A rejtőzködés veszélye

Morgana Bailey 16 évig rejtegette igazi énjét. Ebben a bátor előadásában kimond négy szót, ami sokaknak talán nem tűnik nagy dolognak, de számára mégis bénítóan hat. Miért szólal fel? Mert rájött, hogy a hallgatása személyes, szakmai, és társadalmi következményekkel jár. Munkatársai előtt beszél arról, hogy milyen félni mások ítéleteitől, és hogy ez miként hat az önértékelésünkre.

Amikor fiatal voltam,
büszkén lázadónak vallottam magam

a köztudottan konzervatív
államnak számító Kansasben.

Nem mentem mások után,

nem féltem furcsa ruhákat
és frizurákat viselni.

Társasági lény voltam,
és kimondtam, amit gondoltam.

Ezek a 16 évvel ezelőtti, londoni félévem
képei is azt mutatják,

hogy mennyire nem érdekelt, ha
furcsának vagy különcnek tartottak.

(Nevetés)

Ugyanabban az évben, 16 éve,
valami másra is rájöttem

magammal kapcsolatban,
ami valóban egyedivé tett.

Ez a felfedezés mindent megváltoztatott.

Szöges ellentétévé váltam
korábbi önmagamnak.

A társasági életet a szobámba
zárkózásra cseréltem.

Nem mentem többé szórakozni,
nem vállaltam többé csapatvezetést.

Már nem akartam kilógni a sorból.

Azzal hitegettem magam, hogy ez azért van,
mert felnőttem, érettebb lettem.

nem pedig,
hogy hirtelen elfogadásra vágyom.

Mindig azt feltételeztem,
hogy nincs szükségem elfogadásra.

Végülis egy kicsit szokatlan voltam.

Ma már tudom,

hogy abban a pillanatban kezdtem
elbújni, igyekeztem beállni a sorba,

amikor rájöttem,
hogy valamiben másmilyen vagyok.

A bujkálás egy erősödő szokás,

és ha egyszer elkezdi az ember,

utána egyre nehezebbnek érzi,
hogy mások előtt beszéljen.

Igazából most is,

amikor arról beszéltem másoknak,
hogy miről szól az előadásom,

kitaláltam egy sztorit,

és nem mondtam el a teljes igazságot.

Ez egy testhezálló és ijesztő feladat

16 évvel elmúltával visszatérni ide.

Azért választottam ezt a színpadot,
hogy véget vessek a bujkálásomnak.

Mit rejtegettem 16 éven át?

Leszbikus vagyok.

(Taps)

Köszönöm.

Küzdöttem a gondolattal,
hogy kimondjam ezeket a szavakat,

mert nem szerettem volna,
hogy ezek határozzanak meg.

Amikor régen az előbújáson gondolkodtam,

csak magamra gondoltam.
Hogy csak Morgana lehessek

szimplán csak Morgana,

nem mint "a leszbi barátnőm, Morgana"
vagy "A meleg munkatársam, Morgana".

Csak Morgana.

Akik nagyvárosi környezetből jöttek,

mindez nem tűnik olyan nagy dolognak.

Furcsának tűnhet, hogy

ilyen sokáig eltitkoltam az igazságot.

De megbénított az
el nem fogadástól való félelem.

Természetesen nem vagyok egyedül.

Egy 2013-as Deloitte-tanulmány kimutatta,
hogy meglepően sokan

rejtegetik személyiségük
egy részét.

A meginterjúvolt dolgozók

61%-a vallotta be, hogy kinézetének
vagy viselkedésének egy vonását

annak reményében változtatta meg,
hogy a munkahelyen jobban elfogadják.

A homoszexuális és biszexuális
alkalmazottak

83%-a bevallotta,
hogy változtatott magán,

hogy a munkahelyén ne tűnjön
"túl homoszexuálisnak".

A tanulmány kimutatta, hogy
még a legelfogadóbb,

legegyüttműködőbb cégeknél dolgozók is

azzal küzdenek, hogy önmaguk
lehessenek a munkahelyükön,

mert úgy gondolják, hogy az igazodás

életbevágó lehet a hosszú távú
előmenetelükhöz.

S míg meglepődtem azon,
hogy sok ember hozzám hasonlóan

túl sok energiát fecsérel a bújkálásra,

megijedtem, amikor rájöttem,
hogy hallgatásomnak

életbevágó következményei és
hosszú távú társadalmi hátrányai vannak.

Tizenkét év.

Ennyivel csökken életkilátásuk a

meleg, leszbikus és biszexuálisoknak
az erősen meleg-ellenes közösségekben

az elfogadó közösségekhez képest.

Tizenkét évvel rövidebb
életkilátás.

Amikor tavaly olvastam erről
az Advocate magazinban,

rájöttem, hogy nem engedhetem meg
magamnak, hogy csendben legyek.

A személyes stressz és a társadalmi
stigmák: halálos kombináció.

A kutatás szerint a melegeknek
a meleg-ellenes közösségekben

nagyobb esélyük van szívbetegségekre,
erőszakra és öngyilkosságra.

Amiről egykor azt hittem, hogy
egyéni probléma,

arról kiderült, hogy az enyémhez
hasonló történetek

futótűzként terjednek előbb
a munkahelyen,

majd a tágabb közösségben is.

A döntésem, miszerint elrejtőzöm
és nem beszélek róla,

akaratlanul is hozzájárulhatott a
manapság létező

elutasító környezethez és hangulathoz.

Azt mondtam magamnak, hogy
semmi okom elmondani, hogy meleg vagyok,

de a tudat, hogy a hallgatásomnak
társadalmi hatása van,

nagyon szíven ütött idén, amikor
kihagytam egy lehetőséget, hogy

változtassak a diszkriminatív légkörön
saját államomban, Kansasben.

Februárban a kansasi Képviselőházban
szavazásra került egy javaslat, mely

lényegében engedélyezné a cégek számára,

hogy a vallásszabadságot felhasználva
tagadhassák meg a melegek kiszolgálását.

Egy korábbi munkatársam
és barátom édesapja

képviselő ebben a testületben.

Ő a javaslat mellett szavazott,

egy olyan törvény mellett, ami megengedi
a cégeknek, hogy engem ne szolgáljanak ki.

Hogyan érez a barátom

a leszbikusok, melegek, biszexuálisok,
transzneműek, queerek és egyebek iránt?

Hogyan érez az apja?

Nem tudom, mert sosem voltam velük
őszinte arról, hogy én ki vagyok.

És ez szíven ütött.

Mi lett volna, ha elmondom neki
már évekkel ezelőtt?

Elmondhatta volna az apjának mindezt?

Segíthettem volna megváltoztatni
a szavazatát?

Sosem fogom megtudni,

és ez rádöbbentett arra, hogy
semmit sem tettem azért,

hogy változtassak a világon.

Milyen ironikus, hogy
emberi erőforrással dolgozom,

egy olyan szakmában, ahol üdvözlik,

összekötik és bátorítják
a munkavállalók fejlődését;

egy olyan szakmában, mely hirdeti,
hogy a társadalom sokszínűsége

a munkahelyen is meg kéne jelenjen,

és én mégsem tettem semmit, hogy
a sokszínűség szószólója legyek.

Amikor ehhez a céghez kerültem
egy évvel ezelőtt,

azt gondoltam, ennek a cégnek
diszkrimináció-ellenes a szemlélete,

védi a melegeket, leszbikusokat,
biszexuálisokat és transzneműeket.

A sokszínűség iránti elkötelezettségüket
befogadó programjukban kinyilvánították.

Amikor majd belépek ennek a cégnek
az ajtaján, végre majd előbújok.

De nem tettem.

Ahelyett, hogy kihasználtam volna
a lehetőséget,

semmit sem tettem.

(Taps)

Amikor átnéztem a londoni
naplómat és albumomat

a 16 évvel ezelőtti londoni félévemről,

megláttam Toni Morrison: Paradicsom című
könyvének egy módosított idézetét.

"Idebent sokkal több ijesztő dolog van,
mint odakint."

Én pedig írtam magamnak
egy jegyzetet az aljára:

"Emlékezz erre!"

Biztosan bátorítani próbáltam magam,
hogy elinduljak felfedezni Londont,

de akkor még nem értettem, hogy
önmagamat kell először felfedeznem.

Amire akkor nem jöttem rá,
egészen mostanáig,

az az, hogy a legnagyobb akadály, amit
le kell győznöm,

saját félelmem és bizonytalanságom.

Hiszem, hogy a belső félelem ellenére
meg tudom változtatni a külső valóságot.

Ma hoztam egy döntést,

hogy felfedem egy részemet, amit
túl sokáig rejtegettem.

Remélem, hogy ez azt jelenti, hogy
soha többé nem bújok el újra,

remélem, hogy a mai előbújásommal teszek
valamit a statisztika megváltoztatásáért,

és hogy segítek önmaguknak lenni azoknak,
akik másnak érzik magukat,

és hogy kiteljesedjenek mind a szakmai,
mind a civil életükben.

Köszönöm.

(Taps)