Milyen valóságot teremtünk magunknak?

A valóság nem az, amit érzékelünk, hanem tudatunkban teremtjük meg magunknak. Isaac Lidsky ezt a mélyreható leckét első kézből tanulta meg, amikor a váratlan életkörülményei értékes tapasztalatokkal gazdagították. Önelemző, személyes hangvételű előadásában arra ösztökél bennünket, hogy szabaduljunk meg üres kifogásainktól, képzelgéseinktől, és vállaljuk föl a saját valóságunk megteremtőjének megigéző felelősségét.

Kislánykorában Dorothyt

elbűvölték az aranyhalai.

Apja elmagyarázta neki, hogy a halak
gyors farokcsapkodással úsznak,

így hajtják előre magukat a vízben.

A kis Dorothy tétovázás nélkül rávágta:

"Igen, papa, hátrafelé meg úgy úsznak,
hogy a fejüket csóválják."

(Nevetés)

Tudatában ez olyan igaz tény volt,
mint bármi más.

A halak hátrafelé fejcsóválással úsznak.

Ezt hitte.

Életünk tele van hátrafelé úszó halakkal.

Feltételezésekkel,
logikai bakugrásokkal élünk.

Elfogultak vagyunk.

Tudjuk, hogy nekünk van igazunk,
ők pedig tévednek.

Tartunk a legrosszabbtól.

Az elérhetetlen tökélyre törekszünk.

Bebeszéljük, mit tudunk
és nem tudunk megtenni.

Tudatunkban a halak vad
fejcsóválással úsznak hátrafelé.

Ezeket még csak észre sem vesszük.

Öt állítást mondok magamról.

Az egyik állítás nem igaz.

1. A Harvardon 19 évesen végeztem
kitüntetéssel matematikusként.

2. Jelenleg építőipari cégem
van Orlandóban.

3. Helyzetkomikusként fölléptem a tévében.

4. Egy ritka genetikai betegség
következtében vesztettem el a látásom.

5. Az USA két legfelsőbb bírósági
bírájánál dolgoztam mint segéderő.

Melyik állítás nem igaz?

Valójában mind igaz!

Bizony, mind igaz.

(Taps)

A legtöbben a tévé-show-ra gondolnak.

(Nevetés)

Tapasztalatból tudom.

Jó, a show az NBC-nél ment "Saved
by the Bell: The New Class" címmel.

Én voltam Weasel Wyzell,

egy kissé bogaras, idétlen,
stréber figura a darabban;

ez eléggé próbára tette
színészi képességeimet

13 éves koromban.

(Nevetés)

Kínlódtak a 4. ponttal, a vakságommal?

Miért?

Feltételezésekkel élünk
az ún. fogyatékkal élőket illetően.

Vak emberként nap mint nap találkozom

a képességeimet illető
hibás előfeltevésekkel.

De a mai témám nem a vakságom.

A látomásomról lesz szó.

Megvakulásom arra tanított,
hogy tágra nyitott szemmel éljek,

arra, hogy észrevegyem

az agyunk teremtette
hátrafelé úszó halakat,.

Megvakulásom a fókuszpontba helyezte őket.

Mit jelent látni?

Ez valami azonnali és passzív.

Kinyitjuk a szemünket,
és előttünk a világ.

Látni annyi, mint hinni.
A látvány az igazság.

Így van?

Én is azt hittem.

Majd 12-15 éves korom között
a recehártyám egyre romlott.

Látásom egyre inkább

az elvarázsolt kastély furcsa
tükörtermére hasonlított.

A boltban segítségül
hívott eladóról kiderült,

hogy az kirakati baba.

Amikor kezet akartam mosni,

hirtelen rájöttem, hogy a piszoárba
nyúltam, nem a mosdóba,

mert megtapintottam az alakját.

Barátom elmondta, mi van
a kezemben lévő fotón,

és csak akkor láttam a képet.

A tárgyak megjelentek, áttűntek
és elillantak a valóságomban.

Nehéz és kimerítő volt látni.

Összeraktam a széttört
és tünékeny képeket,

tudatosan elemezve értelmüket,

valamilyen logikát keresve
összeomló kaleidoszkópomban,

amíg már semmit sem láttam.

Megtudtam, hogy amit látunk,

nem az általános érvényű igazság.

Nem az objektív valóság.

Az egyedi, személyhez kötött
virtuális valóságot látjuk,

amelyet agyunk mesterien állít elő.

Elmagyarázom ezt
egy kis amatőr idegtudománnyal.

A látókéreg agyunk kb. 30%-át foglalja el.

Összevetésül: a tapintásé kb. 8%-át

és a hallásé 2-3%-át.

Szemünk másodpercenként
2 milliárd egységnyi információt küld

az agykéregnek.

Testünk maradék része
csak egymilliárdnyit.

Térfogatára nézve a látás
agyunk harmadát teszi ki,

és agyi földolgozó kapacitásunk
kb. 2/3-át igényli.

Ezért nem meglepő,

hogy a látás illúziója ilyen lenyűgöző.

Ne értsük félre: a látvány illúzió.

Innen válik a dolog érdekessé.

A látás élményéhez az kell,

hogy agyunk összekösse
a világ fogalmi megértését tudásunkkal,

emlékeinkkel, véleményünkkel,
érzelmeinkkel és figyelmünkkel.

Ezek a funkciók – és még mások is –
agyunkban a látáshoz kötődnek.

Ezek a kapcsolódások kétirányúak,
és többnyire tudat alatt működnek.

Például, amit látunk,

befolyásolja, amit érzünk;

és ahogy érzünk,
megváltoztathatja, amit látunk.

Ezt rengeteg tanulmány bizonyítja.

Ha meg kell becsülnünk videón

valaki lépteinek sebességét,

válaszunk más-más lesz, ha azt mondják,
gondoljunk egy gepárdra vagy teknősre.

Egy domb meredekebbnek tűnik,
ha épp most másztuk meg.

Egy tereptárgy távolabbinak tűnik,

ha nehéz hátizsákot cipelünk.

Egy alapvető ellentmondásba ütköztünk.

Amit látunk, az saját gyártású
szellemi konstrukciónk,

de passzívan érzékeljük,

a bennünket körülvevő világ
közvetlen képzeteként.

Saját valóságunkat teremtjük meg,
és hiszünk benne.

Én hittem az enyémben, amíg szét nem tört.

Szemem romlása szétzúzta az illúziómat.

A látás csupán

egy mód a valóság formálására.

Sok más módon is teremthetünk valóságot.

Pl. a félelem útján.

Félelmeink torzítják a valóságunkat.

A félelem kificamodott logikája alapján
bármi jobb a bizonytalanságnál.

A félelem mindenáron kitölti az űrt,

elhessentve, amitől rettegünk,

és a kétértelmű helyébe
fölkínálja a legrosszabbat,

a föltevést indokkal helyettesítve.

A pszichológusok pompás szót
találtak rá: "rémeket látni".

(Nevetés)

Ugye, jó?

A félelem az ismeretlent
a rémessel helyettesíti.

A félelem önmegvalósító.

Ha nagy szükségünk van rá,

hogy magunk köré nézve
kritikusan gondolkozzunk,

a félelem gyökeret ver az agyunk mélyén,

beszűkíti és eltorzítja látásunkat,

s belénk fojtja a kétkedő
gondolkodás készségét

romboló érzelmek révén.

Amikor kivételes cselekvési
lehetőségünk adódik,

a félelem tétlenségbe taszít minket,

s arra csábít, hogy tétlenül
várjuk be az önbeteljesítő jóslatokat.

Amikor kiderült a vaksághoz
vezető betegségem,

tudtam, hogy a vakság
tönkreteszi az életemet.

A vakság a függetlenségem
halálos ítélete volt.

Véget vetett mindennek, amit elértem.

A vakság azt jelentette, hogy szürke,

kisszerű, szomorú

és magányos életem lesz.

Tudtam.

Ezt a képzelgést félelmem
szülte, de én elhittem.

Hazugság volt, de az én valóságom,

akárcsak a hátrafelé úszó halak
a kis Dorothy tudatában.

Ha nem szembesültem volna
félelmem valóságával,

úgy is éltem volna.

Biztos vagyok benne.

Hogy éljük életünket tágra nyílt szemmel?

Ez tanult tantárgy.

Oktatható, gyakorolható.

Röviden összefoglalom.

Viseljünk felelősséget

minden pillanatunkért,
minden gondolatunkért,

minden részletért!

Lássunk félelmeink mögé!

Tudatosítsuk a vélekedéseinket!

Tartsuk kordában belső erőnket!

Fojtsuk el a bennünk élő kritikust!

A szerencséről és sikerről szóló
tévképzeteinket igazítsuk ki!

Erősségeinket s gyengéinket fogadjuk el,
és értsük meg az eltérést!

Tárjuk ki szívünket

az üdvözítő áldásra!

Félelmeink, gáncsoskodásaink,

hőseink, gonosztevőink

mind csak kifogások,

magyarázkodások, kibúvók,

önigazolások, lemondások.

Képzelgések, amiket valóságnak érzékelünk.

Lássunk át rajtuk!

Hessegessük el őket!

Mi vagyunk a valóságunk megteremtői.

A felhatalmazással teljes felelősség jár.

Döntöttem: kilépek a félelem alagútjából
a szűz és bizonytalan terepre.

Úgy döntöttem, hogy áldásos életet építek.

Nem magányost.

Gyönyörű életemet megosztom Dorothyval,

csodaszép feleségemmel,

hármas ikreinkkel,
akiket Tripskyknek hívunk,

és családunk új jövevényével,

az édes kis Clementine-nal.

Mitől félnek?

Mit hazudnak maguknak?

Hogyan lakkozzák az igazságot,
és sorolják a képzelgéseiket?

Milyen valóságot teremtenek maguknak?

Pályafutásuknak, magánéletüknek,
kapcsolataiknak,

szívüknek-lelküknek,

a hátrafelé úszó halak
nagy kárt okoznak.

Az elpuskázott lehetőségek
és kihagyott helyzetek ezek áldozatai.

Bizonytalanságot
és gyanakvást idéznek elő,

miközben önök beteljesülést
és kötődést keresnek.

Arra biztatom önöket,
hogy kutassák föl ezeket.

Helen Keller mondta,
hogy a vakságnál csak egy rosszabb van:

ha valaki lát, de nincs látomása.

Nekem a megvakulás folyamata
mélyreható áldás volt,

mert a vakság látomást adott.

Remélem, látják azt, amit én látok.

Köszönöm.

(Taps)

Bruno Giussani: Isaac, mielőtt
elmennél, csak egy kérdés.

Hallgatóink cselekvő emberek,
vállalkozók, újítók.

Te egy floridai cég ügyvezetője vagy,

és bizonyára sokan eltűnődnek azon,

hogyan lehet valaki ügyvezető vak létére?

Milyen különleges nehézségeket jelent ez,
és hogyan leszel úrrá rajtuk?

Isaac Lidsky:
A legnagyobb nehézség áldássá vált.

Nem kapok vizuális
visszajelzést az emberektől.

(Nevetés)

BG: Na, ez milyen hang? IL: Igen, igen.

IL: Pl. vezetői értekezleteken nem látom

az arckifejezéseket vagy a taglejtéseket.

Megtanultam, hogy sokkal inkább
a szóbeli visszajelzésre támaszkodjam.

Arra késztetek mindenkit,
hogy mondják el gondolataikat.

E tekintetben, ahogy már mondtam,

ez személyesen nekem
és cégemnek is igazi áldás,

mert sokkal alaposabban beszélgetünk,

elkerüljük a félreértéseket,

s ami a legfőbb: csapatom tudja,
hogy amit gondolnak, jelentőséggel bír.

BG: Isaac, köszönjük,
hogy eljöttél a TED-re.

IL: Köszönöm, Bruno.

(Taps)