Dan Phillips: Kreatív házak újrahasznosított anyagokból

Ebben a TEDxHouston-on elhangzott humoros és érdekes beszélgetésben Dan Philips, építési vállalkozó több saját maga építette texasi házon vezet végig minket, ahol újrahasznosított anyagokat használt fel szokatlan módokon. A ragyogó low-tech design megoldásoktól friss lendületet kap majd saját kreativitásunk is.

(Taps)

Köszönöm szépen.

Hoztam pár fényképet,

és egy kicsit beszélek majd arról,

hogy hogyan csinálom azt, amit csinálok.

Ezen házak mindegyike

70-80 százalékban újrafeldogozott anyagból épült,

amiből mulcs lett volna, vagy egy lerakóban vagy égetőben landolt volna.

Amit mások már kidobtak volna.

Ez az első ház, amit építettem.

Ez a bejárati ajtó ezzel a háromosztatú felső elemmel együtt,

a szemétlerakóba ment volna.

Egy aranyos kupola...

Vagy ezek a gombok itt a konzolokon --

ezek itt --

ezek dióhéjból vannak.

Ezek a félgömb alakú díszelemek meg -

valójában tojáshéjak.

Nos tehát... akkor tehát egy kis villásreggeli,

aztán pedig megtöltjük a tojáshéjat egy kis műgyantával, felszögezzük,

és már kész is a díszítőelem

az idő tört része alatt.

Ez a kép belső felvétel.

Íme a háromosztatú panel

a félköríves fix ablakkal --

ez bizony már antik darabnak számít.

A szemétlerakóba tartott.

Csak a zár rajta körülbelül 200 dollárt ér.

A konyhában minden ilyen "megmentett" dolog.

Itt egy 1952-es O'Keefe & Merrit tűzhely,

ha szeret az ember főzni - elég komoly darab.

Ez a feljárat a toronyba.

Ez a lépcső 20 dollár volt,

házhoz szállítással együtt.

(Nevetés)

Aztán, ha felnézünk a toronyba,

akkor látják itt, ugye, ezeket a kiálló részeket.

Nos, ha az ilyenektől idegösszeomlást kapnak,

akkor valóban ne így építkezzenek.

(Nevetés)

Ez itt egy szennyesledobó akna,

ez meg itt egy sámfa.

Emezek meg ilyen öntöttvas darabok, amiket az antik boltokban lehet látni.

Na szóval, volt nekem egy ilyenem,

úgyhogy gyártottam hozzá egy egyszerű szerkezetet,

és ha az ember rálép a sámfára,

kinyílik az ajtó, és le lehet dobni a szennyest.

És ha jól csináljuk, akkor a mosógép tetején lévő kosárba esik.

Ha meg nem, akkor a WC-be.

(Nevetés)

Ezt a fürdőkádat én csináltam,

hulladék 5x10 centis deszkákból.

A peremével kezdtem,

aztán síkba ragasztottam meg szögeltem,

konzolra szereltem és felállítottam,

és két profilt is csináltam hozzá ezen az oldalon.

Kétszemélyes kád.

Az ember nem mindig csak a tisztaságért fürdik ugye,

és jól jön néha egy kis rekreációs lehetőség is.

(Nevetés)

Ez a csap itt,

ez a narancseperfa fájából készült.

Kicsit fallikus azért,

dehát végülis, a fürdőszobában vagyunk.

(Nevetés)

Aztán ennek a háznak egy Budweiser sörösdoboz az alapja.

Nem úgy néz ki, mint egy sörösdoboz,

de a design-utalások azért elég egyértelműek.

Visszaköszön az árpakalász az ereszben,

és a fogazat pedig a sörösdoboz vörös, fehér és kék színeit tükrözi vissza.

És itt a konzolok az eresz alatt,

ez a kis design-elem is megtalálható a dobozon.

Csak beraktam egy ilyen sörösdobozt a fénymásolóba

és felnagyítottam, amíg el nem értem a kívánt méretet.

Aztán, ahol a dobozon az van, hogy

"Ez a híres Budweiser sör, nem ismerünk más sört, blablabla."

Ezt kicseréltük, és azt írtuk, hogy "Ez a híres Budweiser ház.

Nem ismerünk más házat," és így tovább, és így tovább.

Ez meg egy retesz. Ami korábban egy védőrács volt,

egy 1930-as, nagyon mérges faipari gépen.

És nekem adták a rácsot, de nem adták hozzá a gépet,

úgyhogy csináltunk belőle egy reteszt.

Ezt egy elefántbika sem nyitja ki egykönnyen.

És tényleg nem volt soha gondunk az elefántbikákkal.

(Nevetés)

A zuhany egy üveg sörre hajaz.

Itt szállnak felfelé a buborékok, és a hullámos csempék lennének ugye a hab.

Hol lehet hullámos csempét kapni? Hát, azt persze nem lehet.

De sok WC- t kapok, úgyhogy fogok egy WC-t és egy kalapácsot,

és már kész is a hullámos csempe.

Ez a csap itt

egy sörcsap.

(Nevetés)

Aztán ez az üvegpanel

ez meg egy olyan üvegpanel,

ami majdnem minden átlagos amerikai ház bejárati ajtajában megtalálható.

Unjuk is már; kicsit idejétmúlt stílus.

Ha tehát a bejárati ajtóba szerelnénk, az komolytalan tervezés volna.

Ezért inkább ne a bejárati ajtóba szereljük. Rakjuk máshová.

Szép üveges elem ez.

De ha a bejárati ajtóba építi az ember,

mások azt mondják majd, "Olyan akar lenni, mint azok, akiknek sikerült, és neki nem sikerült."

Ne oda szereljük.

Ez itt egy másik fenti fürdőszoba.

Ez a lámpa

minden egyes középosztálybeli amerikai hallban megtalálható.

Szóval ne a hallba tegyük,

tegyük a zuhanyzóba, a gardróbba,

de ne a hallba.

Adott nekem egyszer valaki egy bidét, úgyhogy raktunk bele bidét is.

(Nevetés)

Ez a kis ház itt,

az ágak narancseperfából vannak.

Most majd mennek tovább a képek,

közben meg beszélek picit.

Ahhoz, hogy így tegyenek, mint én,

meg kell érteniük,

mitől van annyi hulladék az építőiparban.

A ház, mint olyan, tömegcikké vált,

és szeretnék erről beszélni egy kicsit.

Persze az is lehet, hogy a pazarlás oka a génjeinkben keresendő.

Az emberek szeretnének következetesek maradni -

fenntartani a percepciós egyensúlyt.

Nos, mit is jelent ez?

Azt jelenti, hogy minden egyes percepciónak, azaz érzékelésnek

össze kell illenie az azt megelőző hasonlókkal,

vagy sérül a folyamatosság,

és kicsit összezavarodunk.

Hogyha például mutatok Önöknek egy tárgyat, amit még sosem láttak...

Ó, ez egy mobil.

Pedig ezt soha azelőtt nem látták még.

Az történik ugyanis,

hogy az ember megfigyeli a szerkezeti elemeket,

és aztán végigfut az agya az adatbázisain -- bzzz... ez egy mobil.

Ó, ez egy mobil.

De ha leharapnék belőle egy darabot,

azt mondanák: "Hé, várjunk csak egy kicsit.

Ez nem egy mobil.

Ez az az újfajta mobil alakú csokoládé."

(Nevetés)

És létre kell kell hoznunk egy új kategóriát,

valahol a mobilok és a csokoládék között.

Így dolgozzuk fel az információkat.

Nos, ha ezt lefordítjuk az építőipar nyelvére,

akkor, ha mondjuk van egy soküveges nagy ablakunk, és az egyik üveg megrepedt,

azt mondjuk majd, hogy "Ejnye, hát ez bizony elrepedt. Javítsuk ki.

Vegyük ki, dobjuk el, hogy senki ne használhassa, és tegyünk be egy újat."

Mert ezt szoktuk csinálni a repedt ablaküvegekkel.

És nem foglalkozunk azzal, hogy ez a repedés talán nem is okoz gondot.

Csak hát szembemegy a megszokott mintával,

és a szerkezeti elemek egységével.

Ha viszont vennénk egy kis kalapácsot,

és berepesztenénk az összes üveget a többi ablakban,

akkor ugye ez már egy minta.

A Gestaltpszichológia a minta-felismerést fontosabbnak tartja,

mint a mintát alkotó részek felismerését.

És akkor úgy állunk hozzá: "Jaj, de szép."

Nos hát. Ez a gondolat irányít nap mint nap.

Az ismétlés mintát teremt.

Ha van száz ilyenünk, meg száz olyanunk,

akkor mindegy, hogy mi is az ilyen vagy olyan.

Ha megismétlünk valamit, lehetőség nyílik egy minta születésére

dióhéjakból, tojáshéjakból, üvegcserepekből vagy ágakból.

Teljességgel mindegy.

Ez pedig egy csomó pazarlást okoz az építőiparban.

Másrészt: Nietzsche írt 1885 körül

egy könyvet, a "Tragédia születését."

És abban azt állítja,

hogy a kultúrák két nézőpont közt ingadoznak.

Egyrészt van a racionális nézőpont,

amely nagyon üde és jól átgondolt,

és intellektuális

és tökéletes.

Másrészt, a skála másik végén ott van az érzéki nézőpont,

amelyet sokkal inkább a szenvedélyek hatnak át, az intuíció,

amely tolerálja a szerves textúrákat és az emberi gesztusokat.

Azaz, ha az racionális személyiség lefényképez valamit,

vagy felakaszt egy képet,

elővesz egy tachimétert,

egy lézeres szintezőt és egy mikrométert.

"Oké, aranyom. Egy ezredmilliméterrel balra, légy oly szíves.

Pontosan oda szeretnénk. Így is van. Tökéletes."

Egyenesen, függőben, síkban.

Az érzéki személyiség

fogja a képet, és...

(Nevetés)

Nos, ez a különbség.

Hibáim vannak.

Szerves folyamat vagyok --

szakasztott reformer.

A racionális személyiség hegyeket pazarol el.

Mert ha valami nem tökéletes,

ha nincs összhangban az előre kigondolt modellel -- kukába vele.

"Hoppá, megkarcoltam, kukába vele.

Hoppá ez, hoppá az. Kukába, kukába, kukába vele."

Harmadrészt azt is mondhatnánk --

hogy az ipari forradalom a reneszánsszal kezdődött,

a humanizmus felemelkedésével,

és aztán kicsit meglódult a francia forradalom idején.

De a 19. század közepére már teljes pompájában díszelgett.

És most van egy csomó kütyünk és bigyónk,

meg mindenfélét elvégző izénk,

olyasmire, amit ezidáig

kézzel kellett megcsinálnunk.

Úgyhogy most már szabványosított anyagaink vannak.

Dehát ugye a fa nem ötször tízes,

két és fél, három, meg három és fél méteres deszkákban nő.

Egy rakás szemetet gyártunk.

És egész jó munkát végeznek azok,

a fatelepeken az erdőkben,

akik iparáguk melléktermékeit ---

OSB és MDF lapokká, meg hasonlókká alakítják --

de mit ér az,

ha a kitermeléskor az erdőben felelősen gondolkodunk,

de a fogyasztók elpazarolják a kitermelést a fogyasztáskor,

mert hát bizony ez az, ami valójában történik.

És ha valami nem szabványos:

"Hoppá, kukába vele. Hoppá ez. Hoppá, meg van hajolva."

Hogyha vesz az ember egy ötször tízes deszkát, és az nem egyenes,

vissza lehet vinni.

"Jaj, elnézést, uram. Kicseréljük egyenesre."

Nos én beépítem az elhajlott dolgokat,

mert az ismétlés mintát teremt,

és mert az ilyesmi érzéki dolog.

Továbbá, azt mondják,

hogy a munkaerő aránytalanul drágább, mint az alapanyag.

Nos, ez persze csak egy mítosz.

Elmesélek egy történetet. Jim Tulles, egy srác, aki nálam tanult,

akinek azt mondtam: "Tim, itt az idő.

Adok neked egy állást, művezető leszel az ablakosoknál. Ideje, hogy nekiláss."

"Dan, nem hinném, hogy készen állnék erre," válaszolta.

"Jim, de, itt az idő. Úgyhogy hajrá, előre."

Úgyhogy felvettünk a helyére új tanulót.

És már kint tolta, mérőszalaggal a kezében,

bányászkodott a szemétdombon, kereste a szemöldökfának valót --

azt a deszkát hívjuk így, amit az ajtó fölé szoktak rakni --

és azt gondolta, most nagy hatással lesz a főnökére -- erre tanítottuk eddig.

És a felvigyázó odament hozzá, és azt mondta: "Hát te meg mit csinálsz?"

"Ja, semmit, csak szemöldöknek valót keresek,"

és várta, hogy megdicsérik.

Mire az: "Nem, nem, én nem azért fizetlek téged, hogy a szemétben turkálj. Indulás vissza melózni."

Mire Jimnek volt lélekjelenléte, és válaszolt, ahogy illik,

azt mondta: "Nos hát,

ha 300 dollárt fizetne nekem óránként,

akkor még megérteném, hogy ezt mondja,

de itt a szemétben turkálva épp 5 dollárt spórolok magának percenként.

Számolja csak ki."

(Nevetés)

"OK, Jim. Akkor mostantól a szemétdombon kezdtek minden reggel."

És ami vicces, nem is volt erős matekból a fölvigyázó."

(Nevetés)

De néha beeresztik az embert az irányítóterembe,

és akkor lehet tekergetni a gombokat.

És ez az, ami ott történt.

Továbbá, meglehet, hogy 2500 év után is

Platónnak tökéletes formáról vallott elképzelései köszönnek vissza.

Ő azt vélte ugyanis, hogy kobakunkban

létezik egy tökéletes képe mindennek, amit szeretnénk,

és a környezetünk erőforrásait ehhez próbáljuk illeszteni.

Azaz, mindannyiunk fejében van egy tökéletes ház,

az amerikai álom, ami egy ház --

az álomház.

A probléma az, hogy nem engedhetjük meg magunknak.

Úgyhogy egy amerikai álomszerűt csinálunk,

ami nem más, mint a lakókocsi.

Úgyhogy lett egy kórság a bolygónkon.

Az ingó-hitel,

ahogyan a bútorra, a kocsira is van.

Megírja az ember a csekket, és már vesztett is az értékéből 30 százalékot.

Egy év múlva már nem lehet minden bennelévőt bebiztosítani,

csak a 70 százalékát.

1,2-es dróttal van elektromosan huzalozva.

Nincs is azzal semmi gond,

hacsak nem szeretné az ember olyasmire használni, amihez igazából 1,5-ös huzalozás kellene,

és akkor ez történik.

A lakókocsiknak olyan nagy a formaldehid-kibocsátásuk,

hogy szövetségi törvény szabályozza,

hogy figyelmeztetni kell a vásárlókat

a formaldehiddel telt belső légkör tényére.

Tényleg ennyire buták lennénk?

Ilyen vékonyak a falai.

Körülbelül olyan erős, mintha kukoricaszárból lenne.

(Nevetés)

"Nahát, én azt hittem, arra van Pálma-kikötőfalva."

"Hát sajnos már nem. Tegnap éjszaka ugyanis erős szelünk volt.

Úgyhogy már nincs ott."

(Nevetés)

És ha már nem kellenek, hová kerülnek ezek a lakókocsik?

Nos tehát,

a racionális, plátói modellen

alapul az építőipar,

és még egy csomó más dolog is súlyosbítja a helyzetet.

Az egyik az, hogy a szakemberek,

minden kereskedő, eladó,

ellenőr, mérnök, építész,

mind ugyanígy gondolkodik.

És így mindez eljut persze a fogyasztóhoz is,

aki aztán ugyanerre a modellre tart igényt.

Egy önebeteljesítő jóslat. Nem tudunk tőle megszabadulni.

Aztán adjuk még hozzá mindehhez a reklámozókat és hirdetőket.

"Hú! Hú-ha!"

Olyasmiket veszünk meg, amikről nem is tudtuk, hogy szükségünk van rájuk.

Elég, ha megnézzük,

hogy egy cég mit csinált a szénsavas szilvalével.

Elég gusztustalan.

(Nevetés)

De tudják, mit csináltak? Összekapcsoltak vele egy metafórát,

és azt mondták, "Dr. Pepper a menő..."

És nemsokára tavakat lehetne megtölteni vele, annyit vedelünk belőle,

több milliárd litert!

Még csak nem is igazi szilvából van -- még csak nem is hajt meg.

(Nevetés)

Jaj, Istenem, attól csak rosszabb.

És a dolog beszippant minket, gyorsabban, mint gondolnánk.

Egy Sartre nevű férfiú írt egy könyvet,

az a címe, hogy "A lét és a semmi."

Elég rövid könyvecske.

Gyorsan át lehet lapozni, nem kell hozzá több, mint két év,

ha naponta nyolc órát rászánunk.

Ebben a könyben ír a megosztott énről.

Azt mondja, hogy az emberek másképp viselkednek, ha tudják, hogy egyedül vannak,

szemben azzal, ha valaki látja őket.

Tehát ha spagettit eszem, és egyedül vagyok,

ehetek úgy, hogy kiáll a kapa a számból.

Törölhetem a számat az ingujjamba -- szalvéta az asztalon,

rághatok nyitott szájjal, csámcsoghatok,

vakarózhatok, ahol csak akarok.

(Nevetés)

De amint bejön valaki más,

akkor már más a helyzet: "Jaj, odacsöppent egy kis paradicsom."

Szalvéta az ölben, kis falatokkal eszünk,

rágás közben szájunk zárva, nem vakarózunk.

Nos, amit ilyenkor csinálunk,

az a másik ember elvárásainak felel meg,

annak, hogy szerinte hogyan kellene élnünk az életünket.

Érzékeljük az elvárást,

és megpróbálunk neki megfelelni,

és az életünket annak megfelelően élni, hogy mit várnak el tőlünk.

Ez történik az építőiparban is.

Ezért egyforma minden parcella.

Néha még a kulturális elvárásaink is

teljesen formalizáltak.

Fogadjunk, hogy mindannyiuk cipője egyforma.

Persze, belemegyünk ebbe,

és kerítések mögé zárt lakóparkokban

formalizált elvárásaink lesznek,

amelyek megfelelnek a közös képviselők elképzeléseinek.

Néha elég nácik azért azok az emberek,

bizony, bizony.

És mindez súlyosbítja a helyzetet és folytatja az előbb említett modellt.

Az utolsó, amit megemlítek, az a csordaszellem.

Az ember társas lény.

Szeretünk csoportokba gyűlni,

mint ahogy a gazellák, vagy az oroszlánok.

De a gazellák nem az oroszlánokkal gyűlnek össze,

mert az oroszlánok megeszik a gazellákat.

Az emberek pont ilyenek.

Azt tesszük, amit az a csoport kíván tőlünk,

amelyikkel azonosulni próbálunk.

Ezt a gimis 1-2. osztályokban elég jól lehet látni.

Egész nyáron melóznak a gyerekek,

majd belehalnak,

hogy megvehessék

azt a menő farmernadrágot,

aztán végre eljön az ősz,

és akkor besétálnak a suliba:

"Ma fontos vagyok.

Nézzetek meg, de hozzá ne érjetek a menő designer farmeromhoz.

Látom, nektek nincs ilyen farmerotok.

Ti nem a szépek közé tartoztok.

Látjátok, én a szépek közé tartozom. Látjátok a farmeromat?"

Ez nagyon jó ok arra, hogy egyenruhája legyen.

És így van ez az építőiparban is.

Összekutyultuk

a Maslow-szükséglethierarchiát

egy icipicit.

A piramis alsó szintjén

vannak alapvető szükségleteink --

hajlék, ruha, étel, víz, szeretkezés, satöbbi.

Második szint: biztonság. Harmadik: kapcsolatok.

Negyedik szint: önbecsülés - azaz hiúság.

És levesszük a hiúságot, és idepakoljuk alulra.

És ennek az eredménye az,

hogy hiú döntéseket hozunk,

és még a törlesztőrészleteinket sem tudjuk kifizetni,

és nincs pénzünk, csak babkonzervre.

Azaz a házunk

árucikké vált,

és nem kis lélekjelenlét kell ahhoz,

hogy belemerüljünk önmagunk ősi,

ijesztő mélységeibe,

és magunk hozzunk meg döntéseket,

és ne csináljunk árucikket a házunkból,

hanem valami olyasmit, ami jövőbiztos forrásból bugyog fel.

Ehhez kell egy kis lélekjelenelét,

és - a fene egye meg - nem mindig sikerül.

De ez is rendben van.

Amennyiben a kudarc kifog rajtunk,

akkor ez nem nekünk való dolog.

Én nap mint nap belefutok a kudarcba,

és meg kell mondanom, voltak már kemény kudarcaim is,

nagy, nyilvános, megalázó,

nagyon kellemetlen kudarcaim.

Mindenki rád mutat és nevet,

és azt mondja: "Már ötödször próbálja, és még mindig nem megy.

Micsoda marha."

A megbízók jönnek, és már az elején szólnak:

"Dan, nagyon édi vagy,

de, figyelj csak, ez nem fog menni.

Miért nem csinálod ezt inkább vagy miért nem csinálod inkább azt?"

És legszívesebben azt mondanám, hogy

"A hátad legyen elöl..."

De nem ezt mondom,

mivel ők a célcsoportom.

És emiatt --

és ez nem csak a házépítésre vonatkozik;

a ruha- vagy élelmiszer-szükségletünkre,

valamint közlekedési- és energia-szükségletünkre is igaz,

kicsit túlnyújtózkodunk.

És ha kapok egy kis sajtóvisszhangot,

a világ minden tájáról írnak nekem.

És lehet, hogy mi találtuk föl a mértéktelenséget,

de a pazarlás problémája

világszintű probléma.

Bajban vagyunk.

És nem keresztezik töltényhüvely-sorok mellemet,

és nincs vörös kendőm sem,

de tényleg nagy bajban vagyunk.

És tennünk kell valamit,

mégpedig újra

kapcsolatot kell teremtenünk ősi önmagunkkal,

és meg kell hoznunk néhány döntést,

és meg kell mondanunk, hogy: "Tudod, azt hiszem,

erre a falra CD-ket szeretnék rakni.

Mit szólsz hozzá, drágám?"

Ha nem működik, vegyük le.

Össze kell kapcsolódnunk azzal, akik valójában vagyunk,

és ez tényleg izgalmas dolog.

Köszönöm szépen.

(Taps)