A rejtett erő a világgazdaságban: pénzküldemények

2013-ban a nemzetközi bevándorlók 413 milliárd dollárt küldtek haza a családnak és a barátoknak- ez háromszor több, mint a külső támogatások teljes összege ( körülbelül milliárd dollár) a világon. Ez a pénzösszeg, amelyet hazaküldött pénznek nevezünk, jelentős változást jelent azoknak életében, akik megkapják és fontos szerepet játszik sok ország gazdaságában. Dilip Ratha közgazdász elmeséli a "szeretetbe csomagolt dollárok" ígéretét és elmagyarázza, hogyan hátráltatják ezt gyakorlati és szabályozási akadályok.

Washington D.C-ben lakom,

de Sindhekela-ban, egy orissai
faluban nőttem fel, Indiában.

Az apám köztisztviselő volt.

Az anyám nem tudott se írni,
se olvasni,

de mindig azt mondta nekem: "Egy
királyt csak a királyságában tisztelnek.

Egy költőt viszont mindenhol."

Így felnőve költő szerettem volna lenni.

De majdnem be se jutottam az egyetemre,

amíg egy nagynéni nem ajánlott
pénzügyi segítséget.

Sambalpurba mentem tanulni,

a régió legnagyobb városába,

s ott, már egyetemistaként,
láttam TV-t életemben először.

Arról álmodtam, hogy az USA-ban
folytatom majd

a felsőfokú tanulmányaimat.

Amikor eljött a lehetőség,

átkeltem két óceánon, kölcsön kérve

a repülőjegyre és mindössze egy
húszdollárossal a zsebemben.

Az USA-ban egy kutatóközpontban
dolgoztam,

részmunkaidőben, miközben
végzős közgáz órákat vettem.

Azzal a kevéssel, amit megkerestem

tartottam el magam és küldtem haza

pénzt a bátyámnak és apámnak.

A történetem nem egyedi.

Emberek milliói vándorolnak be
minden évben

a család segítségével, átszelve óceánokat,

sivatagokat, folyókat, hegyeket.

Kockára teszik életüket, hogy valóra
váltsanak egy álmot és

az az álom nem más, mint pusztán

rendes munkát találni valahol, amiből
pénzt küldhetnek haza,

hogy segítsék a családjukat,

akik őket segítették azelőtt.

232 millió nemzetközi bevándorló
él most a világon.

Olyan emberek, akik más országban élnek,

mint ahol születtek.

Ha létezne egy ország, amiben csak

bevándorlók laknának,

akkor annak népessége nagyobb lenne,

mint Brazíliáé.

Gazdaságának mérete

meghaladná Franciaországét.

Közülük 180 millió,
akik szegény országokból származnak,

rendszeresen küldenek haza pénzt.

Ezeket az összegeket
pénzküldeményeknek nevezzük.

Itt egy tény, ami még önöket
is meglepheti:

413 milliárd dollár, 413 milliárd dollár

volt a tavalyi pénzküldemények mértéke

a bevándorlóktól a fejlődő országokba.

Bevándorlók a fejlődő országokból,

pénz a fejlődő országokba --

413 milliárd dollár.

Ez egy hihetetlen összeg, hiszen

háromszor nagyobb,

mint a fejlesztésre szánt segély összege.

Mégis, önök és én

és a kollégáim Washingtonban,

végeláthatatlanul vitázunk és

beszélünk a fejlesztési segélyről,

míg a pénzküldeményeket, mint
aprópénzt, nem vesszük figyelembe.

Igaz, az emberek 200 dollárt
küldenek havonta, átlagosan.

De ezt hónapról-hónapra

milliók ismétlik meg,

és így ezek a pénzösszegek
külföldi valuta folyamokká válnak.

Így India tavaly 72 milliárd
dollárt kapott,

ami több, mint az ország IT-exportja.

Az Egyiptomba küldött pénz háromszor több,

mint a Szuezi-Csatornából
származó bevételek.

Tádzsikisztánban ez
a GDP 42%-át teszi ki.

A szegényebb, kisebb és
törékenyebb országokban,

a konfliktusok által sújtott országokban,
a pénzküldemények életbevágóak,

így például Szomáliában vagy Haitin.

Nem csoda, hogy ezek a folyósítások

nagy hatással vannak a gazdaságokra
és a szegény emberekre.

A pénzküldemények, nem úgy,
mint a privát befektetések,

nem apadnak el,

az országban jelentkező
gondok első jelére.

Valójában úgy viselkednek,
mint egy biztosítás.

Amikor a család bajban van,

nehéz időkkel kell szembe nézzen,

a pénz küldés megnő, úgy,
mintha biztosítás lenne.

A bevándorlók ilyenkor
több pénzt küldenek.

A fejlesztési segéllyel ellentétben,

aminek keresztül kell mennie
a hivatalos ügynökségeken

és kormányokon, a pénzküldemények

közvetlen érik el a szegényeket,

a családot,

sokszor üzleti tanáccsal együtt is.

Nepálban a szegények aránya

1995-ben 42% volt,

pontosabban a szegények aránya
a népességben.

2005-re, egy évtizeddel később,

a politikai és gazdasági krízis közepette,

31%-ra csökkent le ez az arány.

A szegénység csökkenésének nagy része,

kb. fele, feltehetően

az Indiából jövő
pénzküldeményeknek köszönhető,

ami ugyancsak egy szegény ország.

El Salvadorban, a gyerekek
iskola otthagyási rátája

alacsonyabb az olyan családoknál

akik pénzküldeményeket kaptak.

Mexikóban és Sri Lankán

a csecsemők születési súlya nagyobb

azon családoknál,
akik pénzküldeményeket kapnak.

A pénzküldemények olyan dollárok, amiket
törődésbe csomagoltak.

A bevándorlók a pénzt élelemre,

a szükségletek beszerzésére,
házak építésére,

oktatásra, valamint az idősek

egészségügyi támogatásra,

barátok és a család
üzleti befektetéseire küldik.

A bevándorlók még több
pénzt is küldenek haza

az olyan speciális esetekben,
mint a műtét vagy esküvő.

És küldenek még pénzt,

talán túl sokszor is,

a váratlan temetésekre,

amiken nem tudnak részt venni.

Amennyi jót tesznek ezek a folyamok,

úgy vannak ezeknek

a pénzküldéseknek korlátai is,

ezeknek a 400 milliárdos
pénzküldeményeknek.

Első ezek között

a hatalmas összeg, amibe
a pénz hazaküldése kerül.

A pénzt utaló cégek úgy alakítják

a díjaikat, hogy jól megfejjék
a szegényeket.

Azt mondják például: " 500 dolláros

utalásig, 30 dollár

fix díjat kell fizetned."

Ha szegény vagy és csak
200 dollárt tudsz küldeni

akkor is ki kell fizetni a
30 dolláros díjat.

A pénzutalás értékének átlaga a világon

nyolc százalék.

Ez azt jelenti,
hogy ha 100 dollárt küldesz,

a család a másik oldalon

92 dollárt kap.

Ha Afrikába küldenél,

a költség még magasabb:

12 százalék.

Ha Afrikán belül utalnál,

az még drágább:

több mint 20 százalék.

Például, ha Beninből utalsz Nigériába.

De ott van még Venezuela is,

ahol a devizakorlátozás miatt,

ha elutalsz 100 dollárt,

az ottani család szerencsés ha

csak 10 dollárt megkap.

Persze Venezuelába senki sem küld pénzt

a hivatalos úton keresztül.

Mind bőröndben utazik.

Ha az árak magasak,

a pénz suba alatt megy.

Ami még rosszabb,

sok fejlődő országban,

tilos pénzt kiküldeni

az országból.

Sok gazdag nemzet szintén

megtiltja bizonyos
országokba a pénzküldést.

Nincsen vajon más lehetőség,

jobb, olcsóbb lehetőség a pénzküldésre?

De van.

Az M-Pesa Kenyában lehetővé
teszi a fix áras

pénzfogadást és - küldést

tranzakciónként 60 centért.

Az amerikai központi bank olyan
közös programot indított Mexikóval,

ami lehetővé teszi a pénzügyi
szolgáltató cégeknek,

hogy pénzt küldjenek Mexikóba,

tranzakciókénti 67 centes fix áron.

Mégis, ezeket a gyorsabb,
olcsóbb és jobb lehetőségeket

nem lehet nemzetközileg használni,

a pénzmosástól való félelem miatt,

pedig alig van olyan adat,

ami ezt a fajta kapcsolatot alátámasztaná,

vagy jelentős kapcsolatot
mutatna a pénzmosás

és e kis összegű tranzakciók között.

Sok nemzetközi bank

óvatos olyan bankszámlák
tartásával szemben,

amik pénzügyi szolgáltató
cégekhez tartoznak,

főleg azokkal, amelyek Szomáliát
szolgálják ki.

Szomáliában , az ország,
ahol az egy főre jutó bevétel

évente 250 dollár. 250 dollár évente.

A havi pénzküldések Szomáliába, átlagosan,

nagyobbak, mint ez az összeg.

Az pénzküldemények Szomália éltető ereje.

Mégis, ez jó példája annak,

amikor a jobb kéz adakozik,

miközben a bal elvágja a gazdaság

éltető erejét a korlátozásokon keresztül.

Ott van az olyan szegény falvakból
származók esete, amilyen én is vagyok.

A falvakban az egyetlen hely,

ahol pénzhez lehet jutni, az a posta.

A legtöbb kormány a világon

megengedte a postahivatalainak,

hogy kizárólagos partnerkapcsolatban
álljanak pénzutaló cégekkel.

Így ha szeretnék pénzt küldeni

az apámnak a faluba, akkor a pénzt,

ezeken a bizonyos pénzutaló
cégeken keresztül kell küldenem,

akkor is ha sokba kerül.

Nincsen olcsóbb lehetőségem.

Ennek meg kell szűnne.

Mit tehetnek a nemzetközi szervezetek

és a társadalmi vállalkozások,
hogy csökkentsék

a pénz hazaküldésének költségét?

Először is, a korlátozásokat enyhíteni
kell 1000 dollár alatti utalásokon.

A kormányoknak fel kellene ismerniük,

hogy a kis összegű utalások
nem egyenlőek a pénzmosással.

Másodsorban, a kormányoknak
a kizárólagos partnerkapcsolatokat

el kellene törölniük a postahivatal
és a pénzutaló cégek között.

Illetve, a posta

és bármely hazai bank rendszer között,

amelynek kiterjedt hálózata
szolgálja ki a szegényeket.

Valójában, elő kéne segíteniük a versenyt,

s úgy kialakítaniuk
a partnerkapcsolatokat,

hogy azzal levigyék az árakat,
ahogy tettük,

tették a telekommunikációs iparban.

Látták mi történt ott.

Harmadjára, a nagy nonprofit
jótékonysági szervezeteknek

pénzküldési platformot
kellene létrehozniuk,

nonprofit alapon.

Olyan nonprofit pénzküldő platformot,

ami a pénzátutaló cégeket szolgálná

így azok, alacsony
áron küldhetnének pénzt,

miközben megfelelnek az összes komplex

szabályozásoknak az egész világon.

A fejlesztő szervnek olyan célokat

kell teremtenie, melyek
a pénzküldés költségeit

a jelenlegi nyolc százalékról,
egy százalékra csökkentik.

Ha egy százalékra csökkentjük
a költségeket,

az 30 milliárd dollárnyi megtakarítást
szabadítana fel évente.

Harminc milliárd dollár.
Ez nagyobb, mint az egész

bilaterális támogatási keret,
amelyet évente küldenek Afrikába.

Ez nagyobb, vagy majdnem ugyanannyi,

mint az Egyesült Államok teljes
támogatásra szánt költségvetése,

ami a legnagyobb donor az egész bolygón.

Valójában, a megtakarítás
nagyobb lenne mint 30 milliárd,

hiszen a pénzküldő csatornákat

támogatási, kereskedelmi és
befektetési célokra is használják.

Egy másik jelentős akadály,

a pénzküldemények útjában,
hogy elérjék a családot,

a hatalmas és eltúlzott

valamint jogtalan toborzási díj,

egy olyan költség,
amit a bevándorlók fizetnek,

olyan munkásoknak,
akik számukra a munkát találták.

Dubaiban jártam néhány éve.

Meglátogattam egy munkástábort.

Este nyolc volt, sötét, meleg és nedves.

A munkások visszatérőben voltak

a kimerítő napi munkából

és beszédbe elegyedtem

egy bangladesi építőmunkással.

Az nyugtalanította,

hogy a hazaküldött pénz;

és már pár hónapja rendszeresen
küldött haza pénzt,

amely leginkább a toborzó ügynökhöz

és a munkaközvetítőhöz kerül,

akik számára a munkát találták.

Elképzeltem,

ahogy a feleség vár

a havi pénzküldeményre.

A pénz megérkezik.

Elveszi, és átadja

a toborzó ügynöknek,

miközben a gyerekek nézik.

Ezt meg kell állítani.

Ez nem csak a bangladesi
építőmunkásokat érinti,

hanem az összes munkást.
Sok millió migráns munkavállaló

ugyanettől a problémától szenved.

Egy bangaldesi építőmunkás

átlagosan 4000 dollár
közvetítői díjat fizet

egy olyan munkáért, ami évi
2000 dolláros bevételhez juttatja

Ez azt jelenti, hogy két-három
éven keresztül

alapvetően azért küld pénzt,

hogy kifizesse a kiközvetítési díjakat.

A család ebből semmit sem lát.

Ez nem csak Dubaiban van így,

ez egy sötét gyenge pontja a világ
minden nagyvárosának.

Nem csak a bangladesi
építőmunkásokat érinti

hanem az össze munkást a világon.

És nem is csak a férfiakat.

A nők kifejezetten veszélyeztetettek

a közvetítői visszaélésekkel szemben.

Az egyik legizgalmasabb és legújabb dolog,

ami a pénzküldések terén történik,

hogy hogyan lehetne az innováció
segítségével mobilizálni

a diaszpóra általi megtakarításokat
és diaszpóra-adományozásokat.

A bevándorlók pénzt küldenek haza,

de sok pénzt meg is takarítanak ott,

ahol élnek.

Évente, a migránsok által
megtakarított pénzt

500 milliárd dollárra becslik.

Ezen pénz többsége olyan

bankbetétekben pihen, amelyek nulla
százalékos kamatot adnak.

Ha lenne egy olyan ország,

amely három vagy négy
százalékos kamatot adna,

és azt mondaná ez iskolák,

utak, repülőterek és a vasút
építésére használnák,

abban az országban, ahonnan
az illető származik,

sok migráns érdekelt lehetne abban,

hogy megváljon ettől asz összegtől,

hiszen nem csak vagyonosodás

nyújt arra lehetőséget,

hogy bekapcsolódjanak
országuk fejlődésébe.

A pénzküldő csatornákat lehetne
arra használni, hogy

eladják ezeket a kötvényeket
a bevándorlóknak,

hiszen amikor havi
rendszerességgel jönnek,

hogy pénzt küldjenek,

tökéletes alkalom arra,
hogy ezeket eladják nekik.

S ugyanezt meg lehet tenni

a diaszpóra-adományok mobilizálására is.

Szeretnék gyorsvasút-hálózat

fejlesztésébe befektetni Indiában

és szeretnék hozzájárulni
a malária ellen folytatott küzdelemhez

a falumban.

A pénzküldés jó módja

a jólét megosztásának a helyek között

egy olyan célzott módon,
ami javára válik

azoknak, akiknek a leginkább van
szükségük rá.

A pénzküldemények megerősítik
az embereket.

Mindent meg kell tennünk,
hogy a pénzküldést

és a toborzást,

biztonságosabbá és olcsóbbá tegyük.

És meg is tehetjük.

Ami engem illet,

már két évtizede élek távol Indiától.

A feleségem venezuelai.

A gyermekeim amerikaiak.

Egyre inkább világpolgárnak
érzem már magam,

mégis, egyre nosztalgikusabbá válok

a szülőországommal kapcsolatban.

Indiában és az USA-ban
is akarok lenni egyszerre.

A szüleim már nincsenek ott.

A testvéreim tovább léptek.

Nincs ami sürgetne,
hogy pénzt küldjek haza.

Mégis, időről-időre

Pénzt küldök haza a barátaimnak,

rokonoknak, a falumnak,

hogy ott legyek,
hogy kapcsolatban maradjak -

ez része annak, aki vagyok.

És még mindig arra törekszem,
hogy költője legyek

a keményen dolgozó bevándorlóknak,

és a küzdelmüknek, hogy kitörjenek

a szegénység köréből.

Köszönöm.

(Taps)