A haladás politikája kockázattal jár

A világ nehézségeit, pl. a terrorizmust, az egyenlőtlenséget és a politika működési zavarait nem könnyű megoldani, de ettől még meg kell próbálni. Talán több kockázatot kellene gondolkodásunkban vállalnunk – véli Jonathan Tepperman újságíró. Világjáró körútján több vezetőt arról kérdezett, hogyan birkóznak meg a nehézségekkel. Meglepően reménykeltő történeteket tapasztalt, amelyekből a problémamegoldás három eszközét mutatta ki.

Az általános vélekedés szerint

a szörnyű hanyatlás korát éljük.

Ez nem meglepő, ha a rossz híreket nézzük,

az ISIS-től az egyenlőtlenségig,

az eszement kormányzástól
az éghajlatváltozásig,

a Brexitig és így tovább.

De az a helyzet, és ez talán
kissé furcsán hangzik:

én nem veszem be
ezeket a nyomasztó szövegeket,

és szerintem önöknek sem kellene.

Nem arról van szó,
hogy ne látnám a bajokat,

Ugyanazokat a szalagcímeket
olvasom, mint önök.

A sokak által leszűrt
következtetéssel szállok vitába:

"reménytelen helyzetben vagyunk,

mert a gondok megoldhatatlanok,

és a kormányok kutyaütők."

Miért mondom ezt?

Nem azért, mintha természetemnél
fogva derűlátó lennék.

De tele a hócipőm
a média állandó károgásával,

hogy a problémákon lovagolnak ahelyett,

hogy a megoldásokat keresnék.

Pár éve eldöntöttem

– hiszen újságíró vagyok –,

megnézném, hogy tehetek-e ennél jobbat,

körbejárva a világot és valóban
megkérdezve az embereket,

hogy vajon megbirkóznak-e, és hogyan

a nagy gazdasági és politikai
megpróbáltatásokkal.

A tapasztalatok megdöbbentettek.

Kiderül, hogy számottevő
jelei vannak a fejlődésnek,

gyakran a legváratlanabb helyeken.

Ezek arról győztek meg,
hogy a világ nagy problémái

talán nem is megoldhatatlanok.

Nemcsak elméletben van gyógyír rájuk,

hanem ezek ki is lettek próbálva.

Működnek.

Reménykeltőek.

Megmutatom, mire gondolok,

nézzünk 3 országot, ahol jártam:

Kanadát, Indonéziát és Mexikót,

hogyan lettek úrrá
lehetetlen problémáikon.

Történetük azért fontos, mert nekünk
fölhasználható eszközt kínál,

nemcsak ama konkrét gondokra,

hanem más egyebekre is.

A legtöbben úgy gondolnak

hazámra, Kanadára,

mint ami hideg, unalmas és udvarias.

Úgy vannak vele: túl sűrűn
kérünk elnézést a fura kiejtésünkkel.

Ez igaz.

(Nevetés)

Elnézést.

(Nevetés)

De Kanada azért is fontos,

mert diadalmaskodott

egy nehézség fölött,
ami ma sok országban vitát vált ki:

a bevándorláson.

Vegyük figyelembe, hogy Kanada
a leginkább befogadó országok egyike,

még más bevándorlóbarát
országokkal összevetve is.

Az egy főre jutó bevándorlók aránya
a franciaországi négyszerese,

a külföldön születettek aránya

kétszerese a svédországinak.

Kanada 2015-ben

tízszer annyi szíriai menekültet

fogadott be, mint a USA.

(Taps)

2016-ban még többet fogad be.

Ennek ellenére,

a kanadaiak

országuk kulturális sokszínűségére
a legbüszkébbek.

E szó a legtöbb helyen szitokszó.

A második helyen

áll a hoki előtt.

A hoki!

(Nevetés)

Amikor más országok

őrjöngve építenek új kerítést,
hogy távol tartsák az idegeneket,

a kanadaiak még többet is szívesen látnak.

De az igazán érdekes ebben az,

hogy Kanada nem volt mindig ilyen.

Az 1960-as évek derekáig kifejezetten
rasszista volt a bevándorláspolitikája.

Úgy hívták ezt: "Fehér Kanada",

és nyilván nem csak a hóra értették.

Hogyan vált abból a Kanadából
a mai Kanada?

Ontarióban lakó mamám véleménye ellenére

a válasznak semmi köze az erényhez.

A kanadaiak sem jobbak a Deákné vásznánál.

A valódi magyarázathoz annak van köze,
aki 1968-ban Kanada miniszterelnöke lett.

Pierre Trudeau-ról, a mostani
miniszterelnök apjáról van szó.

(Taps)

Az első Trudeau-ról tudniuk kell,

hogy nagyban különbözött elődeitől.

Franciául beszélt abban az országban,
amelyet régóta uralt az angol nyelvű elit.

Értelmiségi volt.

Kicsit flúgos volt.

Úgy értem, komolyan, a fickó jógázott.

A Beatlesékkel császkált.

(Nevetés)

Mint a piperkőcök általában,
időnként dühítő tudott lenni.

De sikerre juttatta
azt a haladó szellemű átalakítást,

amelyet ország még nem látott.

A képlet két részből állt.

Először, Kanada szemétre hányta a régi,
rasszista bevándorlási előírásokat,

s a helyükbe olyanok léptek,
amiknél mindegy volt a bőrszín,

s ami a képzettséget, gyakorlatot
és a nyelvtudást hangsúlyozta.

Ezzel nagyban megnőtt az esélye,

hogy az új jövevényekkel
a gazdaság nyerni fog.

Másodszor, Trudeau a világon
először váltotta valóra

a beilleszkedés elősegítése érdekében
a kulturális sokszínűség politikáját

és ama elvet, hogy a sokféleség
Kanada önképéhez kulcsfontosságú.

A következő években Ottawa
erre tett erőfeszítéseket,

és az egyszerű kanadaiak ezzel egy időben

hamarosan megtapasztalták a kulturális
sokszínűség gazdasági és anyagi előnyeit

környezetükben.

E két tényező együtt hamarosan

létrehozta a mai lelkesen
fölvilágosult Kanadát.

Nézzünk egy másik országot,
és egy még fenyegetőbb nehézséget,

az iszlám szélsőségességet.

1998-ban az indonéz nép az utcára vonult,

és megdöntötte Suharto diktátor
régóta tartó uralmát.

Csudálatos pillanat volt,

de egyben rémisztő is.

250 milliós népességével Indonézia

a legnagyobb muszlim többségű ország.

Ráadásul forró, óriási
és nehezen irányítható:

17 000 szigetből áll,

és a lakosság közel ezer nyelven beszél.

Suharto diktatúrája állt fenn ezidáig;

mocskos alak volt.

De zsarnokként elég hatékony volt,

és mindig ügyelt rá, hogy a vallásnak
ne legyen köze a politikához.

Szakértők attól tartottak, hogy nélküle
nem lesz, ami kordában tartsa a dolgokat,

és az ország vagy szétrobban,

vagy vallási szélsőségesek
kerítik hatalmukba,

s Irán trópusi változata válik belőle.

Első látásra így is tűnt.

Az 1999-es első szabad választáson

az iszlamista pártok 36%-ot értek el,

a szigetek lángban álltak,
és a zavargásokban

és a terrortámadásokban ezrek haltak meg.

Ám később Indonéziában
meglepő fordulat történt.

Miközben az egyszerű emberek
magánéletükben vallásosabbak lettek

– legutóbb sokkal több fejkendőt láttam,

mint egy évtizede –,

az országos politika
az ellenkező irányba fordult.

Ma Indonézia elfogadható demokrácia.

Az iszlamista pártok támogatottsága
lassanként csökkent:

a 2004-es 38%-ról

a 2014-es 25%-ra.

A terrorizmus ma igen ritka.

Bár egy páran beléptek az ISIS-be,

számuk elenyésző,

a lakosság arányában sokkal kisebb,

mint Belgium esetén.

Melyik muszlim többségű ország

mondhatja el magáról ugyanezt?

2014-ben interjút készítettem
Indonézia akkori elnökével,

a barátságos technokrata Joko Widodóval,

"Hogy van az, hogy önök gyarapszanak, más
muszlim országok meg dögrováson vannak?"

"Rájöttünk, hogy a szélsőségesség
elleni harc első lépcsője

az egyenlőtlenség elleni küzdelem.

Mint mindenhol, Indonéziában is
a vallásos pártok elsősorban

a korrupció fölszámolásával
s a nyomor csökkentésével foglalkoztak."

Joko és elődei kifogták a szelet

az iszlamisták vitorlájából.

Irgalmatlanul leszámoltak
a terrorizmussal,

de Indonézia demokratái jól megtanulták

a leckét diktatúra idejéből:

az elnyomás csak még
több szélsőséget szül.

Hadviselésük nagyon körültekintő volt.

Nem a sereget,
hanem a rendőrséget alkalmazták.

Csak elegendő bizonyíték esetén
fogták le a gyanúsítottakat.

Nyilvános tárgyalásokat tartottak.

Még liberális imámokat is bebörtönöztek,

hogy meggyőzzék a dzsihádistákat:
a terror nem iszlám jellegű.

A módszer látványosan kifizetődött,

és olyan ország keletkezett,
amely 20 éve elképzelhetetlen lett volna.

Ezért azt hiszem, optimizmusom itt kezd

egy kissé több értelmet nyerni.

Sem a bevándorlás, sem az iszlám szélsőség
nem reménytelen ügy.

Most pedig keljünk útra,

ezúttal Mexikóba.

A három történet közül talán
az övék lepett meg a legjobban,

mivel mindannyian tudjuk,

hogy Mexikó még mindig
rengeteg nehézséggel küzd.

Ámde Mexikó pár éve olyat tett,

amelyről sok más ország,
pl. Franciaország, India,

és az USA csak álmodozhat.

Fölrázta az országot
a több éves politikai bénultságából.

A miként megértéséhez vissza kell
kanyarodnunk 2000-hez,

amikor Mexikó demokráciává vált.

Ahelyett, hogy politikusai
az új szabadságot

a reformokért vívott küzdelemre használták
volna föl, inkább egymással harcoltak.

A Kongresszusban patthelyzet alakult ki,
és az ország bajai:

drog, nyomor, bűnözés, korrupció

kezelhetetlenné váltak.

A helyzet 2008-ban olyan rosszra fordult,

hogy a Pentagon figyelmeztette
Mexikót az összeomlás esélyére.

Aztán 2012-ben Enrique Peña Nieto

valahogy elnökké választatta magát.

Peña eleinte nem sok bizalmat keltett.

Kétségtelenül jóképű volt,

de a PRI-ből, Mexikó korrupt
régi vezető pártjából érkezett,

és hírhedt szoknyavadász volt.

Olyan könnyűsúlyú pubikának látszott,

hogy a kampányban

a nők csak édesemnek hívták.

Ám ez az édesem hamarosan
mindenkit meglepett,

amikor fegyverszünetet kovácsolt ki

a szemben álló három párt között.

Másfél év alatt ezek közösen

hihetetlen reformintézkedéseket
fogadtak el.

Megtörték a Mexikót
fojtogató monopóliumokat.

Liberalizálták a halódó energiaágazatot.

Átalakították a pocsék iskolarendszert,
és még sok egyéb.

Hogy értékeljék a teljesítmény horderejét,

képzeljék el, hogy az USA kongresszusa
bevándorlási reformot,

kampányfinanszírozási reformot
és bankreformot fogad el.

Most képzeljék el, hogy mindezt
ugyanezen másfél év alatt.

De Mexikó ezt megtette!

Nemrég megkérdeztem Peñától,
hogy sikerült ez neki.

Az elnök rám villantotta kedves mosolyát,

(Nevetés)

és azt mondta, hogy a rövid válasza:
"compromiso", azaz a kompromisszum.

Persze, a részleteket kértem tőle,

de a kapott részletes válasz
lényege is ez volt:

"kompromisszum, kompromisszum
és még több kompromisszum."

Peña tudta, hogy már az elején
bizalmat kell kivívnia,

ezért rögtön megválasztása után
tárgyalni kezdett az ellenzékkel.

Hogy kivédje bizonyos
érdekeltségek nyomását,

a szűk körű tárgyalásokat
titokban tartotta,

és sok résztvevő elmondta nekem,
hogy a bensőséges viszony,

na meg a sok tequila segítette elő

a bizalom kiépülését.

Meg még az is, hogy csak
egyhangúan lehetett dönteni,

és Peña hajlandó volt
saját szempontjait

alárendelni a többi félének.

Santiago Creel ellenzéki szenátor
elmondta nekem:

"Nézze, nem állítom, hogy én
vagy bárki más különleges lenne,

de az a csoport különleges volt"

Mi rá a bizonyíték?

Peña a fölesküvése után
betartotta a megállapodást,

és Mexikó évek óta először fejlődött.

(spanyolul) Jó.

Látjuk, hogy a három ország
hogyan lett úrrá

három nagy megpróbáltatáson.

És ez nagyon jó nekik, nemde?

De nekünk mi ebből a hasznunk?

Ezeket s más sikertörténeteket vizsgálva,

pl. hogyan állt talpra Ruanda
a polgárháború után,

vagy hogyan csökkentette
Brazília az egyenlőtlenséget,

vagy hogyan nőtt Dél-Korea gazdasága
gyorsabban és tartósabban,

mint bármely más országé,

fölfigyeltem pár közös vonásra.

Mielőtt ismertetném őket,
megjegyzést kell tennem.

Persze, tudom, hogy minden ország egyedi.

Ami bevált az egyikben,
nem lehet csak úgy átvinni a másikba,

és elvárni, hogy ott is hasson.

A különleges megoldások
sem örök életűek.

Át kell szabnunk őket,
ha a körülmények változnak.

Ha a történetek lényegét nézzük,

fölfedezhetünk problémamegoldásukban
pár közös eszközt,

amelyek hatékonyak
lehetnek más országokban,

igazgatótanácsi tárgyalókban

és más körülmények között is.

Az első: Ragadd meg a rendkívülit.

Az ismertetett esetekben

a megváltás végveszélyben jött.

Ez nem volt véletlen.

Amikor Trudeau hivatalba lépett,
két közelgő veszéllyel nézett szembe:

Először: noha óriási,
gyéren lakott országának

borzasztóan kellett a munkaerő;

ahonnan szívesen fogadott
volna fehér munkásokat,

– a 2. világháborúból éledező Európából –
már nem számíthatott többre.

A másik: Kanada hosszú hidegháborúja

a francia és angol közösségek között

valódi háborúvá forrósodott.

Quebec elszakadással fenyegetőzött,

és a kanadaiak politikai
okokból ölték egymást.

Az országokban szokásosak a válságok ugye?

Nincs ebben semmi különös.

Trudeau zsenialitása annak fölismerésében
állt, hogy Kanada válsága

elsöpörte a reformok szokásos
akadályait.

Kanadának meg kellett nyílnia,
nem volt más választása.

Át kellett gondolnia az önazonosságát.

Nem volt választás, ebben sem.

Ez Trudeau soha vissza
nem térő lehetősége volt,

hogy megtörje a régi szabályokat,
és újakat írjon.

Más hősökhöz hasonlóan elég okos
volt hozzá, hogy éljen az alkalommal.

A másik: van erő a szabad gondolkodásban.

A másik szembeötlő hasonlóság
a jó problémamegoldókban,

hogy mind gyakorlatiasak.

Lecsapnak a legjobb válaszokra,
bárhol is lelnek rájuk,

s nem hagyják,

hogy az olyan részletek, mint párt,
ideológia vagy érzelmek az útjukat állják.

Már elmondtam, hogy Indonézia demokratái
elég bölcsek voltak ahhoz,

hogy lenyúlják az iszlamisták
legjobb kampányígéreteit.

Még egy pár radikálisnak is
helyet adtak a kormánykoalícióban.

A világi gondolkodású indonézeket
ez megrémítette.

De amikor radikálisoknak ténylegesen
részt kellett venniük a kormányzásban,

gyorsan kiderült, hogy nem értenek hozzá,

belekeveredtek mindenféle
mocskos kompromisszumba,

pitiáner szégyenletes ügybe,
ami része a mindennapi politikának.

Ez annyira ártott a hírnevüknek,
hogy sohasem nyerték vissza.

A harmadik:

időnként kinek-kinek kedvezni kell.

Tudom, mondtam, hogy a válságok rendkívüli
szabadságot nyújtanak a vezetőknek.

Ez igaz, de a problémamegoldás
gyakran nemcsak merészséget igényel.

Néha mérsékletet is kell mutatni,

még ha nem fűlik is a fogunk hozzá.

Amikor Trudeau hivatalba lépett,

könnyedén előnyhöz juttathatta volna
választókerülete népességét,

a kanadai francia közösséget.

Kedvezhetett volna mindig ugyanazoknak.

Peña az ellenzék szakadatlan támadására
használhatta volna hatalmát.

Ez volt a hagyomány Mexikóban.

De inkább összefogott az ellenzékkel,

s eközben pártját
kompromisszumra kényszerítette.

Trudeau mindenkit arra ösztönzött,
hogy hagyjanak föl a törzsi fölfogással,

ne a nyelvet vagy a bőrszínt nézzék,
hanem a kulturális sokszínűséget,

mert ettől lesznek tökéletes kanadaiak.

Senki sem kapott meg
mindent, amire áhítozott,

de mindenki eleget kapott,
hogy az alku érvényben maradjon.

Most gondolhatják:

"Jó, Tepperman,

de ha itt vannak a megoldások,
ahogy bizonygatja,

miért nem alkalmazza őket több ország?"

Nem azért, mintha ehhez
különleges erőfeszítés kellene.

Hiszen az említett vezetők
egyike sem szuperhős.

Semmit sem tettek egy szál magukban,

és tenger hibájuk volt.

Pl. Indonézia első demokratikus elnöke,

Abdurrahman Wahid

annyira híján volt a karizmának,

hogy egyszer saját beszédje alatt

aludt el.

(Nevetés)

A történet igaz.

Ez arra utal, hogy a valódi
akadály nem a képesség hiánya,

sem nem a körülmények.

Ennél egyszerűbb a képlet.

A nagy változásokhoz
nagy kockázatot kell vállalni,

az pedig ijesztő.

A félelem legyőzéséhez bátorság kell,

s ahogy ezt mind tudjuk.

a bátor politikus fájóan ritka,
mint a fehér holló.

De ez nem jelenti, hogy mi, választók

ne követelhetnénk meg
politikai vezetőinktől a bátorságot.

Hiszen elsősorban
ezért adunk nekik hivatalt.

A világ mai állapotát tekintve
nincs is más lehetőségünk.

Itt vannak a válaszok.

de rajtunk áll,

hogy még több olyan nőt
és férfit válasszunk,

akik elég merészek föllelni őket,

lenyúlni őket,

és működésbe hozni őket.

Köszönöm.

(Taps) (Ujjongás)