott."

Amikor nem a hangja, akkor

a lábai és a karjai voltunk.

Úgy mozgattam azokat,
mint ahogy én is szerettem volna

hogy saját karjaim és lábaim
mozogjanak,

ha órákig mozdulatlanok lettek volna.

Emlékszem, ahogy az ujjait
az arcomhoz tartottam,

és behajlítottam minden ujjpercet,
hogy puhák és rugalmasak maradjanak.

Újra és újra megkértem,

hogy képzelje maga elé a mozdulatot,

hogy belülről nézze,
ahogy az ujja behajlík

és kienged és mozogjon azzal együtt

gondolatban.

Aztán, egy napon, a szemem sarkából

láttam, ahogy a teste
kígyószerűen vonaglott,

amint egy önkéntelen görcs ment végig

a végtagjain.

Először azt gondoltam, képzelődök,

mivel oly sok időt
töltöttem a gondozásával,

és annyira kétségbeesetten vártam,
hogy valamije megmozduljon.

De azt mondta, bizsergést érez,

mintha elektromos szikrák vibrálnának

a bőre alatt.

A következő héten lassan bár, de

az izmai is ellenállást mutattak.

Kapcsolatok jöttek létre.

A test lassan és gyengéden
ébredni kezdett,

végtagról végtagra, izomról izomra,

nyilallásról nyilallásra.

Dokumentumfotósként

szükségét éreztem,
hogy megörökítsem

minden első mozdulatát,

mint anya az újszülöttjének.

Lefotóztam, amikor önállóan vett levegőt
első alkalommal,

az ünnepi pillanatot, amikor

először ellenállást mutattak az izmai,

az új, személyre szabott technológiát,
ami lehetővé tette,

hogy egyre függetlenebb legyen.

Megörökítettem a törődést
és a szeretetet,

ami körülvette őt.

De a fotóim csupán
a külső történetről meséltek,

egy férfiről, aki a kórházi ágyban fekszik

légzőkészülékhez kapcsolva.

Nem tudtam megörökíteni
a belső történetet,

így hát egy új vizuális nyelvet kerestem,

amelynek célja kifejezni
spirituális tapasztalatának

röpke milyenségét.

Végül, szeretnék megosztani veletek

egy videót abból a sorozatból,
amin dolgozok,

és ami megpróbálja kifejezni
a lelassult, köztes létet,

amit apám megtapasztalt.

Amint újra lélegezni tudott,

elkezdtem rögzíteni gondolatait,

így a hang, amit a videóban hallotok,

az ő hangja.

(Videó) Ronnie Cahana: El kell hinned,

hogy lebénultál,

el kell játszanod egy tetraplég

szerepét.

Én ezt nem teszem.

Gondolatban

és álmaimban

minden éjszaka

Chagall-alakként lebegek

a város fölött,

forgok és pörgök

és lábujjaim megcsókolják a földet.

Semmit nem tudok

a mozgás nélküli ember állapotáról.

Minden mozog.

A szív pumpál.

A test emelkedik.

A száj mozog.

Mi soha nem stagnálunk.

Az élet győzedelmeskedik fent és lent.

Kitra Cahana: Legtöbbünknél

az izmok rángatóznak és mozognak

jóval mielőtt tudatosak lennénk,

de apám arról a kiváltságáról beszél,

hogy az emberi tapasztalat

perifériáján él.

Mint egy űrhajós, aki olyan távlatból lát,

ami kevesünknek adatik meg,

ő rácsodálkozik és figyeli, ahogy

először vesz levegőt

és arról álmodik, hogy hazakúszik.

Így kezdődik az élet 57 éves korban,
mondja.

A totyogó gyereknek nincs
álláspontja az életről,

de a felnőtt ember minden nap
ragaszkodik a világához.

Kevesen kell olyan
fizikai korlátozottsággal

szembenéznünk, mint apámnak kellett,

de mindannyiunk életében

lesznek lebénulások.

Én magam is sokszor szembesülök

megmászhatatlannak tűnő falakkal,

de az apám kitart amellett,

hogy nincsenek zsákutcák.

Ehelyett, behív engem
a közös gyógyulás felhőjébe,

hogy a legjobbat adjam magamból

és hogy ő a legjobbat adja magából nekem.

A paralízis egy új ajtó volt számára.

Egy lehetőség, hogy felemelkedjen,

hogy újra lángra lobbantsa az életerőt,

hogy kellő időt töltsön önmagval,

hogy így beleszerethessen a teremtés

teljes végtelenjébe.

Ma apám már nincs bezárva.

Könnyen mozgatja a nyakát,

az etetőcsövet már levették róla,

önállóan, tüdővel lélegzik,

lassan beszél saját halk hangján,

és minden nap dolgozik,

hogy minél több mozgásra bírja
lebénult testét.

De ez a munka soha nem lesz befejezve.

És azt mondja: "Egy megtört világban élek,

és ott szent munkát kell végeznem."

Köszönöm.

(Taps)