Hogyan lett a vagyonunk szétosztása a legjobb dolog, amit valaha tettünk?

1993-ban, Bill és Melinda Gates - akkor még jegyesként - Zanzibár tengerpartján sétálva merész elhatározásra jutottak azzal kapcsolatban, hogyan kerüljön a társadalomhoz vissza az a vagyon, melyhez a Microsoft révén jutottak. A pár Chris Andersonnal beszélget a Bill & Melinda Gates Alapítványnál végzett munkájáról éppúgy, mint a házasságukról, gyerekeikről, kudarcaikról és hogy mennyire kielégítő is tud lenni vagyonuk túlnyomó részének eladományozása.

Chris Anderson:
Ez különleges interjú lesz.

Szerintem egy kép
többet ér ezer szónál,

ezért aztán arra kértem
Billt és Melindát,

hogy ássanak elő a gyűjteményükből

néhány fotót, amelyek segítségével

megértjük
mit is vittek véghez,

és ezáltal
példaként szolgálhassanak.

Talán kezdjük is ezzel.

Melinda, mikor és hol készült a kép,

és ki ez a jóképű fickó
ott melletted?

Melinda Gates:
Abban a nagy szemüvegben?

Ez Afrikában készült,
a legelső utunkon,

1993. őszén,
korábban még egyikőnk sem

járt még Afrikában.

Ekkor már eljegyeztük egymást.

Pár hónapra rá
össze is házasodtunk,

és ezen az úton
szerettük volna megnézni

a szavannákat, az állatvilágot.
Hihetetlen volt.

Bill sosem töltött ennyi időt

munka nélkül.

Ami ledöbbentett,
az az ott élő emberek,

és a mélyszegénység.

Felmerült bennünk a kérdés:

Tényleg így kell ennek lennie?

Az utunk utolsó állomása

Zanzibár volt,

sétálgattunk a tengerparton,

mint régen, mikor még

csak találkozgattunk.

Már akkor is többször beszéltük,
hogy a

Microsoftból kapott
javakból vissza kéne

juttatnunk
a társadalomnak.

Azon a tengerparti sétán
kezdtünk

komolyan beszélni arról, hogy

mit és hogyan kéne tenni
mindezért?

CA: Úgy fest tehát, hogy ez a vakáció

a világ legnagyobb privát

alapítványának létrehozásához vezetett,

nem volt valami olcsó nyaralás.
(Nevetés)

MG: Valahogy így. De nagyon élveztük.

CA: Ki volt itt a legnagyobb felbújtó,

vagy közös az érdem?

Bill Gates: Nagyon izgatottak voltunk,

hogy elértünk
életünk azon szakaszába,

ahol együtt dolgozhatunk
azon, hogy

kitaláljuk hogyan adjuk
vissza ezt a pénzt?

Most a legszegényebbekről volt szó,
és hogy

érhetünk-e el jelentős eredményeket?

Van-e még mit véghez vinnünk?

Sok mindent nem tudtunk még.

Mai fejjel nézve a dolgokat,

elég naivak voltunk.

De volt egyfajta lelkesedésünk,

amivel beléphettünk a Microsoft

utáni érába, mellyel beköszöntött

életünkbe a filantrópia kora.

MG: Amiről Bill mindig is
úgy gondolta,

60 felett jön majd el,

ám nem volt egészen 60 éves:

a dolgok változhatnak menet közben.

CA: Ez volt a kezdet,
később felgyorsultak

az események. '93, vagy '97 lehetett,

mielőtt az alapítvány indult.

MA: Igen, '97-ben olvastunk egy cikket,

arról, hogy a hasmenéses járvány
milyen sok

gyerekkel végez világszerte,

és azt beszéltük:
"Ez nem lehet igaz.

Az Államokban
leszaladsz a patikába és kész."

Elkezdtünk tudósokhoz járni,

ismereteket szerezni a népességről,

különböző vakcinákról,

megtudni mi használt,
mi vallott kudarcot,

és mire rendesen beindultunk,

az 1998 végére, 1999-re tehető.

CA: Tehát volt egy rakás pénzetek

a világ megannyi,
különféle problémáira.

Hogyan döntöttétek el,
mire koncentráltok?

BG: Úgy döntöttünk,
két ügyet ragadunk meg,

a legnagyobb igazságtalanságokat
félretéve

kötöttünk ki a gyermekhalandóságnál,

a gyerekeknél, akiknek nem jut
elég táplálék;

az országoknál, melyek nem

boldogulnak a magas halálozási ráta,

vagy a sokgyermekes
családokhoz köthető

óriási népességnövekedés miatt,

mert ezek a gyerekek állandóan
betegek voltak,

nem igazán részesültek oktatásban,

mely kiemelhetné őket.

Ez volt hát a globális ügyünk,

aztán vegyük Amerikát:

mindketten csodás oktatást kaptunk,

és azt láttuk, az Amerika
így válthatja valóra

az esélyegyenlőség ígéretét,

a kiemelkedő oktatási rendszere által.

De aztán idővel világossá vált, hogy

nem igazán váltjuk valóra
ezt az ígéretet.

Ezt a két ügyet választottuk hát,

és minden,
amit az alapítvány tesz,

ebben teljesedik ki.

CA: Arra kértelek titeket,
válasszatok egy-egy

számotokra kedves képet,
mely illusztrálja

a munkátokat és Melinda,
te ezt választottad.

Miről szól ez a kép?

MG: Az egyik, ami jó
az utazásban, hogy

Bangladesben, Indiában,
vagy Afrikában

élő falusi nőkkel beszélgethetek,

én, mint egy ismeretlen
nyugati nő.

Nem tudják, ki vagyok.
Csak egy angol csaj.

Állandóan azt hallom tőlük,

minden utazás alkalmával,
újra és újra és újra,

"Tudni akarom, hogy kell ezt beadni."

Amikor a gyermekkori
védőoltásokról

beszéltem nekik
állandóan azt kérdezgették:

"De mi a helyzet az oltással,
amit kapok?"

Ez az injekció,
a Depo-Provera volt,

egy fogamzásgátló.

Itthon egészségügyi
szakértőkkel beszéltem,

akik azt mondták
"Ó nem, a fogamzásgátló

hegyekben áll a fejlődő országokban."

Nem árt a mélyére ásni a jelentéseknek.

a mi csapatunk pedig ezzel állt elő:

Az első számú észrevétel az,

hogy amit az afrikai nők
használni szeretnének,

az az év 200 napjában hiánycikknek
számít,

ami megmagyarázza,
miért mondták azt, hogy

"10 km-t gyalogoltam a férjem
tudta nélkül,

a klinikáig, és nem volt készleten semmi."

Óvszerből nem volt hiány Afrikában,

az AIDS elleni harcnak hála,
melyet az USA

és mások is támogattak.

Erre a nők újra és újra azt mondják,

"A férjem nem akar óvszert használni.

Hiába mondom, hogy ezért
AIDS-esek leszünk.

Nekem ez fontos,
mert így ki tudom tolni a

szülések idejét,
ételt és oktatást tudok

biztosítani a gyerekeim számára."

CA: Melinda, téged római katolikusként

gyakran ér az a vád mindkét oldalról,

hogy ellentmondásba keveredsz ebben

a kérdésben éppúgy, mint ahogy az

abortuszt illetően is.

Hogy manőverezel ebben a kérdésben?

MG: Igen, ez egy nagyon
fontos észrevétel,

miután mi, a világközösség,
kihátráltunk

a fogamzásgátlás ügye mögül.

Tudjuk, hogy 210 millió nő élne

a fogamzásgátlás lehetőségével, s noha

a fogamzásgátlók
a rendelkezésünkre állnak

az Államokban, mégsem
biztosítjuk a lehetőséget

a politikai csatározások miatt.

Ez maga a bűn, ezért nem adtam fel

a keresést egy olyan ember után,

aki újra felhívhatja figyelmet
erre a témára.

Végül rájöttem,
ezt nekem kell megtennem.

És hiába vagyok katolikus,

hiszek a fogamzásgátlókban,

épp úgy, mint a legtöbb katolikus nő
az Egyesült Államokban,

akik a bevallásuk szerint

szednek fogamzásgátlót,
és nem hagyhatom,

hogy ez a visszásság visszatartson
minket.

Az Államokban már konszenzusra

jutottunk a fogamzásgátlás
terén

így a globális megegyezésre
fókuszálhattunk

és kb. 2,6 milliárd dollárt kalapoztunk

össze a nőknek
csak erre az egy ügyre.

(Taps)

CA: Bill, ez a te grafikonod.
Miről szól?

BG: Nos,
az én grafikonomon számok vannak.

(Nevetés)

Tényleg szeretem ezt az ábrát.

Az ötödik életévük betöltése előtt

elhalálozott gyerekek számát mutatja.

És amit itt láthatnak,

az egy hihetetlen sikertörténet,

amiről kevesen tudnak,

de elképesztő eredményeket
tudunk felmutatni.

20 millióról indultunk

nem sokkal azután,
hogy megszülettem.

Mostanra kb. 6 millió
alá sikerült mennünk.

Ez a történet nagyban

a védőoltásokról szól.

A himlő évente milliónyi gyerekkel
végzett.

Megszüntették, így ez a szám nulla lett.

A kanyaró milliókkal végzett évente.

Mostanra lecsökkent néhány ezerre.

Azonban egy ilyen grafikonnál azt

szeretnénk,
ha ez a tendencia folytatódna,

s ez lehetséges is,

hála az új vakcináknak,

és hogy azok eljuthatóak a gyerekekhez.

Valójában fel is gyorsíthatjuk

a folyamatot.
Az elmúlt évtizedben

ez a szám gyorsabban zuhant,

mint bármikor a történelem folyamán,

és boldogsággal tölt el,
ha elmondhatjuk,

hogy ha új vakcinákat találunk fel,

el is tudjuk juttatni ezeket hozzájuk,

felhasználva a legújabb felfedezéseket,

ha mindez sikerül,
csodát vittünk véghez.

CA: Arra gondolok,

ahogy levezetted itt a számokat,

hogy szó szerint gyerekek ezrei menekülnek

meg az előző évhez viszonyítva.

Ez nem szerepel a híradásokban.

Ha lezuhan egy gép,
200-nál több halottal,

az sokkal nagyobb sztori, mint ez.

Ez nem zavar téged?

BG: De, mert mindez csendben történik.

Egyik gyerek a másik után.

Az esetek 98%-ának semmi köze

a természeti katasztrófákhoz,

pedig az emberek csodálatra méltóan

adakoznak katasztrófák esetén.

Elképesztő, ahogy átfut
az agyukon, hogy ez akár

én is lehetnék - és már ömlik is a pénz.

Ezek az ügyek mintha háttérbe szorulnának.

Most, hogy az Évezred Fejlesztési Célok

és egyéb ilyen programok működnek,

kicsit nagyobb
nagylelkűséget tapasztalunk.

A célunk az, hogy egymillió alá vigyük,

és ez még a mi időnkben valósággá válhat.

CA: Lehet, hogy egy

olyan ember kellett ehhez, akit a számok

és grafikonok indítanak be, és ezek láttán

nem vág savanyú képet.

Úgy értem, gyakorlatilag pontosan

ezzel érveltél idén a leveledben,

szemben a ma divatos mémmel,
mi szerint

a segélyezés hasztalan és nem működik,

valójában igenis hatásosnak bizonyult.

BG: Hát igen, az emberek megértették,

hogy vannak jó szándékú segélyezések,

melyek ennek ellenére mégsem működtek.

Vannak kockázatitőke-befektetések,

melyek jó szándékkal jöttek létre,
mégsem működnek.

Nem intézheted el, azzal érvelve,

hogy nekünk nincs pontos nyilvántartásunk,

nem, ez rossz megközelítés.

Meg kell nézni, mi is volt a cél?

Hogyan próbálták támogatni
az élelmezést,

a túlélési esélyeket, a műveltséget,

hogy ezek az országok
gondoskodhassanak

magukról, és elmondhassák, ez jól működik.

De mi legyünk eszesebbek!

Okosabban is elkölthetjük a segélyt.

Nem csak varázsszerek léteznek.

Jobban lehetünk, mint
a kockázati befektetések,

beleértve az ilyen sikereket is.

CA: Azt tartja a népi bölcsesség,

hogy a házastársak nehezen
tudnak együtt dolgozni.

Ti hogy oldottátok ezt meg?

MG: Igen, sok asszony mondta nekem,

"El sem tudom képzelni,

hogy a férjemmel dolgozzak.
Az biztos nem menne."

Tudod, mi ezt élvezzük, és mi nem --

ez az alapítvány
mindkettőnk életében egy

folyamatos, tanulással teli utazás,

habár már nem utazunk együtt annyit

az alapítvány miatt, mint amikor Bill még

a Microsoftnál dolgozott.

Többször utazunk egymástól külön,

de mindig tudom, mikor hazaérek,
hogy Bill

érdeklődéssel fogadja majd, amit láttam,

tapasztaltam,
akár nőkről, lányokról van szó,

vagy hogy történt-e valami új az oltások

kiszállítása terén, ez vagy az a személy

milyen vezető.
Figyel rám, tényleg érdekli.

És ő is tudja, mikor hazajön,

meséljen akár a beszédéről,

amit tartott, az adatokról,
amiket megtudott,

engem tényleg érdekel.

Elég együttműködő a kapcsolatunk.

De nem töltünk minden
egyes percet együtt, az biztos.

(Nevetés)

CA: De örvendünk, hogy itt és most igen.

Melinda, kezdetben te vitted egyedül

a hátadon az egész kezdeményezést.

Ha jól tudom,

Bill 6 éve csatlakozott teljes
munkaidőben, miután otthagyta

a Microsoftot.

Nehéz lehetett ehhez

alkalmazkodni. Nem?

MG: Igen. De azt hiszem,

az alapítvány dolgozóinak több

bosszúságot okozott Bill érkezése,

mint nekem.

Én nagyon izgatott voltam.

Úgy értem, Bill így döntött

nyilván azelőtt, hogy 2006-ban
bejelentette,

és ez tényleg az ő döntése volt

és még egyszer: az egy tengerparti

vakáció volt, mikor a parton

sétálva beugrott neki ez az ötlet.

És engem az, hogy Bill

szívét-lelkét odatette,
hogy megküzdjön

ezekkel a globális problémákkal,
ezekkel

az egyenlőtlenségekkel,
izgalomba hozott.

De az alapítvány dolgozói
nem igazán örültek.

(Taps)

CA: Ez remek.

MG: De 3 hónap után a viharfelhők

mind eltűntek.

BG: Beleértve néhány dolgozót is.

MG: Ezt mondom, számukra vége volt

volt 3 hónapra rá,
hogy te odakerültél.

BG: Viccelek.
MG: Úgy érted nem mentek el?

BG: Néhányuk talán igen, de —

(Nevetés)

CA: Min vitatkoztok?

Vasárnap van, 11 óra,

nem dolgoztok, mi a baj?

Mi a vita tárgya?

BG: Miután a kezdetektől fogva

mi építettük fel ezt az egészet,

ez egy nagyszerű közös vállalkozás.

Éreztem már ilyet Paul Allennel,

a Microsoft hőskorában.

Steve Ballmerrel, a Microsoft
bővülésekor,

és most Melindával is,
talán még intenzívebben,

mert egyenlőek vagyunk, ő a társam,

rengeteget beszélünk arról,

mire kellene többet áldoznunk,

mely csoportok működnek igazán jól?

Sok mindenbe belelát.

Sokszor leül a dolgozókkal.

Külön helyekre utazunk, mint említette.

Rengeteg itt a csapatmunka.

El sem tudom képzelni,
hogy egyikőnknek

rendíthetetlen véleménye legyen

egyik-másik dologról.

CA: Melinda?
Te mit gondolsz? (Nevetés)

Sosem lehet tudni.

MG: Nos, elmondom hogy van ez.

Mindketten másképp közelítjük meg

a dolgokat, és szerintem ez nagyon jó.

Bill ránéz az adathalmazra, és azt mondja:

"A globális statisztikák alapján
akarok cselekedni."

Én az intuíciómat használom.

Sok emberrel találkozom a terepen,

és Bill megtanított rá, hogy az ott

tapasztaltakat, vessem
össze a globális adatokkal,

hogy lássam stimmelnek-e?

Én pedig azt tanítottam neki, hogy

az adatokon túl
találkozzon az emberekkel,

hogy lássa, célba juttathatja-e
a vakcinát.

Rá tudod-e beszélni azt a nőt,
hogy gyermekbénulás

elleni szert csepegtessen

a gyermeke szájába?
A célba juttatás

pont olyan fontos,
mint a tudomány rész.

Szóval, ahogy
múlik az idő, úgy közeledik

az álláspontunk egymáshoz,

és ettől csak
még jobb lett a munka.

CA: A vakcinák, gyermekbénulás stb. terén

nagy sikereket tudtok
felmutatni.

És mi a helyzet a kudarcokkal?

Beszélnétek egy kudarcotokról,

esetleg hogy mit sikerült
tanulni belőle?

BG: Igen. Szerencsére pár
hiba megengedhető

hiszen nyilvánvaló,
hogy elkövetünk párat.

Sokat dolgozunk gyógyszerekkel,
oltásokkal,

és ez jó néhány kudarcot
hordoz magában.

Vegyünk egy nagy
nyilvánosságot kapott

esetet, mikor jobb óvszerre

kértünk ötleteket. Jöttek is százával.

Némelyik talán be is válhatna.

Naiv voltam
egy gyógyszerrel kapcsolatban,

az Indiában előforduló
fekete láz ellen,

amiről azt hittem,
ha egyszer beadom,

azzal le is győztem a kórt.

Kiderült, ez napi egy injekciózással jár,

tíz napon keresztül.

3 évvel később jutottunk hozzá,

mint vártuk, de nem volt út,

amn odajuthattunk volna.

Szerencsére kiderítettük,

hogy ha kiirtjuk a homoki legyeket,

jó eséllyel így is sikert arathatunk,

azonban 5 évet töltöttünk el ezzel,

mondhatnánk, elpazaroltunk

5 évet és nagyjából 60 milliót

és végig tévúton jártunk,

mely nagyon szerény haszonnal járt.

CA: Évente kb. 1 milliárd dollárt
költötök

oktatásra, ha jól tudom.
Ha valami, hát

annak a története,
amit véghez vittetek

ezen a területen,
az elég terjedelmes.

Volt itt kudarc, amiről
szót ejtenétek?

MG: Elmesélnék egy számunkra igen

tanulságos leckét,
még a kezdetekről

amikor úgy gondoltuk,
hogy a kis iskolák

jelentik a biztos megoldást.

Csökkentik a lemorzsolódást.

Kevesebb lesz az erőszak, és bűnözés.

Amit végül megtanultunk
ennél a munkánál,

s mint kiderült, a kulcsfigura itt
nem más,

mint egy nagyszerű tanár az osztály
élén.

Ha nincs egy hatásos pedagógus

a diákokkal szemben,

kit érdekel, kicsi-e,
vagy nagy az iskola,

nem tudod befolyásolni
a dolgok menetét

vagy hogy ki megy egyetemre.

(Taps)

CA: Melinda, ez itt te vagy a legidősebb

lányoddal, Jenn-el,
és azt hiszem talán

vagy négy hete készülhetett.

Hol készült ez a kép?

MG: Tanzániában voltunk.

Jenn volt már Tanzániában.

Mindegyik gyerekünk volt már Afrikában.

Ekkor valami egészen szokatlant tettünk:

úgy döntöttünk, hogy 3 napot és két

éjszakát töltünk együtt egy családdal.

A szülőket Annának és Sanare-nek hívták.

Meghívtak minket, hogy töltsünk el
egy kis időt a falujukban.

Talán a kecskék is ott éltek

abban a kis kunyhóban,

az ők részükön, mielőtt mi
megérkeztünk.

A családdal töltött idő alatt

tényleg megtapasztalhattuk,
milyenek is

a hétköznapok a vidéki Tanzániában.

A különbség aközött, hogy csupán

fél-, vagy háromnegyed napot töltünk

velük, illetve a között,

hogy velük maradunk éjszakára is,
jelentős,

és engedjék meg,
hogy alátámasszam ezt.

Hat gyermekük volt, és ahogy Annával

beszéltem a konyhában,
miközben úgy 5

órát főztünk a főzőkunyhóban aznap,

kiderült, hogy a férjével karöltve

pontosan eltervezte,

hogy mikor szüli meg a gyermekeit.

A szeretetre épült a kapcsolatuk.

Egy maszáj harcosról és
a feleségéről van szó.

A kapcsolatuk a kölcsönös

tiszteletről, szeretetről szólt,
így összeházasodtak.

6 gyerekük volt:

középen a 13 éves ikrek,
egy fiú

és egy lány, Grace.

Amikor kimentünk fát vágni, és pontosan

azokat a dolgokat csináltuk,
amiket Grace

és az anyja szoktak, és Grace nem
volt már gyerek.

Kamasz volt, de nem felnőtt.

Nagyon-nagyon szégyenlős volt.

Folyton beszélni akart
Jennel és velem

Próbáltuk bevonni,
de szégyenlős volt.

Aztán éjjel, mikor minden
fény kialszik

a vidéki Tanzániában,
és azon az éjjelen

nem világított a holdfény sem,

és csillagok sem voltak első éjjel,

és mikor Jenn kijött a kunyhónkból,

a kis REI fejlámpájával a fején,

Grace azonnal kijött,
fogta a fordítót

és egyesen Jennhez

és hozzám jött, majd azt mondta:

"Mikor hazamentek,

nekem adnátok a fejlámpátokat,

hogy tudjak éjszaka tanulni?"

CA: "Ó, ez igen!"

MG: Az apja elmondta, mennyire

tart attól,
hogy a ház körüli munkák miatt

a fiúval ellentétben, aki már a

középfokú vizsgán is túl van,

Grace nem teljesít túl fényesen,

és az állami iskolába
se vették még fel.

Azt mondta, "Nem tudom
hogy fogom kifizetni

a taníttatását.
A magániskolát nem

tudom kifizetni és félek,

ezen a farmon ragad,
mint a feleségem."

Szóval tudják, hogy az oktatás

mekkora változást hozhat az életükbe.

CA: Értem. Itt a következő kép

a másik két gyereketekről,
Rory-ról és Phoebe-ről,

Paul Farmer mellett.

Felnevelni három gyereket,
miközben

ti vagytok a világ
leggazdagabb családja,

érdekes társadalmi kísérletnek tűnik,

melyről nem regél túl
sokat a szakirodalom.

Ti hogy oldottátok ezt meg?

Hogy közelítettétek meg a dolgot?

BG: Nagyjából úgy foglalnám össze,

hogy a srácok kiváló oktatást kaptak,

de biztosnak kell lenned,

hogy tisztában vannak

a képességeikkel és tudják mit akarnak,

a mi filozófiánk pedig az volt,

hogy egyértelműen a tudtukra adtuk,

hogy a pénz nagy része az alapítványnak

megy,
és hogy segítsünk nekik megtalálni

mi az ami lázba hozza őket.
Egyensúlyt

akarunk teremteni,
hogy azt tehessék, amit

szeretnének, de nem
halmozzuk el pénzzel,

hogy csak lézengjenek és
ne csináljanak semmit.

És eddig legalábbis nagyon szorgalmasak

és szeretnék a saját útjukat járni.

CA: Nyílván vigyáztok
a magánéletükre.

Kíváncsi vagyok, miért engedtétek,

hogy a TED közönsége
láthassa ezt a képet?

MG: Ez érdekes.

Idővel, egyre inkább megértik,

hogy a családunk hite
a felelősségre épül,

s mivel mi kiváltságos
helyzetben vagyunk,

itt élünk az Egyesült Államokban,

fantasztikus az oktatásunk, a mi

felelősségünk, hogy
vissza adjunk ebből.

És ahogy idősödnek, és

mi is erre tanítjuk őket--

rengeteg országban voltak már --

ők maguk mondják,

tudatni akarjuk az emberekkel, hogy

hiszünk bennetek, anyu és apu,

ezért nem baj,
ha többet mutattok minket.

Így engedélyt kaptunk,
hogy megmutassuk

ezt a képet
és lehet, hogy Paul Farmer is

beteszi majd ezt valamelyik munkájába.

De valóban, nagyon érdekli őket

az alapítvány küldetése is.

CA: Úgy is, hogy hatalmas összeggel

támogatjátok az alapítványt,
a pénzetekkel

könnyen milliárdossá tehetnétek őket.

Vannak ilyen terveitek velük?

BG: Dehogyis. Nem.
Ilyesmi nincs tervben.

Érezniük kell, hogy

a saját munkájuknak
értelme van, és fontos.

Olvastunk egy cikket
még a házasság előtt,

amiben Warren Buffett beszélt erről,

és meggyőzött minket róla, hogy ez

nem tesz jót sem a gyereknek, sem a

társadalomnak.
CA: Apropó, Warren Buffett,

történt valami elképesztő,
még 2006-ban,

mikor az egyetlen valódi
riválisotok

Amerika leggazdagabbja címért,

hirtelen meggondolta magát,

és rábólintott, hogy a vagyona 80%-át

az alapítványotoknak adja.

Hogy a csudába történhetett ez meg?

Gondolom van hosszú és rövid verzió is.

De csak a rövidre van időnk.

BG: Warren közeli
barátunk, és úgy gondolta,

mindent a feleségére,
Suziera fog hagyni.

Tragikus módon ő előbb

távozott, mint Warren,
és mivel imádja

kiosztani a feladatokat, és

— (Nevetés) —

azt mondta —

CA: Tweeteljék ki!

BG: Ha van valaki, aki
valamiben nagyon jó,

és hajlandó egy fillér nélkül elvállalni,

szó lehet róla.
Teljesen ledöbbentünk.

MG: Totálisan ledöbbentünk.
BG: Erre nem is

számítottunk, hihetetlen volt.

Mindez lehetővé tette,
hogy sokkal több

ambícióval foglalkozzunk az
alapítvánnyal.

Az erőforrásaink fele Warren

észbontó nagylelkűségének köszönhető.

CA: Ha jól tudom,

fogadalmat tettetek, hogy mire

visszavonultok, a vagyonotok 95%-át

az alapítványnak adományozzátok.

BG: Igen.

CA: És a kapcsolatotok
csodálatos —

(Taps)

És mostanság Warrennel
azon dolgoztok, hogy

más milliárdosokat és sikeres embereket

győzzetek meg arról, hogy tegyenek

ígéretet, hogy vagyonuk több

mint felét áldozzák
jótékonysági célokra.

Hogy haladtok?

BG: Nagyjából 120 embert győztünk meg,

akik már megtették ezt a fogadalmat.

Az a jó az egészben,
hogy évente egyszer

összejövünk és arról,
beszélünk, ki vett

fel embereket
és milyen munkát ad nekik?

Nem akarunk homogenizálni.

Éppen az észbontó

sokszínűsége adja a filantrópia szépségét.

Emberek adnak valamire.

Rácsodálkozunk és tovább megyünk; "Hú!"

De ez nagyszerű!

Ez a jótékonykodás sava-borsa

hogy máshogy közelítjük meg,

még egy területen belül is,
lásd oktatás.

Több kísérletezgetésre van szükség.

De mégis csodálatos
volt találkozni velük,

és osztozni a jótékonykodásban,

bevonva a gyerekeiket,

bizonyos dolgokat másképp csinálva,

sokkal nagyobb sikerrel,
mint gondoltuk.

Úgy tűnik,
hogy az egész évről-évre

nagyobbra nő.

MG: És azzal, hogy az emberek látják,

hogy jótékonykodással mit lehet elérni,

vagyis, hogy ezek az
emberek céget alapítottak,

hihetetlen dolgokba fektetve

kreatívitásukat.

Ha komolyan belemerülnek
a jótékonykodásba

megválthatják a világot.
Látván, hogy mások

ezt teszik, azt mondják,

"Ó, én is erre akarom használni a pénzem!"

Számomra ez a legcsodálatosabb momentum.

CA: Nekem úgy tűnik, hogy néhányan nehezen

tudják elképzelni, hogy közvetve

mégis hogyan lehet ennyi pénzt valami

egészen másra elkölteni.

Talán van pár milliárdos itt a teremben,

és bizonyára jópár
sikeres ember is akad.

Érdekelne, sikerülne-e megnyerni őket?

Hogyan érvelnétek?

BG: Nos, ez a legfontosabb

dolog, amit valaha végeztünk,

noha nem kézzelfogható, és ha mindez

nem szolgálja a gyerekeid érdekeit,

dugjuk össze a fejünket,

és lássuk,
mit tehetünk az ügy érdekében.

A világ sokkal jobb hellyé vált, hála

a múltbéli adományozóknak,
és ez az EÁ-ban

igen komoly hagyományokkal bír,

a világ legnagyobb irigységére.

És azáltal,
hogy e cél részese vagyok,

optimistán tekintek a jövőbe, mert a

filantrópia csak terjedni fog,

és helyre teszi azokat

a dolgokat, amikben
a kormány nem elég jó,

ugyanakkor rámutat a helyes útra is.

CA: A világban borzasztó
egyenlőtlenség,

uralkodik, mely egyre csak nő,

egyfajta mintát követve.

Számomra úgy tűnik, ha többen is követik

kettőtök példáját, amit véghezvittetek,

az hatással lesz majd

a problémára magára,

és a probléma megítélésére is.

Megteszi a közbevetésem?

BG: Igen megteszi. Helyes elvenni a

leggazdagabbtól a
legszegényebbnek javára.

Mert mindez az egyensúlyt szolgálja.

MG: De rendszereket változtunk meg.

Az EÁ-ban próbáljuk
megváltoztatni

az oktatási rendszert,
hogy mindenkinek,

minden diáknak
hozzáférhető legyen.

Ez szerintem valóban az egyenlőtlenség

felszámolását szolgálja.

BG: Ez a legfontosabb.

(Taps)

CA: Nos, biztos vagyok benne,

hogy itt a legtöbb embert,

és milliónyit szerte a világban

ejtett ámulatba az életutatok

és az, hogy milyen
nagy hatást gyakoroltok

a jövőre.

Köszönöm, hogy eljöttetek a TED-hez,

és megosztottátok velünk mindezt!

BG: Köszönjük.
MG: Köszönjük.

(Taps)

BG: Köszönjük.
MG: Nagyon szépen köszönjük!

BG: Jól van, ez szép volt! (Taps)