Egy 318 éves hologram sci-fi szerű vziója a szerelemről

Sci-fi író Monica Byrne gazdag képzeletvilágát, olyan karakterek alakítják, akik szembeszállnak az etnikai, társadalmi és szexuális előítéletekkel. Byrne a következő előadásában egy Pilar nevű hologramként elevenedik meg, miközben a szerelemről és az elvesztésről közvetít számunkra egy történetet a távoli jövőből, ahol az emberek gyarmatosították a világegyetemet. "Mindig vicces, milyennek képzeljük el a jövőt, és közben teljesen másmilyen lesz."

Valódinak tűnök neked?

Remélem.

Fogalmam sincs, látod-e mindezt,

előre meresztem a tekintetem,
és bízom benne, hogy ott vagy.

Az előttem elterülő
homokba rajzoltam egy félkört,

nem lépem át,
mert akkor úgy tűnök, mintha lebegnék.

Most épp a szabad ég alatt állok,

egy tengerparton

a pálmafák árnyékában,

ott, ahol a munkaállványod állt egykoron.

12 percet tölthetek most veled.

Korlátot állítottam.

Feleségem Navid
mondta egyszer,

hogy a végtelen lehetőség
az alkotó legnagyobb ellensége.

Ezt a ruhát például:
kértem, hogy tervezzen nekem hasonlót,

amit egy pap hordott volna
a 23. századi Kairóban.

Az elkészítésre
mindössze három napunk volt,

az egyetlen használható anyag

egy régi paplanhuzat volt,
amit az előző bérlő hagyott hátra.

Végül megcsinálta, és tökéletes lett.

Végigmérte és azt mondta,

"Állításom bizonyítéka --
határt kell szabni az alkotásnak."

A következő 12 percben,

a legnagyobb felfedezésemről
szeretnék neked mesélni.

Egész életemben
megbabonázott az örök élet gondolata,

mint oly sokan másokat.

Talán örülsz annak,
hogy a kísérleted végül megtérül.

318 éves vagyok.

Az emberi átlagéletkor 432 év lett,

és az élettartam végtelenbe nyúló
hosszabbításán dolgoztam.

Sosem kételkedtem abban,

hogy egy napon elérjük majd azt a pontot,
amivel megelégszünk.

De pont az ellenkezője történik,

minél tovább élünk,
annál többet akarunk belőle,

nem akarunk meghalni.

Ki hibáztathatna minket?

A világegyetem olyan hatalmas.

Ennél hatalmasabbat sosem fogunk látni.

Tegnap arról olvastam,

hogyan lehet Európán hajókázni,

egyik szigetről a másikra vitorlázni,
az egész bolygón át,

egyes szigeteken falvak találhatók,
ahol meg is szállhatunk

miközben Jupiter árnyéka
alatt álomba szenderülünk.

Akad ott egy másik sziget is,
ahol egy dalszövegíró él egymagában,

ott ül, és mandolinon játszik az óceánnak.

Van ott még több sziget is,
melyeken senki nem él,

és sohasem lakták,

az élvezet kedvéért,
a homokba süppeszted a talpad,

melyen láb még sosem vetett talajt.

400 évig is tudnád ezt csinálni.

A Hold épp északkeleten kel,

puszta szememmel látom rajta a városokat.

Ideg fürtökként kapcsolódnak egymáshoz:

Mariapolis a Déli Sarkon,
Ramachandran az Egyenlítőn.

És Új Teherán a Nyugalom tengerén.

Itt ismerkedtem meg Naviddal is.

Mindketten belvárosi művészek voltunk.

Találkozásunk napján az Azadi téren
botlottunk egymásba,

véletlenül összeért a vállunk.

Megfordultam és bocsánatot kértem,

ő pedig, köszönés
vagy bemutatkozás nélkül annyit mondott,

"Nos, szerinted
hogy-hogy nem tudunk egymáson áthaladni?"

Legelső gondolatom
"Ki a franc vagy te?"

Utána meg irritálni kezdett a kérdése,

hiszen a válasz oly egyértelmű.

Azt válaszoltam: "Azért nem,

mert az elemi részecskéknek tömegük van,

és a részecskék közötti teret

kötési energia tölti meg,
aminek szintén tömege van,

ezt immáron 800 éve tudjuk."

Biztosan bal lábbal kelt,

és idegenekkel akart kötekedni.

Az is lehet, hogy csak flörtölt velem,

mert rám nézett és annyit mondott,
"Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni.

Gondolkodj kicsit jobban."

Aztán lecsatolta az övét,

ezt, ami épp rajtam van,

és azt mondta,

"A világegyetem úgy épült,
hogy a részecskék tömeggel rendelkezzenek.

Ezen alapvető feltétel nélkül,

fénysebességgel
hatoltunk volna át egymáson,

tudomást sem véve róla."

Így kezdődött a románcunk.

Navid és én

sosem fogytunk ki a beszédtémákból.

Egyetlen egyszer sem.

Hihetetlen volt.

Úgy éreztük hősök vagyunk,
akik együtt másznak meg egy hegyet.

mindig újabb látkép tárult elénk,

amit csupa új, tökéletes szavak
sokaságával

írtunk körbe.

Amint kitaláltunk egyet,
el is felejtettük,

hátunk mögé hajítottuk azokat,
témát váltottunk és haladtunk tovább.

Navid egyszer azt mondta,
beszélgetésünk olyan, mint a kenyérsütés,

amihez mindig egy kicsivel több lisztet,

és vizet adunk,

összegyúrjuk és átfordítjuk,

de a sütésig azonban sosem jutunk el.

Engem megbabonázott az örök élet,
Navidot viszont az érintés.

Volt is hozzá érzéke.

A munkája is abból állt.

A testem volt az ő festővászna,

ujjbegyeit olyan finoman
tudta végigsimítani az arcomon,

hogy nem is éreztem azt.

Mániákusan hajszolta
a tökéletes pillanatot,

olykor képtelen voltam megkülönböztetni
saját testemet az övétől.

Volt, hogy csak feküdt rajtam
és vállát az enyémbe fúrta

közben azt kérdezte:
"Pilar, miért olyan jó ez az érzés?"

Amire én azt feleltem,
"Fogalmam sincs!"

A bohókás kérdéseire
mindig volt egy bohókás válasza.

A mai napig emlékszem a válaszára,

"Azért jó ez az érzés,

mert a világegyetem
meghatározta a feltételeit,

és mi vagyunk a mesterműve."

Vicces, ahogy elképzeljük a jövőt,
milyen lesz

aztán kiderül,
hogy nem olyan lett.

A te idődben a tudosok úgy gondolták,
lefagyasztják az embereket,

és felébresztik majd őket
a távoli jövőben.

Meg is tették -- de mind meghaltak.

A te idődben a tudósok úgy gondolták,
az emberek pótolhatják belső szerveiket,

és több száz évre
meghosszabbodik az életük.

Meg is tették,

de végül ők is meghaltak.

A te idődben a Föld az egyetlen hely,
amit emberek laknak.

Az én időmben a Földre
már csak meghalni jövünk.

Amikor Navidon mutatkozni kezdtek a jelek,

barátaink azt hitték,
azt teszem, mint mindenki más

búcsút veszek tőle, és elküldöm a Földre,

így senkinek nem kell a közelében lennie

vagy szembesülnie sem vele,

sem azzal, hogy feladta az életet ...

És végképp nem akartak

a fizikai testéhez közel lenni.

Általában úgy hivatkoztak rá,
hogy az "öregkor"

bár ő maga káprázatosnak tartotta,

a változások, amiken keresztülment,

akaratától függetlenül alárendelve magát
a természet adta törvényeknek.

Végül elküldtem Navidot a Földre.

De én is mentem vele.

Emlékszem egyik barátunk,
utazásunk előtt azt mondta,

"Szerintem ez önzőség tőletek,

figyelmen kívül hagyjátok a szabályt,
mintha a ti szerelmetek különleges volna."

Pedig én azt tettem.

Még most is itt a Földön,

azon dolgoztam,
hogyan hosszabbíthatnám meg az életet.

Egyszer nem merült fel bennem,

hogy más válasz is létezik.

Folyton az járt a fejemben,
amit Navid mondott nekem

azon a napon az Azadi téren,

hogy az alapfeltétel nélkül --

ami biztosítja az anyagok
tömegét a világegyetemben

mi nem lennénk itt.

Ez az egyik szabály,

A másik, hogy minden tömeg
ki van téve az entrópiának.

Tömeg nélkül képtelenség létezni
ebben a világegyetemben.

Tudom. Mindent kipróbáltam.

Létrehoztam egy foton dobozt,
amiben átalakítottam a Higgs-mezőt.

Próbáltam az összes testemben végbemenő
szubatomi mozgást rögzíteni,

és egy zárt körben
lejátszani azokat.

Semmire nem jutottam.

A utolsó felfedezésem,
egy dimenzióspirál volt,

amelyben az idő jóval lassabban telik,
a test korlátai végett,

míg kivetítődése a megszokott
időkereteken belül zajlik.

A test hologramként jelenne meg
a világegyetemben --

ott van, de mégsem.

Amikor elkészültem vele,

a szobába rohantam,

annyira örültem, hogy elmondhatom neki,

minden szem láttára,
saját szemem láttára is,

mozogni a térben,

lefeküdtem mellé,

de elfelejtettem,
és átzuhantam rajta.

Megtaláltam a módját az örök életre,

egyetlen dolog híján,
amit Navid leginkább szeretett,

ami az érintés volt.

Aztán kihajított.

Nézni még mindig nézhetem.

Az emberek ma 400 évig is elélnek,

nem lettünk halhatatlanok.

Amikor eljön a halál,

a haldokló kiválasztja saját ágyneműjét,

karjukban csupa kékes lilás szín virágzik,

légzéseik egyre távolodnak egymástól,

mintha álomba szenderülnének.

Mindig azt gondoltam,

hogy a kalandok adnak értelmet az életnek.

A halál pedig nem több egy problémánál,

amire mai napig nem találtunk megoldást.

De talán az élet attól nyer értelmet,
hogy egyszer véget ér.

Talán a paradoxon:

hogy a feltétel nem szab feltételeket,
teret enged a szabadságnak.

(Sóhaj)

Vihar volt ma reggel.

Ma estére is mondanak egyet,

az égbolt most tiszta.

Itt nem érezni a szélmozgást,

de megkérdeztem az egyik erre járó ápolót,
milyen érzés

azt mondta meleg, mint az olvadt vaj.

Ezért a válaszért már megérte élni.

Meg kell találnom a módját,
hogyan jussak vissza a testbe.

Addig is, nem foglalok túl sok helyet
csak annyit, amennyit nekem szánsz.