Raghava KK: Mi a 200 éves terved?

Lehet hogy van egy 5 éves terved, de mi a helyzet a 200 éves tervvel? Raghava KK művész mesél a digitális hagyatéka térképéről, arról, hogyan kurálja azt, hogyan fognak rá emlékezni 200 év múlva -- és arra bítztat minket, hogy tegyük ugyanezt.

Úgy 75 évvel ezelőtt,

a nagyapám, akkor egy fiatalember,

besétált egy sátorba,

amit átalakítottak mozivá,

mint ezt itt,

és reménytelenül szerelmes lett

a nőbe, akit a vásznon látott:

aki nem más volt, mint Mae West,

a harmincas évek szívtiprója,

és sosem tudta elfelejteni őt.

Így amikor megszületett a lánya,

sok évvel később,

Mae Westnek akarta hívni,

de el tudnak képzelni egy indiai gyereket,

akinek Mae West a neve?

Az indiai család azt mondta, hogy semmiképp!

Így amikor az ikerbátyám, Kaesava megszületett,

elhatározta, hogy babrál

a Keshava név betűzésével.

Azt mondta, ha Mae West lehet M-A-E,

miért ne lehetne Keshava K-A-E?

Így megváltoztatta a Kaesava betűzését.

Kaesavának született egy Rehan nevű kisfia

pár héttel ezelőtt.

Elhatározta, hogy úgy betűzi, vagy félrebetűzi

a Reahant, így A-E-vel.

Tudják, a nagyapám sok-sok évvel

ezelőtt meghalt, amikor még kicsi voltam,

de a Mae West iránti szerelme

továbbél egy félrebetűzésben

a leszármazottai DNS-ében.

Számomra ez egy sikeres hagyaték. (Nevetés)

Ami engem illet,

nekem és a feleségemnek van egy saját

őrült hagyatéki projektünk.

Leülünk néhány évente,

és vitatkozunk, nem értünk egyet, veszekszünk,

és végül kitaláljuk a saját

200 éves tervünket.

A barátaink azt gondolják, hogy őrültek vagyunk.

A szüleink azt gondolják, hogy lököttek vagyunk.

Mert, tudják, mindketten

olyan családból származunk,

ami nagyon tiszteli a szerénységet és a bölcsességet,

de mi mindketten szeretünk

nagyvonalúan élni.

Én Raja Yogi tételében hiszek:

Legyél vagány,

mielőtt aszkéta leszel.

Itt éppen rock sztár vagyok,

még akkor is, ha csak otthon.

Értik?

Szóval, amikor Netra és én leültünk,

hogy megírjuk az első tervünket

10 évvel ezelőtt, azt mondtuk

azt akarjuk, hogy ennek a tervnek a fókusza

túlmutasson rajtunk,

Mit értünk azalatt, hogy túl rajtunk?

200 év, úgy számoltuk,

a végét jelenti a közvetlen kapcsolatunknak

a világgal.

Senkivel sem fogok találkozni

az életem során, aki tovább fog élni

200 évnél, ezért úgy gondoltuk,

ez a tökéletes pont az időben

elhelyezni a tervünket,

és hagytuk a fantáziánkat szabadon szárnyalni.

Soha nem hittem igazán

a hagyatékban. Mit hagyok

magam után? Művész vagyok.

Addig, amíg nem rajzoltam egy 9/11-es karikatúrát,

ez olyan sok gondot okozott nekem.

Annyira fel voltam zaklatva.

Egy karikatúra, aminek

a hét karikatúrájának kellett volna lennie,

sokkal tovább megmaradt.

Most már olyan műalkotások

létrehozásával foglalkozom,

amik biztosan túlélnek engem,

és gondolok arra, hogy

mit akarok hátrahagyni ezeken a képeken keresztül.

A 9/11-es karikatúra

annyira felzaklatott, hogy elhatároztam,

hogy soha többet nem rajzolok karikatúrát.

Azt mondtam, soha többet nem fogok

őszinte, nyilvános kommentárt fűzni semmihez.

De persze továbbra is

olyan munkákat alkottam, amik őszinték

és nyersek voltak, mert elfelejtettem,

hogy az emberek hogyan reagáltak a munkámra.

Néha a felejtés nagyon fontos ahhoz,

hogy az ember idealista tudjon maradni.

Talán a felejtés

elengedhetetlen a túlélésünkhöz,

mint emberi lények.

Az egyik legfontosabb dolog

a 200 éves tervemben, amit Netra

és én írunk, hogy mit felejtünk el

saját magunkról.

Olyan sok lelki nehezéket

cipelünk magunkkal, a szüleinktől,

a társadalomtól, olyan sok embertől --

félelmeket, bizonytalanságokat -- és

a 200 éves tervünk felsorolja

az összes gyerekkori problémánkat, amiket ki kell dobnunk.

Lejárati dátumot tettünk

az összes gyerekkori problémánkra.

A legtávolabbi dátumot arra tettem,

azt mondtam, ki fogom dobni

a félelmemet a balos, feminista

anyósomtól, és ez a dátum

ma van! (Nevetés)

Ő is néz. (Nevetés)

Mindenesetre, valójában folyamatosan

hozok döntéseket arról,

hogy akarok emlékezni magamra,

és ez a legfontosabb fajta döntés,

amit hozok.

És ez közvetlenül megjelenik

a festményeimen.

De mint ahogy a barátaim,

ezt nagyon könnyen tudom csinálni a Facebookon,

Pinteresten, Twitteren, YouTube-on.

Ha hallottak róla, rajta vagyok.

Elkezdtem kiszervezni

az emlékezetemet a digitális világba

De van ezzel

egy probléma.

Nagyon könnyű úgy gondolni

a technológiára, mint egy metafórára

az emlékezetre, de az agyunk

nem tökéletes tároló egység,

mint a technológia.

Csak arra emlékszünk,

amire akarunk. Legalábbis én.

És én úgy gondolok az agyunkra,

mint az emlékezetünk

előítéletes kurátorára. És ha

a technológia nem egy metafóra

az emlékezetre, mi az?

Netra és én úgy használjuk a technológiát,

mint egy eszközt a 200 éves tervünkben,

hogy kurátorai legyünk a digitális hagyatékunknak.

Ez egy kép anyukámról,

aki nem rég iratkozoztt fel a Facebookra.

Tudják, hogy mi következik.

És nagyon támogattam,

amíg meg nem jelent ez a kép

a Facebook oldalamon. (Nevetés)

És először levettem a bejelölést,

aztán felvettem a telefont.

Azt mondtam: "Anya, soha

többet ne tegyél fel képeket

rólam bikiniben!"

És azt mondta: "Miért? Olyan

cuki vagy drágám!" Azt mondtam:

"Egyszerűen nem érted."

Talán mi vagyunk az első generáció,

ami igazán megérti, milyen saját magunk

digitális kurátorának lenni.

Talán mi vagyunk az elsők,

akik aktívan archiváljuk az életünk.

Akár egyetértenek

a hagyatékkal akár nem,

folyamatosan digitális nyomokat

hagyunk magunk mögött.

Szóval Netra és én igazán

arra akartuk használni a 200 éves tervünket,

hogy kuráljuk a digitális hagyatékunkat,

és nem csak a digitális hagyatékunkat,

de hiszünk a múltunk

és a jövőnk hagyatékának

kurálásában.

Hogyan?

Nos, amikor a jövőre gondolok,

soha nem látom magam előre haladni

az időben. Valójában úgy látom,

hogy az idő halad hátrefelé rajtam keresztül.

Magam előtt látom,

ahogy a jövőm közeledik.

Ki tudok térni azelől, amit nem akarok,

és magamhoz húzni azt, amit akarok.

Olyan, mint egy videojáték akadálypálya.

És egyre jobb vagyok ebben.

Akkor is, amikor festek,

elképzelem,

hogy a kép mögött vagyok,

már létezik,

és valaki nézi,

és én látom, hogy

ösztönösen érzik-e.

És hogy érzelmeket vált ki belőlük,

vagy csak intellektuálisan értékelik.

És ez tényleg hatással van a festményemre.

Amikor egy kiállításra készülök,

sokat gondolkodom azon, hogy milyen érzéssel

kell az embereknek elmenniük?

Amikor 19 éves voltam,

meg akartam rendezni az első kiállításomat,

és azt akartam, hogy

az egész világ tudjon róla.

Akkor még nem tudtam a TED-ről,

de azt csináltam, hogy behunytam a szemem,

és elkezdtem álmodozni.

Elképzeltem, ahogy jönnek az emberek,

kiöltözve, gyönyörűen,

a képeim megvilágítva,

és a képzeletemben

láttam egy nagyon híres színésznőt,

ahogy megnyitja a kiállítást,

és hitelesít engem.

Felébredtem

az álmodozásból és azt mondtam,

ki volt ez? Nem tudtam,

hogy Shabana Azmi vagy Rekha volt,

két nagyon híres indiai színésznő,

olyanok, mint az indiai Meryl Streepek.

Végül másnap reggel

mindkettőjüknek írtam,

és Shabana Azmi válaszolt,

és eljött megnyitni

a legelső kiállításomat 12 évvel ezelőtt.

És micsoda robbanással

indult a karrierem!

Amikor így gondolunk az időre,

akkor tudjuk kurálni nem csak a jövőt,

de a múltat is.

Ez egy kép a családomról,

és ez a feleségem, Netra.

Ő a társszerzője

a 200 éves tervnek.

Netra középiskolai történelemtanár.

Imádom Netrát,

de utálom a történelmet.

Mindig azt mondom: "Nets, te

a múltban élsz, míg én alkotom

a jövőt, és amikor elkészülök,

tanulhatsz róla.

(Nevetés)

Elnézően rámmosolygott,

és büntetésként, azt mondta:

"Holnap tartok egy órát

az indiai történelemről,

beülsz rá, és osztályozni foglak."

Azt mondtam: "Jézusom!" Elmentem.

Elmentem és beültem

az órájára. Azzal kezdte, hogy adott

a diákoknak elsődleges forrásdokumentumokat

Indiából, Pakisztánból,

Nagybritanniából és azt mondtam,

"Wow." Aztán arra kérte őket,

hogy válasszák szét a tényeket és a torzítást.

Megint azt mondtam "Wow".

Aztán azt mondta: "Válaszd ki

a saját tényeidet és torzításaidat,

és alkoss egy saját képet

a méltóságról."

A történelem mint képalkotó eszköz?

Ez annyira inspirált.

Elkészítettem a saját verziómat

az indiai történelemről.

Felhasználtam történeteket

a nagymamámtól.

Annak idején

a telefonközpontban dolgozott,

és hallott beszélgetéseket

Nehru és Edwina Mountbatten között.

És csomó olyan dolgot hallott,

amit nem lett volna

szabad hallania.

És felhasználtam ezeket a dolgokat.

Ez az én verzióm az indiai történelemről.

Ha ez így van,

eszembe jutott, hogy lehet,

talán lehetséges, hogy

az agyunk elsődleges funkciója az,

hogy a méltóságunkat szolgálja.

Mondják el a Facebooknak,

hogy találja ki ezt!

Netra és én nem azért

írjuk a 200 éves tervünket, hogy más

jöjjön és elvégezze

150 év múlva. Képzeld el, hogy kapsz egy

csomagot a múltból,

hogy innentől kezdve

azzal kell töltened az életed,

hogy ezeket csinálod. Nem.

Csak azért írjuk,

hogy helyretegyük a hozzáállásunk.

Régen azt hittem,

hogy az iskola a legfontosabb

eszköz ahhoz, hogy

jelentéssel bíró hagyatékot hagyjunk.

Az iskola nagyszerű.

Megtanít arra,

kik vagyunk, és segít

kontextusba helyezni magunkat

a világban, de valójában

a kreativitásom tanított meg arra,

hogy sokkal több lehetek annál,

mint amit az iskola mondott, hogy lehetek.

Véleményem szerint

a kreativitás

a leghasznosabb eszközünk.

Lehetővé teszi, hogy kitaláljuk, kik vagyunk,

és kuráljuk, ami ezután jön.

Szeretek gondolkodni -- köszönöm --

szeretek úgy gondolni magamra,

mint egy történetmesélőre, ahol a múltam

és a jövőm csak történetek,

az én történeteim, amik arra várnak,

hogy újra és újra elmeséljem őket.

Remélem egy nap mindannyiuknak

lehetősége lesz megírni és megosztani

a saját 200 éves történetüket.

Nagyon köszönöm.

Shukran! (Taps)