Hogyan neveljünk fel egy fekete fiút Amerikában

Gyerekként mindannyian kapunk tanácsokat szülőktől és tanároktól, melyek furcsák vagy összezavaróak. A fiatal Clint Smith számára egyik este tisztult ki a kép, amikor éppen vízipisztolyokkal játszott egy sötét parkolóban, fehér barátaival. Ebben a szívből jövő videóban az író bemutatja az apja dühös és félelmet keltő reakcióját.

Gyerekkoromban nem mindig értettem,

hogy a szüleim miért erőltették rám
azokat a szabályokat, amiket.

Például, miért kellett
lenyírnom a füvet?

Miért volt a házi feladat annyira fontos?

Miért nem tehettem gumicukrot
a zabkásámba?

Az egész gyerekkorom
tele volt ilyen kérdésekkel.

Normális dolog, hogy gyerekként
arra jöttem rá, hogy néha

jobb hallgatni szüleimre, még ha
nem is értem pontosan, hogy miért.

Nem arról volt szó, hogy nem akarták,
hogy kritikusan gondolkodjak.

Szüleim mindig azt keresték,
hogy miként egyeztethető össze,

hogy a testvéreimmel együtt értsük,
hogy mi a valóság a világban,

de soha ne fogadjuk el, hogy
jelenlegi helyzetünk megváltoztathatatlan.

Azóta arra jöttem rá,
hogy ez így önmagában

nagyon célirányos oktatási forma volt.

Az egyik kedvencem, akitől sokat tanultam,
egy brazil író és tudós, Paulo Freire

hangsúlyozza, hogy
olyan oktatásra van szükségünk,

amely felébreszti kritikai érzékünket
és emberségünket.

Leghíresebb művében, az
Elnyomottak pedagógiája c. könyvben

ezt mondja:
"Senki sem lehet hiteles ember,

amíg másokat akadályoz
annak lenni."

Később sokat gondolkodtam erről
az emberiességi elvről,

főleg, hogy ki az, aki
megengedheti magának azt,

hogy teljes ember legyen
ebben az értelemben.

Az elmúlt hónapok során

látta a világ, ahogyan fegyvertelen
fekete férfiakat és nőket

öltek meg rendőrök és polgárőrök.

Ezek az események, és minden,
ami ezután következett

visszavezetett saját
gyerekkoromba,

szüleim döntéseihez, hogy miként
neveljenek fel egy fekete fiút Amerikában.

Ezeket én akkor nem mindig úgy értettem,
ahogyan most már látom.

Például, mennyire nehéz lehetett,
mennyire igazságtalannak érezhették,

hogy meg kell fosszanak
gyerekkorom egy részétől azért,

hogy minden este épségben hazaérhessek.

Például, emlékszem, amikor egyik este,

12 éves lehettem, egy másik városba
történő, éjszakába nyúló átruccanásunkkor

barátaim és én vettünk
Super vízipisztolyokat,

és saját vizes-háborús övezetünkké
alakítottunk egy parkolót.

Kocsik mögé bújtunk,

a lámpafények közötti sötét
szakaszokon rohangáltunk,

önfeledten nevettünk a betonon.

De 10 percen belül

apám kijött, megragadta a karomat,

és bevezetett a szobánkba,
szokatlanul erős markolással.

Mielőtt bármit is mondhattam volna,

hogy mekkora hülyét csinált belőlem
a barátaim előtt,

hogy kigúnyolt naivitásomért,

a szemembe nézett, a félelem
eltorzította az arcát,

és azt mondta
"Fiam, sajnálom,

de te nem viselkedhetsz ugyanúgy,
ahogyan fehér barátaid.

Nem csinálhatsz úgy,
mintha puskából lövöldöznél.

Nem szaladgálhatsz a sötétben.

Nem bújhatsz semmi más mögé,
csak a saját arcod mögé."

Most már tudom, mennyire
rémült lehetett,

hogy mennyire könnyen elnyelhetett volna
a sötét éjszaka,

ha valaki félreértésből azt a vízet
arra használja

ürügyként, hogy engem mosson le
a színről.

A következő üzenetféléket kaptam
útravalóul az életemre:

Mindig úgy tartsd a kezed, hogy lássák;
ne tégy hirtelen mozdulatot;

vedd le a kapucnidat, ha lemegy a nap.

A szüleink tanácsok arzenáljával
láttak el minket,

tengernyi jelzőcsengővel,
hogy ki ne lopják a lelket belőlünk,

és ne csak emlékek maradjunk.

Így lehettünk gyermekek,
nem pedig koporsó vagy fejfa.

Nem azért tették, mert azt hitték,
hogy ettől jobbak leszünk,

egyszerűen azért, mert
életben akartak minket tartani.

Az összes fekete barátom ugyanezt
az üzenetet kapta örökül,

prédikációt,
amikor már elég idősek lettünk,

hogy mások szögnek nézzenek,
amit a földbe kell döngölni,

amikor az emberek a bőrszínünket
valami félelmetessel kötötték össze.

De hogyan érint ez egy gyereket,

úgy felnőni, hogy tudjuk
nem lehetünk egyszerűen csak gyerekek?

Hogy a serdülőkor szeszélyei túl
veszélyesek ránk nézve,

hogy nem lehetünk
egyszerűen csak kiváncsiak,

hogy nem engedhetjük meg magunknak
hogy hibázzunk

kockáztatva, hogy az előítéletek miatt

nem kelünk fel másnap reggel.

De ez nem lehet az,
ami meghatároz minket.

Mert vannak szüleink, akik
úgy neveltek minket, hogy megértsük,

nem azért van testünk
hogy céltáblának használják,

hanem hogy sárkányt eregessünk,
ugrálókötelezzünk, hasfájásig nevessünk.

Tanáraink megtanították
úgy felemelni a kezünket az osztályban,

hogy az ne jelentsen megadást.

Az egyetlen dolog, amit fel kéne adjunk,

hogy nem vagyunk e világra érdemesek.

Ha kijelentjük, hogy számít a feketék
élete, az nem azért van, mert másoké nem,

csupán hangsúlyozzuk, hogy érdemesek
vagyunk egy félelem nélküli életre,

miközben sokminden azt mondja, hogy nem.

Olyan világban akarok élni, ahol a fiamról

nem feltételezik születése pillanatától,
hogy bűnös,

ahol a játék a kezében pusztán
csak egy játék.

És nem fogadom el, hogy ne
tudnánk ezt a világot valami újjá építeni,

olyanná, ahol egy gyerek nevét

nem kell pólóra írni, vagy egy sírkőre,

ahol mindenki

lélegzethez jut,

akinek tüdeje van.

Köszönöm.

(Taps)