Gondolatok a közösségi médiáról, egy nemi erőszak kapcsán

Nagyobb odafigyeléssel kell használnunk a közösségi médiát a társadalmi igazságosság érdekében - állítja Ione Wells író és aktivista. Miután nemi erőszak áldozata lett Londonban, Wells megjelentette a támadójának írt levelét egy
diákújságban, innen azután elterjedt az interneteten és elindította a #NotGuilty kampányt az áldozatok hibáztatása és a szexuális erőszak ellen. Ebben megható a előadásában elmeséli, hogy története miként adott reményt másoknak, és egyúttal elmondja, mit tegyünk az online megszégyenítés ellen.

Tavaly áprilisban történt.

Szórakozni voltam a barátaimmal,

születésnapot ünnepeltünk.

Már néhány hete nem találkoztunk,

remek este volt, így újra együtt.

Amikor vége lett,

elértem még az utolsó metrót, ami
visszavitt London túlsó végébe.

Útközben nem volt semmi különös.

Megérkeztem az állomásra,

nekiindultam a tízperces gyalogútnak.

Amikor befordultam az utcánkba,

és már láttam a házat,

egyre gyorsuló

lépteket hallottam a hátam mögül,

valahonnan a semmiből.

Még mielőtt felfoghattam
volna, mi történik,

egy kéz tapadt a számra,
amitől lélegezni sem tudtam,

és a fiatalember hátulról
lerántott a földre.

fejemet többször a járdához verte,

amíg az arcom vérezni nem kezdett,

a nyakam és a hátam rugdosta,

miközben készült megerőszakolni,

letépve ruháimat, csendet parancsolva,

mikor kiáltani próbáltam.

Minden ütéssel ami a fejemet érte,

egy kérdés merült fel,
ami a mai napig kísért:

Mi lesz ennek a vége?

Nem tudhattam, hogy már az állomástól

végig követett.

Órákkal később

félmeztelenül és csupasz lábakkal
álltam a rendőrségen,

ahogy a sebeket és
zúzódásokat fényképezték

bizonyítékként.

Nehéz szavakat találni azokra
a mindent felemésztő érzésekre,

mint kiszolgáltatottság, szégyen,

feldúltság, méltánytalanság,
amelyek hetekig gyötörtek.

Össze akartam sűríteni ezeket az érzéseket

valami rendezett formába,
hogy feldolgozhassam,

így azt tettem, ami számomra
a legtermészetesebb:

kiírtam magamból.

Terápiaként indult.

Írtam levelet a támadómnak,

a "te" szóval emberszámba vettem,

tagjává tettem annak a közösségnek,

amelyet oly durván
meggyalázott azon az estén.

Tettének következményeit hangsúlyozván

azt írtam:

"Gondoltál valaha azokra,
akik jelen vannak az életedben?

Én nem tudom, kik ők.

Nem tudok semmit rólad.

De ezt tudom:

nem csak engem
támadtál meg azon az éjszakán.

Lányukként, barátnőként,

nővéreként, diáktársként,

rokonként,

szomszédként közöm van emberekhez.

Én vagyok az, aki kávét szolgál fel

az állomásnál lévő kávézóban.

És ezek az emberek mind

a közösségem része.

És te mindezeket az embereket
bántalmaztad.

Megsértetted az igazságot,
amiért mindig harcolni fogok,

és amit ezek az emberek képviselnek:

hogy sokkal több jó ember van
a világon, mint gonosz."

Elhatároztam, hogy nem hagyom,
hogy ez az incidens eltérítsen

ismerőseim szolidaritásában
és az emberiségben vetett hitemtől,

felidéztem a 2005. júliusi londoni
terrortámadást,

és hogy London polgármestere
-- és a szüleim is -

ragaszkodtak hozzá, hogy másnap
is a metrót használjuk mindannyian,

hogy ne úgy táncoljunk már,

ahogy a terroristák fütyülnek.

A támadómnak azt mondtam:

"Megtámadtál,

de visszaszállok arra a metróra.

Én és az ismerőseim nem fogunk félni
sötétben menni haza.

Felszállunk az utolsó metrónkra,

és egyedül sétálunk végig az utcán,

mert nem fogadjuk el,
nem hagyjuk belénk vésődni

a gondolatot, hogy veszélynek
tesszük ki magunkat.

Bajtársként fogunk össze,

ha bárkit közülünk fenyegetés ér.

Ezt a harcot nem nyered meg."

E levél írásának idején --

(Taps)

Köszönöm.

(Taps)

E levél írásának idején,

az oxfordi vizsgáimra készültem,

és a helyi diákújságnál dolgoztam.

Támogató családom és barátaim dacára

elég magányos voltam akkor.

Nem ismertem senkit,
aki átélt ilyet korábban;

legalábbis azt gondoltam.

Olvastam jelentéseket, statisztikákat,
és tudtam, milyen gyakori a nemi erőszak,

mégsem tudtam senkiről,

aki beszélt volna ilyen tapasztalatairól.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve

elhatároztam, hogy közzéteszem
levelemet a diákújságban,

abban a reményben, hogy elér másokat is,

akik talán átéltek ehhez hasonló esetet
és ugyanígy érzik magukat.

A levél végén

kértem a többieket,
hogy írjanak esetükről

a "#NotGuilty" 'hashtag alatt,

-- kihangsúlyozva,
hogy az erőszak átélői nem kell,

hogy szégyent vagy bűntudatot
érezzenek a történtek miatt --

hogy megmutassuk, meg tudjuk védeni
magunkat az erőszaktól.

Amire nem számítottam, hogy egy
éjszaka alatt

ez a levél elterjed a neten.

Nemsokára több száz sztorit kaptunk

férfiaktól és nőktől szerte a világból,

ezeket megjelentettünk az általam
létrehozott weboldalon.

Ez a hashtag kampánnyá vált.

Egy 40 éves ausztrál édesanya leírta,
hogy egyszer, amikor szórakozni volt,

követte a mosdóba

egy férfi, aki többször
megfogta az ágyékát.

Egy férfi Hollandiából

azt írta, hogy londoni látogatása
alatt megerőszakolták,

és senki nem vette komolyan,
amikor bejelentést tett.

Személyes Facebook-üzenetekben kérdezték
Indiából és Dél-Amerikából,

hogy miként vihetnénk át
a kampány üzenetét hozzájuk.

Az egyik első közlés
egy Nikki nevű nőtől származott,

aki leírta, hogy saját apja
molesztálta gyermekkorában.

Barátaim is megnyíltak,

és beszámoltak saját esetükről.
Némelyik egy hete történt,

mások évekkel korábban,
és én nem is tudtam róla.

És ahogy kezdtek érkezni az üzenetek,

egyre több reményteli üzenetet kaptunk,

olyanoktól, akik erőt merítenek
e közösség hangjából,

ahogy kiállnak a nemi erőszak
és az áldozathibáztatás ellen.

Egy Olivia nevű nő,

miután leírta, miként támadta meg valaki,

akiben korábban megbízott
és fontos volt számára,

azt írta "sok történetet
elolvastam a közöltekből,

és reménykedem, ha ilyen sokan
túl tudtak lépni ezen,

akkor én is túl tudok.

Sokan hatnak rám bíztatólag,

hogy én is olyan erős leszek
egyszer mint ők.

Ebben biztos vagyok."

Az emberek világszerte twitteltek
e hashtag alatt,

és a levél megjelent a
az országos médiában is,

és több nyelvre lefordították világszerte.

De valami megdöbbentett
a média figyelmében,

hogy ez a levél annyira népszerű lett.

Hogy valami címlapra kerüljön,

hogy hír legyen.

feltehetjük, hogy kell lennie benne
valami újnak vagy meglepőnek.

De a nemi erőszakban nincs semmi új.

A nemi erőszakról --más
méltánytalanságokkal együtt --

a média nap mint nap beszámol.

A kampánynak köszönhetően

e méltánytalanságok már nem
egyszerűen hírek voltak,

hanem hús-vér emberekkel történt esetek,
amelyekről az érintettek beszéltek.

Így jött létre a többiek
szolidaritására támaszkodva

az a hiánypótló platform,

ahol meg lehet nyílni, ami biztosít,

hogy nem vagy egyedül,
nem kell szégyenkezni..

Az őszinte viták segítik eloszlatni
a témát kísérő stigmákat.

Ezen a platformon a személyesen
érintettek szava számított,

nem az újságíróké vagy a közösségi
oldalak kommentelőié.

És ezért lett a történetből hír.

Kapcsolatokkal teli világban élünk,

ahol a közösségi oldalak burjánoznak.

Ezek persze igen alkalmasak
társadalmi változások beindítására.

Egyúttal arra is késztetnek,
hogy reagáljunk mindenre

a legkisebb bosszúságoktól,
mint a "késik a vonatom",

a háború szörnyű igazságtalanságáig,
a népirtásig, terrortámadásig.

Alapreakciónk erre, hogy azonnal ugorjunk
minden sérelemre -

twitter, facebook, hashtag --

bármelyikre, hogy megmutassuk,
mi is reagáltunk.

Ezzel a csoportos reakcióval az a baj,

hogy jelentheti azt is,
hogy valójában nem is reagálunk,

abban az értelemben,
hogy cselekednénk is.

Ettől talán jobban érezzük magunkat,

mint mikor osztozunk valaki gyászában
vagy felháborodásában,

de ez valójában nem változtat semmit.

Ráadásul

akár el is nyomhatja azok hangját,

akiket közvetlenül érint
az igazságtalanság,

akiket meg kéne hallgatni.

Ijesztő az tendencia is,
hogy vannak, akik az igazságtalanságra

teljes meg nem értéssel reagálnak,

az áldozatot hibáztatják, azt remélve,
hogy egyszerű megoldást adnak

egy összetett problémára.

Egy bulvárlap azt írta
levelem közzétételekor

nagybetűs címben: :

"Oxfordi diák kampánya
támadója megszégyenítésére."

Valójában a kampány senkit
nem akart megszégyeníteni.

Megszólaltatni és meghallgatásra
késztetni akarta az embereket.

Twitteren a trollok csak fokozták
az igazságtalanságot azzal,

hogy támadóm etnikumáról vagy társadalmi
hovatartozásáról találgattak,

saját előítéletességükhöz
keresve indokot.

És egyesek engem vádoltak,
hogy színleltem az egészet,

hogy erőltessem, idézem,

a "feministák utálják a férfiakat."

(Nevetés)

Ugye?

Mintha azt akarnám mondani:
"Más dolgom sincs, mint,

30 éves koromra

megutálni minden férfit."

(Nevetés)

Szinte biztos vagyok,

hogy ezek az emberek
élőben nem mondanának ilyeneket.

De háttérben maradva,

saját otthonuk biztonságában,

a közösségi oldalon,

elfelejtik, hogy amit tesznek, nyilvános,

mások is olvassák, másokat is érint.

Visszatérve a "vissza a metróra"
analógiához,

a másik gondom a beszámolók által
kiváltott lármával,

hogy könnyen elcsúszhat

a sajnálkozás felé,
ami a vereség érzetét

váltja ki az érintettekből,

olyan lelki korlátot emelve,

ami a pozitív változások akadálya lesz.

A kampány kezdete előtt
pár hónappal,

még mielőtt bármi történt volna velem,

voltam Oxfordban egy TEDx-en,

és meghallgattam Zelda la Grage -t.

Ő Nelson Mandela személyes
titkárnője volt valamikor.

Az egyik története nagyon szíven ütött.

Arról beszélt, hogy Mandelát
bíróság elé idéztette

a Dél-Afrikai Rögbi Szövetség,

mert vizsgálatot kezdeményezett
valami sport-ügyben.

A bíróságon

odament a rögbiszövetség ügyvédeihez

kezet rázott velük,

és mindegyikükhöz a saját nyelvén szólt.

Zelda tiltakozni akart.

hogy nem illeti meg őket ez a tisztelet

ez után a méltánytalanság után.

Mandela erre így válaszolt:

"Sosem szabad hagyni, hogy az ellenség
válassza meg, hol vívjuk meg csatánkat."

Amikor hallottam,

nem tudtam, miért olyan fontos ez,

de éreztem, hogy az,
és feljegyeztem magamnak.

Többször eszembe jutott azóta is.

Elégtételt venni,
vagy kifejezni utálatunkat

azok iránt, akik vétettek ellenünk,

ösztönös válasznak tűnhet a rosszra.

Ha viszont abban reménykedünk,

hogy az igazságtalanságból a közösség
számára előnyt kovácsolhatunk,

úgy meg kell szakítsuk ezt az folyamatot.

Ha nem teszünk semmit,

ha hagyjuk, hogy az ellenség
határozza meg a csata színterét,

úgy az a helyzet áll elő,

hogy vagyunk mi, érintettek, sértettek,

és velünk szemben a támadók.

És mint mikor megint metróra szálltunk,

nem hagyhatjuk, hogy kapcsolataink,
közösségi életünk színterén

védekezésre kényszerüljünk.

De nem akarok elriasztani senkit
a közösségi oldalak használatától,

hiszen a #NotGuilty kampány alakulását

szinte teljesen ennek köszönhetem.

Arra biztatok viszont mindenkit,
hogy megfontoltabban

használja a méltánytalanságok ellen.

Kezdésnek elég két kérdést
feltennünk magunknak.

Először: miért érzem ezt igazságtalannak?

Esetemben több válasz is volt erre.

Valaki megbántott engem és szeretteimet,

azt feltételezve, hogy nem kell felelnie

elismernie a kárt, amit okozott.

Emellett nők és férfiak ezrei esnek
áldozatául nap mint nap

nemi erőszaknak,
ami sokszor rejtve is marad,

mégsem kap kellő figyelmet
a probléma a médiában.

És még ráadásként:
sokan az áldozatot hibáztatják.

Másodjára: Ha felismertem az okokat,

tudnék-e előnyt kovácsolni belőlük?

Esetemben felszólítottam a támadót,
ismerje el és magyarázza meg tettét.

Felhívtam a figyelmét arra,
hogy mit okozott.

Lehetőség nyílt a nemi erőszak
kérdésének megtárgyalására,

vitát nyitva a barátok,
a családok közt abban a médiában,

ami korábban oly sokáig elzárkózó volt;

hangsúlyozva, hogy az áldozatok
nem hibásak azért,

ami velük történt..

Hosszú talán még az út
a probléma teljes megoldásáig.

De elkezdhetjük használni

a közösségi oldalakat a társadalmi
igazságosság érdekében

a nevelés eszközeként,
párbeszédet generálva,

hogy eljussanak a problémák
a hatalom birtokosaihoz,

közvetlenül az érintettektől.

Mert néha ezekre a kérdésekre
nincs egyszerű válasz.

Sőt, ritkán van.

De ez nem jelenti azt,
hogy ne válaszolhatnánk megfontoltan.

Amikor pedig nem tudjuk
az igazságtalanságot

az ellenkezőjére fordítani,

még mindig átgondolhatjuk,

mi az, amit nem tehetünk meg.

Nem építhetünk további falakat
még több előítélettel,

gyűlölettel.

Nem személyeskedhetünk
a közvetlenül érintett kárára.

És nem tehetjük meg, hogy másnapra
elfelejtjük az igazságtalanságot,

csak mert más már a téma a Twitteren

Néha - furcsa módon - az a legjobb,

ha nem reagálunk azonnal,

Lehet, hogy mérgesek vagyunk, zaklatottak
ugrásra készek az igazságtalanságtól,

de gondoljunk a válaszunkra.

Úgy kérjünk számon másokon dolgokat,
hogy mi magunk le ne süllyedjünk

a megszégyenítés
és igazságtalanság kultúrájába.

Jusson eszünkbe mindig,

amit az internetezők
hajlamosak elfelejteni,

hogy mi a különbség
kritika és sértés között.

Csak azért, mert képernyő van előttünk,

ne felejtsünk el gondolkodni,
mielőtt megszólalnánk.

Amikor megszólalunk a közösségi oldalon,

ne nyomjuk el az érintettek hangját,

inkább hangosítsuk fel,

így az internet olyan hellyé válik
ahol nem kivételes dolog,

ha valaki elmondja azt,
amii vele történt.

Az igazság ilyen megközelítése

felidézi azokat az alapköveket,
amelyekre az internet felépült:

hálózatosodni, venni a jelet,
kapcsolódni --

ezek a dolgok nem elválasztják,

hanem összehozzák az embereket,

Amikor megkeressük
"igazságosság" szót a szótárban,

ítélet előtt,

a jog adminisztrációja és
a peres hatóság előtt,

ezt kapjuk:

"Fenntartani azt, ami helyes."

És úgy gondolom, van más
"helyes" dolog is,

mint összehozni az embereket,

mint az egyesülés.

Ha hagyjuk, hogy a közösségi média
nyújtsa mindezt,

akkor nagyon eredményes
lesz az igazságosságban.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)