A jövő 30 éves története

Nicholas Negroponte, az MIT Media Lab alapítója a technika világának 30 éves történetébe visz magával bennünket útitársul. Mint egykori tökéletes előrejelző bemutatja az általa az 1970-80-as években előrelátott interfészeket és újításokat, amelyeken a kortársai csak gúnyolódtak, de amelyek ma mindenütt jelen vannak. A színpadról úgy távozik, hogy örökül hagyja nekünk a következő 30 évre szóló utolsó (képtelen? zseniális?) jóslatát.

(Videó) Nicholas Negroponte:
Átkapcsolhatunk

a lejátszásra kész videolemezre?

Tényleg érdekel, hogyan működik
együtt az ember és a számítógép.

Tévéképernyőt vagy hozzá hasonlót

fogunk a jövőben használni
elektronikus könyvekhez.

(Zene, beszédfoszlányok)

Nagyon érdekel a high-tech szenzoros

érintőképernyő, mert le sem kell
róla vennünk az ujjunkat.

Van egy más módja is a kapcsolatnak,

mikor az emberek a számítógépeket
magukon hordják.

Szeptember 11-én hirtelen

a világ nagyobb lett.

NN: Köszönöm. (Taps)

Köszönöm.

Amikor fölkértek előadónak,

azt is kérték, hogy nézzem át

a 14 korábbi TED-előadásomat,

időrendben.

Az első előadásom kétórás volt.

A második egyórás,

a következők pedig félórásak,

és az egyetlen dolog, amit láttam,
hogy egyre jobban kopaszodom.

(Nevetés)

Képzelhetik, hogy mikor az ember

az életének 30 évét látja elsuhanni
a szeme előtt,

legalábbis nekem, elég megdöbbentő.

A rendelkezésemre álló időben

tekintsük át együtt,

mi történt a 30 év alatt,

s azután jövendölést adok,

majd szólok egy keveset

a terveimről.

A dián láthatják

életem első TED-rendezvényét.

Eléggé fontos volt,

mert előtte 15 évig kutattam,

megvoltak a feljegyzéseim, nem volt nehéz.

Nem voltam egy Fidel Castro,

hogy két órát tudtam volna beszélni,

vagy Bucky Fuller.

De volt 15 évnyi anyagom,

és a Media Lab akkor indult.

Tehát nem volt nehéz.

De van egy pár dolog

azzal a korszakkal

és az akkor történtekkel kapcsolatban,

amelyek tényleg fontosak.

Az első,

hogy abban az időben a számítógépek

még nem az embereket szolgálták.

Az akkori időszakot

még az is jellemezte,

hogy nyámnyila számítástechnikusoknak
tartottak minket.

Csak legyintettek ránk.

Visszatekintve mutatok egy pár dolgot,

amelyek sokkal érdekesebbek
és elfogadottabbak,

mint akkortájt.

Jellemzést adok azokról az évekről,

s vissza is tekintek

némely nagyon korai munkámra.

Arról van szó, amivel a 60-as
években foglalkoztam:

igen direkt kezelés,

amelyet az építészeti tanulmányaim során

Moshe Safdie építészete befolyásolt.

Láthatják, hogy még
robotféléket is készítettünk,

melyek élőhelyszerű szerkezetek
építésére voltak képesek.

Ez még

nem a Media Labom volt,

hanem, nevezzük így, az érzékelős

számítástechnika kezdete.

Az ujj mellett döntöttem,

részben azért, mert mindenki
nevetségesnek vélte.

Megjelentek cikkek is arról,

mekkora hülyeség az ujjunkat használni.

Három okot jelöltek meg:
a gyenge felbontóképességet,

A másik, hogy kezünk eltakarja,

amit látni akarunk.

A harmadik, a kedvencem,

hogy az ujjunk összepiszkolja a képernyőt,

s ezért az ujjainkat soha az életben

nem fogjuk erre használni.

E készüléket a 70-es években készítettük,

soha nem terjedt el.

Nemcsak érintésre,

hanem nyomásra is érzékeny volt.

(Videó) Hang: Tegyünk ide egy sárga kört.

NN: Ez egy későbbi munka,
még mindig a TED-1 előtt.

(Videó) Hang:
Mozdítsuk el a rombusztól balra.

Ide rajzoljunk egy nagy zöld kört.

Férfi: A fenébe.

NN: Párhuzamos interfész céljából
fejlesztettük ki,

mikor beszélni és mutogatni lehet.

Mondhatjuk, hogy ez már

sokcsatornás megoldás volt.

De aztán beütött Entebbe.

1976. Az Air France gépét

Entebbébe térítették,

s az izraeliek tökéletes
mentőakciót hajtottak végre,

Azért is sikerült nekik,

mert a reptér valós
modelljén gyakorlatoztak,

hiszen korábban a sivatagban

megépítették a repteret,

s mikor Entebbébe értek,

ismerték a járást, mert már "jártak ott".

A kormány 76-ban
azt kérdezte néhányunktól:

le tudjuk-e ezt játszani számítógépen,

s olyan valaki mint én
persze igennel felel.

Azonnal szerződést ajánlott

a Védelmi Minisztérium,

és megépítettük ezt a furgont
és kameraállást.

Egyféle videó-szimulációt hoztunk létre,

mert voltak már videólemezek.

Ez is 1976-ban történt.

Azután sok-sok év múlva

megjelent ez a furgon,

és előttünk áll a Google Maps.

Az emberek még mindig

úgy hitték, hogy "nem, ez nem komoly
számítógép-tudomány",

de volt egy Jerry Wiesner nevű férfi,

történetesen az MIT elnöke,

aki azt gondolta,
hogy "ez számítógép-tudomány".

Bárkinek, aki valamibe bele akar fogni

az életben, az egyik kulcskérdés:

meggyőződni róla,
hogy az elnök támogatja-e.

Mikor a Media Labot csináltam,

az olyan volt, mintha gorilla ült volna
a kocsi anyósülésén.

Ha gyorshajtás miatt lemeszeltek volna,

s a rendőr benéz az ablakon, és meglátja

ki ül az anyósülésen, csak annyit nyögne:

"Jaj, csak hajtson tovább, uram."

Így képesek voltunk megcsinálni

mellesleg ezt az aranyos készüléket.

Ez Jerry Wiesner lentikuláris fényképe,

ahol a képek közt kizárólag

a szájnál van eltérés.

Így ha a lencselemeznek

e kis területét mozgatjuk,

szájszinkront tudunk megvalósítani,

nulla sávszélesség mellett.

Ez egy nulla sávszélességű
telekonferencia-rendszer volt

abban az időben.

Ez volt hát a Media Lab --

erre mondtuk, hogy összehozzuk

a számítógépek,

a kiadók stb. világát.

Ismétlem, nem mindenki fogadta el,

de a TED-esek nagy része hajdanán igen.

Ez volt a célunk.

Ez hozta létre a Media Labot.

Koromnál fogva

nagy magabiztossággal állíthatom,

hogy jártam a jövőben.

Több ízben is jártam ott.

Az ok, amiért ezt mondom,

hogy hányszor állítottam életem során:

"Ó, 10 éven belül megvalósul",

azután eltelik 10 év.

Akkor azt modnjuk:
"Ó, 5 éven belül megvalósul",

azután eltelik 5 év.

Ezért mondom, hogy egy kicsit úgy érzem,

már sokszor jártam a jövőben.

Az egyik leggyakrabban idézett

korábbi kijelenésem,

mely szerint a számítástechnika már nem

a számítógépekről szól, eleinte
nem keltett elég figyelmet,

de később már igen.

Azért keltett figyelmet,
mert az embereknek leesett,

hogy nem a közvetítő eszköz a lényeg.

Azért mutatom ezt a kocsit

sajnos, egy elég csúnya dián,

hogy elmondjak egy történetet,

amely egy kicsit jellemezte az életemet.

Ez egy diákom, akinek a PhD dolgozata

ezt a címet viseli:
"Autóvezető a hátsó ülésen."

A dolog a GPS korai időszakában történt,

a kocsi tudta, hol jár,

hangutasításokat adott a vezetőnek,

mikor kanyarodjon jobbra vagy balra,
meg hasonlók.

Kiderült, hogy egy csomó dolog

ezekben az utasításokban akkoriban

elég nehéznek bizonyult,

például mit jelent "a következőnél
fordulj jobbra"?

Hiszen ha éppen
egy keresztutcánál vagyunk,

a "következőnél jobbra" nyilván
az azt követőnél lesz,

és rengeteg ilyen dolog van.

A diák kiváló disszertációt írt,

de a MIT szabadalmi irodája azt mondta:
"Ne szabadalmaztasd,

soha nem fogják bejegyezni.

Túl nagy a felelősség.

Biztosítási zűrök lesznek.

Ne szabadalmaztasd."

Így is tettünk.

Ez is azt bizonyítja, hogy néha az emberek

nem veszik észre, mi zajlik körülöttük.

Néhány munka, csak átfutok rajtuk,

egy csomó, érzékelőkkel
kapcsolatos dolog.

Lehet, hogy fölismerik az ifjú Yo-Yo Mát,

és követhetik a testmozgását,

ahogy csellózik vagy hipercsellózik.

Ezek a fickók akkoriban
szó szerint így jártak-keltek.

Az érzékelők manapság kisebbek

és megszokottabbak.

Gyorsan szólni akarok még

legalább három hősről.

Marvin Minskytől

a józan észjárást tanultam.

Röviden megemlítem Muriel Cooper-t,

aki nagyon fontos volt Ricky Wurmannek

és a TED-nek, s amikor Muriel
a színpadra lépett,

az első mondata ez volt:

"Bemutattam Ricky-t Nicky-nek."

Engem senki sem hív Nicky-nek,

sem Richardot Ricky-nek,

ezért sejtelme sem volt a hallgatóságnak,
hogy kikről van szó.

És még persze Seymour Papertöt,
aki azt mondta:

"Nem gondolkozhatunk a gondolkodásról

anélkül, hogy ne

a valamiről gondolkodásra gondolnánk."

Később eltűnődhetnek rajta,

nagyon mélyenszántó kijelentés.

Mutatok még néhány diát

a TED 2 idejéből,

talán kissé bugyuta diák.

Akkoriban úgy éreztem,
hogy a tévé lényege a képernyő.

Ismét a TED 1 után

de a TED 2 környékén járunk,

és arra szeretnék rámutatni,

hogy bár el tudják képzelni,

hogy értelem van a készülékekben,

ma olyan szemmel nézek rájuk,

melyeket a Dolgok internetje hozott létre,

s patetikusan tragikusnak gondolom őket,

mert ugye az történt, hogy fogtunk

egy sütőpanelt, rátettük a mobilunkra,

vagy az ajtókulcsot a mobilunkra,

aztán odaadtuk önöknek.

De hát önök nem ezt kérték:

be akarták tenni a csirkét a sütőbe,

hogy a sütő azt mondja:
"Ez egy csirke,"

és süsse meg.

"Lám, sül Nicholasnak a csirke,

mert ő így meg amúgy szereti."

Tehát az értelem ma nem a készülékben van,

hanem kezdtük visszajuttatni

a mobilba

vagy közelebb a felhasználóhoz.

Ez nem nagyon felvilágosult nézet

a Dolgok internetjétől.

Ma már említettem,

hogy a 90-es évek tévéje ilyen volt.

A holnap tévéje

körülbelül ilyen lesz.

Az emberek cinikusan nevetgéltek,

a nevetésük nem nagyon volt elismerő.

Az 1990-es évek távközlése.

George Gilder elhatározta,
hogy ezt a diagramot

Negroponte-kapcsolónak nevezi el.

Nyilván kevésbé vagyok híres, mint George,

de amikor Negroponte-kapcsolónak
nevezte, megdöbbentett.

De az elképzelés,
hogy a földön lévő dolgok

a levegőbe jutnak,

és a levegőben lévők a földre,

beigazolódott.

Ez az eredeti dia abból az évből,

és a terv szerint megvalósult.

Elindítottuk a Wired folyóiratot.

Emlékszem, többen váltottuk

egymást a recepcióban,

és egy szülő dühödten hívott minket,

mert a fia lemondta
a Sports Illustratedet,

hogy a Wiredre fizessen elő.

A szülő azt kérdezte:
"Ez valami pornóújság vagy mifene?",

és képtelen volt felfogni,

hogy a fiát a Wired
miért érdekelheti annyira.

Most rákapcsolok egy kicsit.

1995. Ez a kedvencem, a Newsweek
hátoldala. Nos, olvassák csak. (Nevetés)

["Negroponte, a MIT Media Lab
igazgatója azt jósolja,

hogy nemsokára az internetről veszünk

könyveket és újságokat. Ugyan már!]

Ismerjük el, hogy bennünket,

de legalábbis engem, örömmel tölt el,

ha valaki megmondja,
mekkorát tévedtünk.

Megjelent a "Being Digital".

Ezáltal arra nyílt lehetőségem,

hogy ismertebbé váljak a szakmai sajtóban,

és hogy a gondolataimat
közkinccsé tegyem.

Ezáltal módunk nyílt
az új Media Lab megépítésére.

Ha még nem jártak ott, el ne mulasszák,

mert gyönyörű építmény,

amellett hogy nagyszerű munkahely.

A TED-eken ezekről esett szó:
[Ma a multimédia ormótlan.

De más lesz, ha kis, vékony

és HD képernyőink lesznek.]

Megértük. Évről évre erre vártam.

A TED olyan esemény volt,
amelyre Ricky Wurman soha nem járt,

de sok régi barátját meghívta rá,

köztük engem is.

Azután számomra valami

alapvetően megváltozott.

Egyre jobban foglalkoztatott
a számítógépek és a tanulás kapcsolata,

Seymour hatására,

de különösen az a gondolat,
hogy a tanulást

számítógép-programozással
jól közelíthető

dologként kezeljük.

Amikor programozunk,

nemcsak dolgokat listázunk ki,

alkalmazunk algoritmusokat,

és fordítjuk le őket utasításokká,

hanem amikor hiba van
— és hiba mindig van —,

azt el kell hárítanunk.

Meg kell találni, ki kell javítani,

azután újra kell futtatni,

és iterálunk,

s ez az iteráció

a tanulási folyamathoz igen hasonlatos.

Ez vezetett a Seymourral közös
munkámhoz

például Kambodzsában,

s belefogtunk a "Laptopot
minden gyereknek" akcióba.

Elég sok TED-előadás foglalkozott ezzel,

ezért csak átfutok rajta.

Ez a program megadta a lehetőséget,

hogy egy viszonylag nagyobb
lélegzetű dolgot tegyünk

a tanulás, a fejlesztés
és a számítástechnika terén.

Kevesen tudják, hogy a "Laptopot
minden gyereknek" akció

egymilliárd dolláros költségvetésű volt,

legalábbis a 7 év során, amikor vezettem.

Sokkal lényegesebb, hogy a programhoz

sem a Világbank, sem az USAID
semmivel nem járult hozzá.

Többségükben a résztvevő országok
saját pénze volt benne,

s ez nagyon érdekes,

legalábbis nekem,

a jövőbeni terveim szempontjából.

Ezeken a helyeken
valósítottuk meg a programot.

Majd egy kísérletbe fogtam

Etiópiában

Ez itt a kísérlet.

A kísérlet arra kereste a választ,

hogy lehet-e tanulni iskola nélkül.

Táblagépeket osztottunk szét,

nem adtunk hozzájuk útmutatást,

s hagytuk, hogy a gyerekek
maguk jöjjenek rá a használatára.

Rövid idő alatt

a gyerekek nemcsak bekapcsolták,

és 5 napra rá már ki-ki

50 alkalmazást használt,

két hétre rá az ABC-dalokat énekelték,

de fél évre rá még
az Androidot is feltörték.

Ez nagyon érdekes.

Ez az egyik legjobb fényképem.

A jobb oldalon lévő srác

mintegy tanárnak kiáltotta ki magát.

Nézzék meg egyenként a gyerekeket.

Felnőttek egyáltalán
nem vesznek részt a folyamatban.

Megkérdeztem: megvalósítható-e

ugyanez nagyobb léptékben is?

Mi hiányzik hozzá?

A srácok épp sajtótájékoztatót tartanak,

és a porba írnak.

A válasz: mi hiányzik?

Eltekintek a jövendöléstől,

mivel fogytán az idő,

de az a kérdés, hogy mit hoz a jövő.

Azt hiszem, az a bökkenő,

hogy az utolsó milliárd embert

bekapcsolni a folyamatba

nagyon más, mint a következő milliárdot,

és azért más,

mert a következő milliárd fő olyan,

mint az alsó ágakon lévő gyümölcs,

de az utolsó milliárd vidéki.

Vidékinek és szegénynek lenni

két külön dolog.

A nyomort főleg társadalmunk hozza létre,

és a vidékiek egyáltalán nem szegények

ebben az értelemben.

Lehet, hogy egyszerűek,

de a velük való bánásmód
és bekapcsolásuk,

a "Laptopot minden gyereknek"
akció története,

és az etiópiai kísérlet

meggyőzött arról,

hogy ez nagyon rövid idő megvalósítható.

Azt tervezem,

— de sajnos nem tudtam idehozni

a partnereimet,

hogy bemutathassam őket —,

hogy geoszinkron pályán keringő
műholddal csináljuk meg.

Sok oka van, amiért nem előnyös

a geoszinkron pályán keringő műhold,

de annak is, hogy miért igen.

Kétmilliárd dollárból

több mint 100 millió embert köthetünk be,

s azért neveztem meg a kétmilliárdot,

és ez lesz az utolsó diám,

mert kétmilliárdot,

kétmilliárd dollárt költöttünk

Afganisztánban

hetente.

Biztos, hogy ha beköthetjük

Afrikát és az utolsó milliárd főt

ilyen összegért,

akkor meg kell tennünk.

Köszönöm szépen.

(Taps)

Chris Anderson: Maradj még. Maradj még.

NN: Kapok még egy kis pótidőt?

CA: Nem. De azért ez
pokolian okos húzás volt.

Le a kalappal.

Nicholas, milyen jövendölést adnál?

(Nevetés)

MM: Köszönöm a kérdést.

Elmondom, mi a jövendölésem,

és ez csak jövendölés,

mert 30 évre szól.
Akkor már nem leszek itt.

Egyet mondok az olvasástanulásról.

Sokat teszünk, hogy fölfogjuk

a szemünkön áthaladó információt.

Lehet, hogy a szemünk nem
nagyon hatékony csatorna.

A jövendölésem, hogy szájon át
fogjuk bevenni az információt.

Lenyelünk egy tablettát,
és máris tudunk angolul.

Egy tabletta, és máris
ismerjük Shakespeare-t.

Mindez a véráramon keresztül történik meg.

Ha már a tabletta a véráramba került,

átmegy rajta, és az agyba jut,

s mikor már tudja,

hogy melyik részben jár,

a megfelelő helyre rakja be.

Tehát bevesszük.

CA: Netán Ray Kurzweillel lógtál együtt ?

NN: Nem, de Ed Boydennel igen,

és az egyik itteni előadóval,

Hugh Herr-rel is,

és még sok mással is.

Az elmondott gondolat

30 éves távlatra nem túl merész.

CA: Majd meglátjuk.

30 év múlva visszajövünk,
lejátsszuk ezt a videót,

és mindenki beveszi a piros tablettát.

Nagyon köszönünk mindent,

Nicholas Negroponte.

NN: Köszönöm.

(Taps)