Jane McGonigal: A játék, ami tíz évvel meghosszabbíthatja az életed

Jane McGonigal játéktervező, aki egy súlyos agyrázkódás után ágyhoz volt kötve, és öngyilkos gondolatai voltak, érdekes megoldást talált arra, hogyan gyógyuljon meg. Belevetette magát a szakirodalomba és megalkotott egy gyógyító játékot, amit "SuperBetter"-nek nevezett. Ebben a megindító előadásban McGonigal elmagyarázza, hogy a játék hogy növelheti az ellenállóképességet -- és megígéri, hogy 7,5 perccel meghosszabbítja az életed.

Játékos vagyok, tehát szeretem, ha vannak céljaim.

Szeretem a különleges küldetéseket és a titkos megbízásokat.

Íme a különleges küldetésem erre az előadásra:

Megpróbálom megnövelni minden egyes

jelenlévő élettartamát

7,5 perccel.

Szó szerint, 7,5 perccel tovább fognak élni,

mint ahogy egyébként éltek volna,

csak mert megnézték ezt az előadást.

Néhányan kétkedve néznek rám.

De ez nem probléma, mert nézzék --

matematikával tudom igazolni, hogy ez lehetséges.

Ennek egyelőre nincs sok értelme.

Később elmagyarázom,

csak figyeljenek a számra az alján:

plusz 7,68245837 perc,

ez lesz az ajándékom önöknek, ha sikeres a küldetésem.

Önöknek is van egy titkos küldetése.

Az önök küldetése kitalálni, hogyan akarják tölteni

ezt az ajándék 7,5 percet.

Szerintem valami szokatlant kéne csinálniuk vele,

mert ezek bónusz percek. Eredetileg nem kapták volna meg.

Nos, mivel játéktervező vagyok, talán azt gondolják,

"Tudom, mivel akarja, hogy töltsük ezeket a perceket,

azt akarja, hogy játszunk."

Nos, ez egy teljesen logikus feltételezés,

mivel tényleg sokat szoktam másokat arra bíztatni,

hogy játszanak többet.

Pl. az első TED előadásomon

azt javasoltam, hogy heti 21 milliárd órát kéne játékkal

töltenie az egész bolygónak.

21 milliárd óra, ez elég sok idő.

Olyan sok idő, hogy az első számú kéretlen megjegyzés

amit világszerte kaptam az emberektől

az előadásom óta, ez volt:

"Jane, a játék nagyszerű meg minden, de a halálos ágyadon

tényleg azt fogod kívánni, hogy bárcsak többet játszottál volna az Angry Birds-zel?"

Ez a nézet annyira elterjedt -- hogy a játék időpocsékolás

amit meg fogunk bánni --, hogy szinte mindenhol hallom, ahová csak megyek.

Pl. ez egy igaz történet: Néhány hete

egy taxisofőr, ahogy hallotta hogy én és egy barátom

egy játékfejlesztő konferenciára érkeztünk,

hátrafordult, és azt mondta -- idézem --

"Utálom a játékokat. Micsoda időpocsékolás. Képzelje el, hogy az élete végén,

hogy meg fogja bánni ezt az elvesztegetett időt."

Nos, szeretném ezt a problémát komolyan kezelni.

Azt szeretném, ha a játékok a világ javát szolgálnák.

Nem akarom, hogy a játékosok megbánják az időt, amit játékkal töltöttek,

az időt, amit én bíztattam, hogy ezzel töltsenek.

Szóval sokat gondolkoztam ezen az utóbbi időben.

Amikor a halálos ágyunkon fekszünk,

megbánjuk-e az időt, amit játékkal töltöttünk?

Talán meglepődnek, de kiderült,

hogy vannak tudományos kutatások ebben a témakörben.

Tényleg. Hospice dolgozók,

akik az életünk végén gondoznak minket,

nemrég kiadtak egy jelentést a leggyakrabban megbánt dolgokról --

amit az emberek szó szerint a halálos ágyukon mondanak.

És ezt szeretném ma megosztani --

az öt dolgot, amit a haldoklók leggyakrabban megbánnak.

Az első: Bárcsak ne dolgoztam volna olyan keményen.

A második: Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal.

A harmadik: Bárcsak engedtem volna magam boldogabbnak lenni.

A negyedik: Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni a valódi énemet.

És az ötödik: Bárcsak olyan életet éltem volna, amely hű marad az álmaimhoz,

ahelyett, hogy azt csinálom, amit mások elvárnak tőlem.

Tudtommal sosem mondta senki egy hospice ápolónak, hogy

bárcsak több időt töltöttem volna videojátékokkal,

de amikor az öt leggyakrabban megbánt dolgot hallom,

akaratlanul a leggyakoribb emberi vágyakat hallom bennük,

amiket a játékok segítenek kielégíteni.

Pl., bárcsak ne dolgoztam volna olyan keményen.

Sok embernek ez azt jelenti, hogy bárcsak több időt töltöttem volna

a családommal, a gyerekeimmel, miközben felnőttek.

Nos, tudjuk, hogyha együtt játszunk videojátékokat, annak hihetetlenül jótékony

családi hatásai vannak.

Egy friss tanulmány a Brigham Young Egyetem

"Családi Élet Karáról" azt jelentette, hogy a szülők,

akik több időt töltenek azzal, hogy videojátékokat játszanak a gyerekeikkel,

sokkal erősebb való világbeli kapcsolatot ápolnak velük.

Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal.

Nos, több százmillió ember

használja a közösségi játékokat, mint a FarmVille vagy a Words With Friends arra,

hogy napi kapcsolatban maradjon a barátaival és családtagjaival.

Egy tanulmány nemrég a Michigan Egyetemről azt mutatta,

hogy ezek a játékok nagyon hatékony

kapcsolatmenedzselő eszközök.

Segítenek kapcsolatban maradni olyan emberekkel a közösségi hálónkban,

akiktől egyébként eltávolodnánk,

hogyha nem játszanánk együtt.

Bárcsak engedtem volna magam boldogabbnak lenni.

Nos, itt kénytelen vagyok azokra az úttörő klinikai kísérletekre gondolni,

amelyeket nemrég végeztek az East Carolina Egyetemen,

amelyek azt mutatják, hogy az online játékok jobban teljesítenek,

mint a gyógyszerek a klinikai szorongás és depresszió kezelésében.

Csak 30 perc online játék miden nap

elég volt ahhoz, hogy drámain javítsa a hangulatot,

és hosszú távú boldogság növekedést okozzon.

Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni a valódi énemet.

Nos, az avatar egy módja annak, hogy kifejezzük a valódi énünket,

a leghősiesebb, idealizált változatát annak, hogy kik lehetünk.

Ezt láthatjuk ebben az alterego portréban, amit Robbie Cooper készített

egy játékosról és az avatarjáról.

A Stanford Egyetem 5 éve végez kutatásokat, amelyek dokumentálják,

hogy egy idealizált avatarral játszani hogyan változtatja meg azt,

ahogy a való világban viselkedünk és gondolkodunk,

bátrabbá, ambíciózusabbá és

elkötelezettebbé téve minket a céljainkhoz.

Bárcsak olyan életet éltem volna, amely hű marad az álmaimhoz,

ahelyett, hogy azt csinálom, amit mások elvárnak tőlem.

Segítenek ebben a játékok? Nem vagyok benne biztos,

ezért egy kérdőjelet hagytam mellette, egy Super Mario kérdőjelet.

És vissza fogunk térni ehhez.

De addig is, talán arra gondolnak,

hogy jön ez a játéktervező ahhoz,

hogy a halálos ágyon megbánt dolgokról beszéljen?

Igaz, sosem dolgoztam hospice-ban.

Sosem voltam a halálos ágyamon.

De nemrég három hónapot töltöttem ágyban fekve, és azt kívántam, bárcsak meghalnék.

Komolyan meg akartam halni.

Hadd meséljem el a történetet!

Két éve kezdődött, amikor bevertem a fejem és agyrázkódást kaptam.

Az agyrázkódás nem gyógyult meg rendesen,

és 30 nap elteltével olyan tüneteim voltak, mint az állandó fejfájás,

hányinger, szédülés, feledékenység, ködös elme.

Az orvosom azt mondta, ahhoz, hogy meggyógyuljon az agyam

pihennem kell.

El kellett kerülnöm mindent, ami előhozta a tüneteimet.

Ez azt jelentette: semmi olvasás, semmi írás, semmi videojáték,

semmi munka, semmi email, semmi futás, semmi alkohol, semmi koffein.

Más szóval -- és azt hiszem tudják, mit fogok mondani --

semmi ok az életre.

Persze ezt viccnek szántam,

de teljesen komolyan, az öngyilkos gondolatok nagyon gyakoriak

a traumával járó agysérüléseknél.

Háromból egy emberrel megtörténik, és megtörtént velem.

Az agyam elkezdte azt mondani nekem: "Jane, meg akarsz halni."

Azt mondta: "Nem fogsz rendbejönni."

Azt mondta: "A fájdalom sosem ér véget."

És ezek a hangok olyan állandóak és olyan megyőzőek lettek, hogy

elkezdtem komolyan aggódni az életemért,

és ekkor mondtam magamban, 34 nap elteltével --

és ezt sosem fogom elfelejteni --

azt mondtam, vagy megölöm magam,

vagy megpróbálok ebből játékot csinálni.

Nos, miért egy játékot?

Miután több mint tíz éve kutatom a játékok pszichológiáját tudtam,

hogy amikor játszunk -- és ez megtalálható a tudományos irodalomban --

a nehéz kihívásokat több kreativitással, több elszántsággal,

több optimizmussal oldjuk meg,

és hajlamosabbak vagyunk segítséget kérni másoktól.

És ezeket a tulajdonságokat akartam a saját életemre alkalmazni,

ezért kitaláltam egy lábadozó szerepjátékot,

amit "Jane, az agyrázkódásölő"-nek neveztem.

Ez lett az új, titkos identitásom,

és az első dolog, amit tettem, mint agyrázkódásölő,

az volt, hogy felhívtam az ikernővérem -- van egy egypetéjű ikernővérem, Kelly --

és elmondtam, hogy játszom egy játékot, hogy meggyógyítsam az agyam,

és szeretném, ha velem játszana.

Így könnyebb volt segítséget kérni.

Ő lett az első szövetségesem a játékban,

a férjem Kiyash csatlakozott következőnek,

és együtt azonosítottuk és harcoltunk a rosszfiúkkal.

Ez minden olyan dolog volt, ami előidézte a tüneteimet,

és lelassította a gyógyulást,

mint az erős fények és a zsúfolt helyek.

Power-upokat is gyűjtöttünk és aktiváltunk.

Ezek olyan dolgok voltak, amit a legrosszabb napomon is csinálhattam,

hogy csak egy kicsit jobban érezzem magam,

egy kicsit hasznosnak érezzem magam.

Olyan dolgok, mint 10 percig odabújni a kutyámhoz,

vagy felkelni az ágyból és egyszer körbesétálni a háztömböt.

A játék ilyen egyszerű volt:

Találj egy titkos identitást, toborozz szövetségeseket,

küzdj meg a rosszfiúkkal, aktiváld a power-upokat.

De még egy ilyen egyszerű játék mellett is

csupán pár nap elteltével

a depresszió és szorongás köde felemelkedett.

Eltűnt. Úgy éreztem, csoda történt.

Ez nem volt egy csodálatos gyógyír a fejfájásokra

vagy a kognitív problémákra.

Ezek több mint egy évig tartottak,

és ez volt életem legnehezebb éve.

De még akkor is, amikor tartottak a tüneteim,

miközben fájt a fejem, már nem szenvedtem.

Ami ezután történt a játékkal, meglepett engem.

Feltettem néhány blogbejegyzést és videót az internetre,

elmagyaráztam, hogy kell játszani.

De nem mindenkinek van agyrázkódása, nyilván,

nem akar mindenki agyrázkódásölő lenni,

ezért átneveztem a játékot SuperBetter-re. [SzuperJobb]

És hamarosan elkezdtem hallani emberekről a világ minden részén,

akik kitalálták a saját titkos identitásukat,

saját szövetségeseket toboroztak, és "szuper jobban" lettek,

olyan kihívások mellett, mint a rák, krónikus fájdalom,

depresszió, Crohn betegség.

Még olyanok is, akik olyan gyógyíthatatlan diagnózissal játszottak, mint az ALS.

És láttam az üzeneteikből és a videóikból,

hogy a játék ugyanúgy segített rajtuk,

mint ahogy rajtam is.

Arról beszéltek, hogy erősebbnek és bátrabbnak érezték magukat.

Arról beszéltek, hogy úgy érezték jobban megértik őket a barátaik és a családjuk.

Arról is beszéltek, hogy boldogabbak voltak,

még úgy is, hogy fájdalmaik voltak, és az életük

legnagyobb kihívásával néztek szembe.

Ekkor azt kérdeztem magamtól, mi folyik itt?

Úgy értem, hogy tudott egy ilyen triviális játék ilyen jelentősen beavatkozni

ilyen komoly, és esetenként élet-halál ügyekbe?

Ha rajtam nem segített volna,

biztos nem hittem volna el, hogy ez lehetséges.

Mint kiderült, ennek van tudományos alapja.

Egyes emberek erősebbek és boldogabbak lesznek egy traumatikus esemény után.

És ez történt velünk is.

A játék segített átélni az élményt,

amit a tudósok poszttraumatikus növekedésnek hívnak,

amiről nem szoktunk gyakran hallani.

Általában a poszttraumatikus stressz szindrómáról hallunk.

De a tudósok most már tudják, hogy egy traumatikus

esemény nem kárhoztat minket örök szenvedésre.

Ehelyett használhatjuk ugródeszkaként,

hogy felszabadítsuk a legjobb tulajdonságainkat és boldogabb életet éljünk.

Ez az öt leggyakoribb dolog, amit mondanak az emberek,

akik átélték a poszttraumatikus növekedést:

Megváltoztak a prioritásaim. Nem félek azt csinálni, ami boldoggá tesz.

Közelebb kerültem a családomhoz és a barátaimhoz.

Jobban ismerem magam. Tudom, hogy igazából ki vagyok.

Új értelme és célja van az életemnek.

Jobban tudok a céljaimra és az álmaimra fókuszálni.

Ismerősen hangzik, ugye?

Mert az öt leggyakrabban tapasztalt poszttraumatikus növekedés élmény

alapvetően az ellenpontja az öt dolognak, amit a haldoklók leggyakrabban megbánnak.

Érdekes, nem?

Úgy tűnik, hogy egy traumatikus esemény elő tudja hozni a képességünket,

hogy kevesebb megbánással éljük az életünk.

De hogy működik ez?

Hogyan jutunk el a traumától a növekedésig?

Vagy ami még jobb, hogyan érhetjük el a poszttraumatikus

növekedés jó hatásait a trauma nélkül,

anélkül, hogy először beverjük a fejünket?

Jó lenne, nem?

Jobban meg akartam érteni ezt a jelenséget,

ezért belevetettem magam a szakirodalomba, és erre jutottam.

Négyféle erő vagy ellenállóképesség

járul hozzá a poszttraumatikus növekedéshez,

és vannak tudományosan igazolt tevékenységek,

amiket elvégezhetünk minden nap, hogy megerősítsük ezeket az ellenállóképességeket,

és nincs szükség ehhez traumára.

Nos, elmondhatnám, hogy mi ez a négyféle ellenállóképesség,

de jobban szeretném, ha személyesen megtapasztalnák.

Jobban szeretném, ha elkezdenénk felépíteni őket most rögtön.

Ezt fogjuk tenni.

Egy gyors játékot fogunk együtt játszani.

Most fogják megkeresni azt a 7,5 perc

bónusz életet, amit korábban ígértem.

Csak annyit kell tenniük, hogy teljesítik

az első négy SupetBetter küldetést.

Úgy érzem meg fogják tudni csinálni, bízom magukban.

Mindenki készen áll? Ez az első küldetésük.

Válasszanak egyet: álljanak fel és tegyenek három lépést,

vagy szorítsák ökölbe a kezüket és emeljék a fejük fölé,

amilyen magasra csak tudják öt másodpercig. Gyerünk!

Tetszik, hogy vannak akik mind a kettőt csinálják. Túlteljesítők.

Nagyon jó. (Nevetés)

Nagyon jól csinálta mindenki. Ez plusz egy

fizikai ellenállóképesség, ami azt jelenti, hogy a testük

több stresszt tud elviselni és gyorsabban gyógyul.

Kutatásokból tudjuk, hogy a leghatékonyabb dolog,

amit a fizikai ellenállásunk fejelsztésért tehetünk, hogy nem ülünk egy helyben.

Csak ennyi kell hozzá.

Minden egyes másodpercben, amikor nem ülünk egy helyben,

aktívan javítjuk a szívünk, a tüdőnk

és az agyunk egészségét.

Mindenki kész a következő küldetésre?

Csettintsenek pontosan ötvenszer,

vagy számoljanak vissza száztól hetesével, így: 100, 93, ...

Gyerünk!

(Csettintés)

Ne adják fel!

(Csettintés)

Ne hagyják, hogy megzavarják az emberek,

akik százból számolnak visszafelé az ötvenig számolásban!

(Nevetés)

Remek. Wow. Most láttam először ilyet.

Bónusz fizikai ellenállóképesség. Mindenki ügyes volt.

Ez plusz egy mentális ellenállóképesség,

ami azt jelenti, hogy több mentális fókusszal, fegyelemmel,

elszántsággal és akaraterővel rendelkeznek.

Tudjuk a tudományos kutatásokból, hogy az akaraterő

úgy működik, mint egy izom.

Minél többet gyakoroljuk, annál erősebb lesz.

Szembenézni egy apró kihívással anélkül, hogy feladnánk,

még ha olyan abszurd is, mint csettinteni pontosan ötvenszer,

vagy visszafelé számolni százból hetesével,

ezek tudományosan igazolt módjai az akaraterő növelésének.

Szóval gratuláció mindenkinek. Harmadik küldetés.

Válasszanak egyet: A terem adottságai miatt

ez a választás már eldőlt, de van két opció.

Ha bent vannak, találjanak egy ablakot, amin kinézhetnek.

Ha kint vannak, találjanak egy ablakot, amin benézhetnek.

Vagy keressenek gyorsan a YouTube-on vagy a Google-ön

egy bébi képet a kedvenc állatukról.

Csinálhatják a telefonjukon,

vagy csak kiabáljanak be bébi állatokat,

találok néhányat és kivetítem a vászonra.

Mit akarunk látni?

Lajhár, zsiráf, elefánt, kígyó. Nézzük, mit találtunk.

Bébi delfin és bébi lámák. Mindenki nézzen ide!

Megvan?

Rendben, még egy. Bébi elefánt.

Ezt megtapsoljuk?

Elképesztő.

Rendben, amit most érzünk az plusz egy

érzelmi ellenállóképesség,

ami azt jelenti, hogy elő tudnak hívni erőteljes,

pozitív érzelmeket, mint a kíváncsiság vagy szeretet --

amit akkor érzünk, amikor bébi állatokra nézünk --

amikor a legjobban szükségük van rá.

És itt egy titok a tudományos szakirodalomból.

Ha át tudnak élni három pozitív élményt

minden egyes negatív élmény után egy óra,

egy nap, egy hét alatt, drámaian javítják

az egészségüket, és a képességüket,

hogy bármilyen problémát leküzdjenek.

Ezt a három az egyhez pozitív érzelmi aránynak hívják.

Ez a kedvenc SuperBetter trükköm, úgyhogy folytassák.

Rendben, válasszanak, utolsó küldetés:

Rázzanak valakivel kezet hat másodpercig,

vagy küldjenek valakinek egy gyors köszönetet

SMS-ben, emailen, Facebookon vagy Twitteren. Gyerünk!

(Csevegés)

Jól néz ki, jól néz ki.

Szép, szép.

Folytassák csak! Imádom!

Rendben, mindenki, ez plusz egy közösségi ellenállóképesség,

ami azt jelenti, hogy erőt kaptak a barátaiktól,

vagy a szomszédjaiktól, vagy a családjuktól, vagy a közösségüktől.

Egy nagyszerű módja a közösségi ellenállóképesség növelésésnek a hála.

Az érintés még jobb.

Itt van még egy titok:

Kezet rázni valakivel hat másodpercig,

jelentősen megnöveli az oxitocin szintet a véráramban,

és ez a bizalomhormon.

Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki kezet rázott,

biokémiailag készen áll arra, hogy kedvelje és segíteni akarja a másikat.

Ez még a szünetben is meg fog maradni,

tehát használják ki a lehetőséget a kapcsolatépítésre.

(Nevetés)

SIkeresen teljesítették a négy küldetést,

nézzük meg, hogy én teljesítettem-e a küldetésemet,

hogy mindenkinek 7,5 perc bónusz életet adjak.

És itt meg tudok osztani még egy kis tudományt.

Kiderült, hogy azok, akik rendszeresen

erősítik ezt a négyfajta ellenállóképességet --

fizikai, mentális, érzelmi és közösségi --

tíz évvel tovább élnek, mint mindenki más.

Ez igaz.

Ha rendszeresen elérik a három az egyhez

pozitív érzelmi arányt,

sohasem ülnek egy helyben egyszerre többet egy óránál,

ha minden nap kapcsolatba lépnek egy emberrel, akit szeretnek,

ha szembenéznek apró kihívásokkal, hogy erősítsék az akaraterejüket,

tíz évvel tovább fognak élni, mint mindenki más,

és itt jön képbe a matematika, amit korábban mutattam.

Az átlag várható életkor az USA-ban és az Egyesült Királyságban 78,1 év,

de több mint 1000 szakmailag elismert tanulmányból tudjuk,

hogy tíz évet adhatunk az életünkhöz, ha növeljük

a négyféle ellenállóképességet.

Tehát minden évben, amikor növeljük

a négyféle ellenállóképességet,

0,128 évvel több életet kapunk,

vagy 46 nappal többet, vagy 67,298 perccel többet,

ami azt jelenti, hogy minden egyes nap 184 perc életet kapunk,

minden óráért, amiben a négyféle ellenállóképességet növeljük,

mint ahogy most együtt csináltuk, 7,68245837 perccel

több életet kaptunk.

Gratulálok, ez a 7,5 perc teljesen a maguké.

Megdolgoztak érte!

(Taps)

Igen, szuper!

Várjanak, várjanak, várjanak!

Még mindig van egy különleges küldetésük,

egy titkos küldetés.

Hogyan fogják eltölteni ezt a 7,5 perc

extra életet?

Nos, ez az én javaslatom.

Ez a 7,5 perc olyan, mint a három kívánság.

Felhasználhatod az első kívánságod arra, hogy egymillió kívánságot kérj.

Ügyes, nem?

Szóval ha azzal töltik ezt a 7,5 percet ma,

hogy valami olyat csinálnak, amitől boldogok lesznek,

fizikailag aktív,

vagy kapcsolatba lépnek valakivel, akit szeretnek,

vagy csak szembenéznek egy apró kihívással,

növelni fogják az ellenállóképességüket,

és még több percet fognak kapni.

És a jó hír az, hogy ezt lehet így folytatni.

A nap minden órájában, az életük minden napján,

egészen a halálos ágyig,

ami most már tíz évvel odébb lesz, mint eddig lett volna.

És amikor odaérnek, több mint valószínű,

hogy nem fogják megbánni azt az öt dolgot,

mert felépítették az erőt és az ellenállóképességet,

hogy egy olyan életet éljenek, ami hű az álmaikhoz.

És abban az extra tíz évben talán lesz idejük

egy kicsit többet játszani.

Köszönöm.

(Taps)