Hogyan hagyjuk figyelmen kívül önnön nézőpontunkat az igazság meglelése érdekében?

Minél többet olvassuk és nézzük az internetet, annál nehezebb eldönteni, hol a határ a valóság és a hamisítás között. Mintha többet tudnánk, de kevesebbet értenénk – mondja Michael Patrick Lynch filozófus. Előadásában arra bátorít bennünket, hogy pattintsuk szét szűrőbuborékjainkat, és vegyük ki a részünket a mindent megalapozó valóságból.

Képzeljék el, hogy lekicsinyítik,
és közvetlenül az agyukba ültetik

okostelefonjukat.

Ilyen agycsippel képesek lennének

bármit föltölteni az internetre,
és letölteni róla

a gondolat sebességével.

A közösségi média vagy a Wikipédia elérése
olyan lenne, mintha...

– legalábbis belülről nézve –

mintha memóriájukban keresgélnének.

Oly könnyű és közvetlen lenne,
mint a gondolkodás.

De megkönnyítené-e
az igazság fölismerését,

hogy gyorsabban jutunk az információhoz?

Persze, ez nem jelenti azt,
hogy megbízhatóbb,

sem azt, hogy mindnyájan
egyformán értelmezzük,

sőt azt sem, hogy pontosabban
tudnánk értékelni.

Sőt, rosszabbul is járhatunk,

hiszen ha több az adat,
kevesebb idő jut az értékelésre.

Már manapság is ilyesmi történik velünk.

Már a zsebünkben hordozzuk
az információ világát,

de úgy látszik, minél több információt
adunk és kapunk az interneten,

annál nehezebb eldönteni,

mi a különbség a valóság
és a hamisítvány között.

Úgy néz ki, hogy többet tudunk,
de azt kevésbé értjük.

A modern kor jellemzője,

hogy a nagyközönség
elszigetelt infóbuborékokban él.

Polarizálódtunk: nemcsak az értékeket,
hanem a tényeket tekintve is.

Ennek egyik oka,
hogy az internetet mozgató adatelemzés

nemcsak több infót nyújt nekünk,

hanem többet, mint szeretnénk.

Az online létünk személyessé vált:

az olvasott hirdetésektől

a Facebookról áradó hírekig
minden egyénre szabott,

hogy megfeleljen
személyes érdeklődésünknek.

Miközben több információhoz jutunk,

a sok információ legalább annyira
bennünket tükröz,

mint a valóságot.

Az a vége, hogy egyre nagyobb
buborékokat fújunk,

ahelyett hogy szétpukkasztanánk őket.

Ezért nem meglepő,

hogy ellentmondásos helyzetbe
kerültünk, mert azt hisszük,

hogy sokkal többet tudunk,

miközben abban sem értünk egyet,
hogy mit tudunk.

Hogy oldjuk meg a tudáspolarizáció
problémáját?

Az egyik kézenfekvő taktika
a technológiánk javítása

a digitális felületek újratervezésével,

hogy kevésbé legyenek
hajlamosak a polarizációra.

Örömmel jelenthetem,

hogy a Google és a Facebook
sok okos embere ezen dolgozik.

Ez életképes irányzat.

Hiszem, hogy a technológia
javítása valóban fontos,

de kétlem, hogy önmagában megoldás lenne

a tudáspolarizációra.

Azért nem hiszek benne, mert végtére is,

ez nem technológiai kérdés.

Szerintem ez emberi kérdés,

mert gondolkodásunkkal
és értékválasztásunkkal függ össze.

A megoldásához segítségre lesz szükségünk.

A lélektan és a politikatudomány
segítségére.

De ugyanilyen fontos
a filozófia segítsége is.

A tudáspolarizáció megoldásához

ismét föl kell használnunk

egy alapvető filozófiai elképzelést:

azt, hogy közös valóságban élünk.

A közös valóság elve olyan,

mint sok filozófiai fogalom:

könnyű megfogalmazni,

de rejtelmesen bonyolult
átültetni a gyakorlatba.

Hogy valóban elfogadhassuk,

három dologra van szükségünk,

s mindegyikük kemény dió.

Először: hinnünk kell az igazságban.

Tán észrevették,

hogy kultúránk valami
zavaros viszonyban van

ezzel a fogalommal.

Úgy tűnik, mintha nem nagyon
értenénk egyet azzal

– ahogy egy politikai kommentátor
fogalmazott nemrég –,

mintha már nem lennének tények.

Ám e gondolat csak egy megtévesztő,

mindenütt jelenlévő
érvsorozat kifejeződése

Így működik:

egyszerűen képtelenek
vagyunk nézőpontot váltani,

képtelenek vagyunk legyűrni
elfogultságunkat.

Minden próbálkozásunkkor

nézőpontunkhoz gyűjtünk újabb infót.

A gondolatmenet azzal folytatódik,

hogy arra jutunk:
az objektív igazság csupán áltatás,

és nincs is jelentősége,

mert vagy soha meg nem ismerjük,

vagy eleve nem is létezik.

Az igazságban való kételkedés

nem új filozófiai gondolat.

A múlt század végén

nagyon népszerű volt a tudósok körében.

De a gondolat Prótagorasz
ókori görög filozófusig

vagy még régebbre nyúlik vissza,

Prótagorasz szerint
az objektív igazság csupán áltatás,

mert "minden dolog mértéke az ember".

Minden dolog mértéke az ember.

Az ember ezt üdítő reálpolitikának

vagy fölszabadítónak érzi,

mert saját igazságunk
meglelésére ad lehetőséget.

De azt hiszem, ez filozófiának álcázott

önáltató okoskodás.

Összemossa a bizonyosság bonyolultságát

az igazság lehetetlenségével.

Nézzék, természetesen

nehezen lehetünk biztosak bármiben;

lehet, hogy mi mind a Mátrixban élünk.

Lehet, hogy csip van az agyunkban,

amely hamis információt táplál belénk.

De a gyakorlatban azért
egyetértünk a tényekkel.

Nem vitatjuk, hogy a golyó embert ölhet.

Nem vitatjuk, hogy karunkkal
csapkodva sem repülhetünk.

Egyetértünk vele – vagy kellene –,

hogy létezik külső valóság,

s pórul járunk, ha nem
veszünk róla tudomást.

Mindazonáltal, az igazságban
való kétkedés csábító lehet,

mert igazolhatja előítéleteinket.

Ha ezt tesszük, olyanok vagyunk,
mint a film szereplője,

aki tudta, hogy a mátrixban él,

de úgy döntött, hogy ott jól érzi magát.

Hiszen kellemes érzés,
ha azt kapjuk, amire vágyunk.

Jó érzés, ha mindig igazunk van.

Néha könnyebb elrejtőznünk

otthonos információs buborékunkba,

hazugságban élni,

és a buborékokat
a valóság mércéjének tekinteni.

Pl., az álhír jelenségére az önmeggyőzés

illetve önbecsapás a reakcióképzés
vagy kompenzáció egyik módja.

Az 2016-os amerikai elnökválasztás alatt

az interneten terjesztett álhírek célja

előítéleteink táplálása

és buborékaink felfújása volt.

Nem az volt ebben az igazán megdöbbentő,

hogy annyian bedőltek neki.

Számomra a megdöbbentő
az álhírekkel kapcsolatban

maga a jelenség volt,

hogy milyen gyorsan vált
a tudáspolarizáció tárgyává:

olyannyira hogy az álhír fogalma

ma már csupán annyit tesz:
"olyan hír, amely nem tetszik".

Ez példázza az igazsággal
szembeni önbecsapást.

De az igazi veszély

az igazságban való kétkedést illetően az,

hogy önkényuralomhoz vezet.

A "Minden dolog mértéke az ember"

eltorzul: "Az Ember minden dolog mértéke".

Akárcsak a "Kaparj, kurta, neked is lesz"

mindig így alakul: "Hulljon a férgese".

Az 1984 c. Orwell-mű végén

O'Brien gondolatrendőr
a főszereplő Winston Smitht kínozza,

hogy higgye el: kétszer kettő az öt.

O'Brien kimondja a lényeget,
amelyről meg akarja győzni Smitht:

bármit mond a Párt, az az igazság,

és az az igazság, amit a Párt mond.

O'Brien tudja: ha eme eszmét elfogadják,

kritikus, eltérő vélemény
többé nem lehetséges.

Nem mondhatjuk meg
az igazságot a hatalomnak,

ha lényegénél fogva a hatalom
mondja meg az igazságot.

Mint mondtam, ahhoz, hogy elfogadjuk
közös valóságunk tényét,

három dolgot kell tennünk.

Az első: hinnünk kell az igazságban.

A másik egy latin mondásban összegződik,

amelyet Kant a felvilágosodás
mottójául választott:

"Sapere aude",

avagy: "merj tudni".

Vagy Kant szándéka szerint:
"merj a magad értelmére támaszkodni."

Az internet hajnalán

többen úgy gondoltuk,

hogy az információtechnológia
mindig meg fogja könnyíteni

a magunk értelmére támaszkodást,

és ez sok tekintetben így van.

De ahogy az internet egyre
inkább életünk részévé vált,

a benne való bizalom, a használata

gyakorta egyre passzívabbá vált.

Az internetről szerzett
tudásunk Google-tudás.

Előrecsomagolt ténykészleteket töltünk le,

és a közösségi média
összeszerelő szalagján kevergetjük.

A Google-tudás pont azért hasznos,

mert a folyamatba bevonja
az intellektuális kiválasztást.

Mások hálózatába és algoritmusaiba
küldjük a keresésünket.

Ez pedig lehetővé teszi,
hogy ne zavarjuk össze a fejünket

mindenféle tényekkel.

Le tudjuk őket tölteni,
amikor csak kellenek.

És ez elképesztő!

De nem mindegy, hogy ténykészleteket
töltünk le, vagy valóban értjük-e,

a tények hogyan és miért azok, amik.

Nem elég a letöltés ahhoz, hogy megértsük,

miért terjed valamilyen betegség,

vagy mi a matematikai bizonyítás módszere,

vagy barátunk miért levert.

Ehhez valószínűleg magunknak is

némi munkát kell belefektetnünk,

kreatívan bele kell ásnunk magunkat,

kell hozzá a képzelőerőnk,

terepre kell mennünk,

kísérletet kell végeznünk,

elő a bizonyítékokat,

s beszélnünk kell valakivel.

Azt persze nem mondom,
hogy vágjuk sutba a Google-tudást,

csak annyit mondok,

hogy nem szabad túlértékelnünk.

A tudás megszerzéséhez ösztönzőbb,
tevékenyebb formákat kell keresnünk,

és ne zárjuk kereséseinket buborékunkba.

Mert a Google-tudásból túl gyakran lesz

buborék-tudás.

A buborék-tudás azt jelenti:
"mindig nekem van igazam".

A "merjünk tudni",

"merjünk érteni" viszont

azt jelenti: kockáztassuk meg
a tévedés lehetőségét.

A lehetőség megkockáztatása azt jelenti,

hogy amit szeretnénk és ami igaz –
az két különböző dolog.

Ez elvezet bennünket
a harmadik teendőnkhöz,

amennyiben elfogadjuk,
hogy közös valóságban élünk.

Ez pedig: kéretik egy kis alázat.

Alázaton a tudás iránti alázatot értem,

abban az értelemben,

ami a nemtudás tudása.

De még ennél is többet jelent.

Azt jelenti, hogy világnézetünk
nyitott a tökéletesedésre

mások bizonyítékai
s kísérletei eredményeként.

Világnézetünk nyitva áll
a tökéletesedésre,

mások bizonyítékai
s kísérletei eredményeként.

Ez több mint
a változás iránti nyitottság.

Ez több, mint
az önfejlesztés iránti nyitottság.

Azt jelenti: tudásunkat olybá vesszük,
mint amely kész a tökéletesítésre,

vagy ami gazdagodik mások eredményeivel.

Ez beletartozik

a közös valóság tudomásul vételébe,

amelyért mi is felelősek vagyunk.

Kénytelen vagyok kijelenteni,

hogy társadalmunk nem túl jó

az efféle alázatra ösztönzésben.

Részben azért,

mert hajlamosak vagyunk összekeverni
az arroganciát a magabiztossággal.

Az oka részben az,

hogy az arrogancia könnyebb,

mert könnyebb mindentudónak
hinni magunkat.

Könnyebb azt hinni,
hogy már mindenre rájöttünk.

Ez is példa az igazság téves felfogására,

amelyről most beszélek.

Ezért a közös valóság fogalma

– akárcsak több filozófiai fogalom –

annyira kézenfekvőnek látszik,

hogy tán ügyet sem vetünk rá,

és nem törődünk a fontosságával.

A demokráciák nem működhetnek,
ha a polgárok nem törekszenek

legalább egy időre

belakni a közös teret,

ahol eszmét cserélhetnek,

különösen akkor fontos ez,

amikor nem értenek egyet.

De nem lehet ilyen törekvésük,

amíg nem fogadják el,
hogy azonos valóságban élnek.

Az elfogadáshoz hinnünk
kell az igazságban,

tevékenyebb ismeretszerzési
módszereket kell ösztönöznünk.

Legyen bennünk kellő alázat,

hogy tudatosuljon: nem mi vagyunk
minden dolgok mértéke.

Lehet, hogy álmunk egyszer megvalósul,

és agyunkba kerül az internet.

De ha azt akarjuk, hogy fölszabadító,
ne pedig rémisztő legyen,

ha nem csak passzív tudásra,

hanem megértésünk bővítésére is szánjuk,

szem előtt kell tartanunk,
hogy kilátásaink

úgy csodálatosak, úgy gyönyörűek,
ahogy vannak,

és ezek csupán

egyazon valóság távlatai.

Köszönöm.

(Taps)