Hogy van az, hogy azt képzeljük, igazunk van, pedig dehogy?

Minden a nézőponttól függ, különösen, ha hiedelmeinkről van szó. Harcosok vagyunk, akik mindenáron védelmezzük álláspontunkat, vagy felderítők, akiket a kíváncsiság hajt? Azt vizsgálja Julia Galef, hogy mitől függ, hogy melyik gondolkodásmód jellemző ránk, és hogy miként értelmezzük az információkat.
Ezt egy 19. századi hírhedt francia történelmi példán keresztül mutatja be. Galef azt kérdezi: mire vágyunk inkább, hogy megvédjük hiedelmeinket, vagy hogy olyannak lássuk a világot, amilyen valójában?

Képzeljék magukat egy pillanatra

egy csata hevébe, katonaként.

Talán római gyalogosok,
vagy íjászok a középkorból,

esetleg zulu harcosok.

Helytől és időtől függetlenül vannak
dolgok, amelyek nem változnak.

Adrenalinszintünk megemelkedik,

cselekedeteinket mélyen
belénk ivódott reflexek határozzák meg,

amelyek abból a szükségletből erednek,
hogy megvédjük magunkat és a mieinket,

és le kell győzzük az ellenséget.

Most képzeljük magunkat
egy nagyon másmilyen szerepbe,

egy hírszerzőjébe.

A hírszerzőnek nem támadnia
vagy védekeznie kell,

hanem megértenie a helyzetet.

Ő az, aki kimegy,

feltérképezi a területet,
azonosítja a lehetséges akadályokat.

A hírszerző remélheti, hogy felderíti,
hogy mondjuk, van egy híd,

amely megfelelő helyen
keresztezi a folyót,

de legfőképp, tudni akarja
a lehető legpontosabban,

hogy mi van ott valójában.

A valóságban a hadseregben katonára
és hírszerzőre egyaránt szükség van.

Gondolhatunk e kettőre akár úgy is
mint bizonyos gondolkodásmódokra,

annak szimbólumára, miként
dolgozzuk fel mindennapi életünkben

az információt és a gondolatokat.

Arról próbálom ma meggyőzni önöket,
hogy a jó helyzetértékelés,

a pontos előrejelzés
és a helyes döntés képessége

leginkább gondolkodásmódunktól függ.

Hogy bemutassam, miként működnek
ezek a gondolkodásmódok,

a 19. századi Franciaországba
viszem vissza önöket.

ahol ez az ártatlanul kinéző papírcetli

elindította a világ egyik
legnagyobb politikai botrányát.

A papírt a francia vezérkar
egyik tisztje fedezte fel 1894-ben.

Széttépve hevert egy papírkosárban.

A darabokat összeillesztve rájöttek,

hogy a tisztek közül valaki

hadititkokat ad el a németeknek.

Elindítottak egy alapos vizsgálatot,

és a gyanú gyorsan erre az emberre,

Alfred Dreyfusra terelődött.

Kiváló személyi anyaga volt,

nem volt folt a múltjában, és indítéka
sem volt, amennyire meg tudták állapítani,

de Dreyfus volt az egyetlen zsidó tiszt
a seregben abban a rangban,

és sajnálatos módon akkoriban a francia
hadsereg meglehetősen antiszemita volt.

Összehasonlították Dreyfus kézírását
a feljegyzésen találttal.

és arra jutottak, hogy megegyezik,

pedig kívülálló írásszakértők

már kevésbé voltak meggyőződve
az azonosságról,

de ez nem számított.

Átkutatták Dreyfus lakását,

hogy kémkedésre utaló jeleket találjanak.

Átnézték az összes feljegyzését,
de nem találtak semmit,

Ez méginkább meggyőzte őket,
hogy Dreyfus nem csak hogy bűnös,

de ravasz is, mert nyilvánvalóan
elrejtett minden bizonyítékot,

mielőtt hozzájuthattak volna.

Aztán átnézték korábbi személyi anyagát,

terhelő részletek után kutatva.

Beszéltek tanáraival,

és arra jutottak, hogy idegen nyelveket
tanult az iskolában,

ami világosan mutatta a szándékot, hogy
egyszer majd titkos ügyekbe bonyolódjék

idegen kormányokkal.

Tanárai azt is mondták,
hogy Dreyfusnak jó memóriája volt,

ami fölöttébb gyanús, ugye?

Tudják, mert hogy egy kémnek
sok mindenre kell emlékeznie.

Így az ügy törvényszék elé került,
és Dreyfust bűnösnek találták.

Ezek után kivitték a város egyik terére,

és szertartásosan letépték
rangjelzését egyenruhájáról

és kettétörték kardját.

Ez volt Dreyfus lefokozása.

Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték,

amit a találó nevű Ördög-szigeten
kellett letöltenie.

Ez egy kopár szikla
Dél-Amerika partjainál.

Ide került tehát, és azzal töltötte
itt napjait magányában,

hogy leveleket írt a francia kormánynak,
azt kérve,

hogy nyissák meg újra az ügyét,
hogy kiderülhessen ártatlansága.

De Franciaország az ügyet
teljes egészében lezártnak tekintette.

Egy dolog volt különösen érdekes
számomra a Dreyfus-ügyben,

hogy vajon miért voltak
a tisztek annyira meggyőződve

Dreyfus bűnösségéről?

Még akár az is felmerülhetne,
hogy ők hozták ebbe a helyzetbe,

szándékosan rendezték meg a dolgokat.

A történészek szerint viszont
nem ez történt.

Amennyire tudjuk ,

a tisztek őszintén hitték, hogy Dreyfus
ellen erős bizonyítékok vannak.

Elgondolkoztató,

hogy vajon mit árul el az emberi elméről,

hogy ennyire nyomósnak tűnjék

egy hitvány bizonyíték,
hogy valakit elítéljenek miatta?

Ez tipikus esete annak, amit a tudósok
részrehajló okfejtésnek neveznek.

Ez az a jelenség,
amikor tudattalan késztetéseink,

vágyaink és félelmeink
alakítják ki bennünk,

hogy miként értelmezzük az információt.

Némely információt, egyes gondolatokat
szövetségesünknek érzünk.

Szeretnénk, hogy az győzzön,
meg akarjuk védeni.

Más információk, gondolatok
pedig az ellenségeink,

szeretnénk össztüzet zúdítani rájuk.

Ezért nevezem a részrehajló okfejtést
katonai gondolkodásmódnak.

Valószínűleg többségünk
sosem gyanúsított meg

francia zsidó tisztet hazaárulással,

gondolom én,

de talán figyeljük a sportot
vagy a politikát, és talán észrevették,

hogy amikor a bíró úgy ítél,
hogy csapatunk szabálytalanságot

követett el például,

akkor meg akarjuk magyarázni,
hogy miért téved.

De ha azt ítéli, hogy az ellenfél
szabálytalankodott, az rendjén!

Jó döntés, fogadjuk el!

Esetleg olvastak valami cikket,
tanulmányt

valami megosztó kérdésről,

pl. a halálbüntetésről.

A kutatók kimutatták, hogy ha valaki

a halálbüntetés mellett van,

és a tanulmány azt állítja,
hogy nincs visszatartó ereje,

akkor komoly késztetést érez,
hogy találjon valami érvet,

hogy a tanulmány miért rossz,

ha viszont azt mutatja meg,
hogy célt ér,

akkor az jó,

És persze ugyanez igaz fordítva,
a halálbüntetés ellenzőire is.

Ítéletünket erősen befolyásolja
tudatunk alatt,

hogy melyik oldalnak szurkolunk.

És persze ez így van mindennel.

Ez alakítja gondolkodásunkat
egészségről, kapcsolatainkról,

ettől függ, hogyan szavazunk,

mit találunk korrektnek
és tisztességesnek.

Ami számomra a legijesztőbb
a részrehajló érvelésben,

a harcos gondolkodásában,

hogy észre sem vesszük.

Azt gondoljuk magunkról,
hogy objektívak vagyunk, elfogulatlanok

és a végsőkig állítjuk,
hogy a légynek sem ártunk.

Azonban Dreyfus szerencséjére,
története nem itt végződik.

Ez itt Picquart ezredes.

Ő egy másik magas rangú tiszt
a francia hadseregben

és ő is bűnösnek gondolta Dreyfust,
ahogyan a többség.

A hadsereg többségéhez hasonlóan ő is
antiszemita volt, legalább alkalmanként.

Azonban egyszer csak kételkedni kezdett:

"Mi van, ha mindannyian tévedünk
Dreyfust illetően?"

Az történt,
hogy arra utaló tényeket talált,

hogy a németek javára
a kémkedés folytatódik,

noha Dreyfus börtönben ül.

És felfedezte azt is,
hogy egy másik tiszt kézírása

tökéletesen egyezik
a feljegyzésen találttal,

sokkal inkább, mint Dreyfusé.

Ezeket a felfedezéseit főnökei elé tárta,

de megdöbbenésére vagy nem érdekelte őket,

vagy előjöttek valami jól kimunkált
érvvel, hogy megmagyarázzák,

mint pl. hogy, "Ez azt mutatja,
hogy van egy másik kém is,

aki megtanulta utánozni Dreyfus kézírását,

és átvette a stafétát Dreyfus után.

De attól még Dreyfus bűnös."

Végül Picquart elérte,
hogy Dreyfust rehabilitálják.

De ez tíz évébe telt,

és ennek egy részét ő is
börtönben töltötte,

mert hogy hűtlen a hadsereghez.

Sokan vélik úgy, hogy Picquart
nem lehet a történet valódi hőse,

mert antiszemita, és az csúnya dolog,
amivel én is egyetértek.

De én úgy gondolom,
hogy attól, hogy antiszemita volt,

Pisquart még több tiszteletet érdemel,
hiszen megvoltak

ugyanazok az előítéletei,
ugyanaz az oka, hogy elfogult legyen,

mint tiszttársainak,

de azért, hogy megtalálja
az igazságot, legyőzte mindezeket.

Számomra Picquart

mintapéldája annak, amit én felderítői
gondolkodásmódnak nevezek.

Ennek mozgatója: nem azt akarjuk,
hogy egyik ötlet nyerjen vagy veszítsen,

hanem egyszerűen azt nézzük: mit látunk,

olyan öszintén és pontosan,
amennyire képesek vagyunk,

még ha az nem szép,
kényelmes vagy kellemes is.

E gondolkodásmód
keltette fel az érdeklődésem.

Pár éve azzal foglalkozom,
hogy megvizsgáljam és kiderítsem

a felderítői gonolkodásmód okát.

Hogy van az, hogy némelyek legalább néha

képesek túltenni magukat előítéleteiken,
elfogultságukon és érdekükön,

és próbálnak csak a tények
és a bizonyítékok alapján

objektívak maradni, amennyire tudnak?

A válasz, hogy ez az érzelmektől függ.

Ahogyan a harcos gondolkodásmódja
is érzelmi gyökerű,

ld. védekezés és a törzsi szellem,

a felderítőé szintén.

Ez másmilyen érzelmeken alapul.

Például, a hírszerzők kíváncsiak.

Ők inkább mondják,
hogy örömet jelent számukra

megtudni valami új információt,

vagy hogy izgatja őket egy rejtvény.

Valószínűbb, hogy kíváncsiak,
amikor olyan dologgal szembesülnek,

amely ellentmond várakozásaiknak.

A hírszerzőknek az értékrendjük is más.

Sokkal inkább mondják, hogy erény

próbára tenni hiedelmeinket,

mint hogy a gyengeség jele lenne

megváltoztatni nézeteinket.

A hírszerzők mindenekelőtt magabiztosak,

ami azt jelenti, van saját értékrendjük,

nem presztizskérdés számukra, hogy igazuk
van vagy tévednek egy bizonyos témában.

Tehát, hihetik, hogy a halálbüntetés
visszatartó erejű,

de ha a tanulmányok szerint még sincs,
akkor képesek azt mondani:

"Lehet, hogy tévedtem. Ettől még
nem vagyok sem rossz, sem hülye."

Efféle tulajdonságokat találtak a kutatók
– és találtam én is

szóbeli közlések alapján –

amelyek elővetítik a jó döntéseket.

Útravalóul annyit
ezekről a tulajdonságokról,

hogy elsősorban nem attól függnek,
hogy mennyire vagyunk okosak,

vagy mekkora a tudásunk.

Sőt, alig korrelál az IQ-val.

Az érzéseinktől függnek.

Van egy idézet,
amit Saint-Exupéryig tudok visszavezetni.

Ő "A kis herceg" szerzője. Azt írta:

"Ha hajót akarsz építeni,

ne csődíts össze embereket,
hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát,

hozzanak szerszámokat, vágjanak fát,

hanem keltsd fel bennük a vágyat
a nagy, végtelen tenger iránt."

Más szóval, azt állítom,

ha tényleg fejlődni akarunk
döntéshozatalunkban, egyénileg

vagy társadalmilag,

nem logikában, valószínűségszámításban,
rábeszélésben, gazdasági ismeretekben

van szükségünk több útmutatóra,

noha ezek a dolgok valóban fontosak.

Amire igazán szükségünk van,
az a hírszerző gondolkodásmódja,

elveinek használata.

Meg kell változtassuk érzéseinket.

Meg kell tanuljuk, hogy büszkék legyünk,
ahelyett, hogy restelkedjünk,

amikor észrevesszük,
hogy talán tévedtünk valamiben.

Meg kell tanulnunk kíváncsinak lenni
a védekezés helyett,

amikor olyan információhoz jutunk,
ami ellentmond korábbi hiedelmeinknek.

E kérdéssel bocsájtom útjukra önöket:

mire vágynak leginkább?

Arra, hogy megvédjék korábbi hiedelmeiket?

Vagy hogy olyan tisztán lássák a világot,
amennyire csak lehetséges?

Köszönöm.

(Taps)