A párizsi klímaegyezmény bizalmas története

Mit tennél, ha a bolygó megmentése lenne a munkád? Amikor Christiana Figueres-t kinevezte az ENSZ, hogy vezesse 2015-ben a decemberi párizsi klímakonferenciát (COP 21), akkor úgy reagált, ahogy sokan tették volna: azt gondolta, hogy lehetetlen 195 ország vezetőjét meggyőzni az egyezségről azzal kapcsolatban, hogyan lassítsuk a klímaváltozást. Ismerjük meg, hogyan változtatta kételkedését optimizmussá - és segített a világnak elérni a legfontosabb klímaegyezményt a történelem során.

Van még egy okom az optimizmusra:

a klímaváltozás.

Talán nem hiszik, de íme a tények.

2015. december 12.,

Párizsban, az ENSZ irányítása alatt

összeült 195 kormány,

és egyöntetűen -

ha dolgoztak már kormányokkal,
akkor tudják, milyen nehéz -

egyöntetűen eldöntötték,

hogy szándékosan megváltoztatják
a globális gazdaság menetét,

hogy megvédjék a legsebezhetőbbeket

és mindannyiunk életét jobbá tegyék.

Ez egy figyelemre méltó eredmény.

(Taps)

De még jelentősebb,

ha figyelembe vesszük,
hol tartottunk pár évvel ezelőtt.

2009, Koppenhága.

Ki emlékszik Koppenhágára?

Évekig dolgozva egy klímaegyezményen,

ugyanazok a kormányok
gyűltek össze Koppenhágában,

és buktak el szánalmasan.

Miért buktak el szánalmasan?

Különböző okokból,

de elsősorban a mélységes
megosztottság miatt

a globális Észak és a globális Dél között.

Tehát most, hat hónappal a bukás után,

behívtak engem, hogy vállaljam el

a globális klímaváltozási
tárgyalások irányítását.

El tudják képzelni: a tökéletes pillanat,
hogy belevágjunk az új munkába.

A klímaváltozással kapcsolatos
világhangulat mélyponton volt.

Senki nem hitt abban,

hogy egy globális egyezmény
valaha is lehetséges lenne.

Valójában még én sem.

Ha megígérik, hogy senkinek nem mondják
el ezen a csodálatos TED közönségen kívül,

akkor megosztok egy titkot,

amit a történelem kegyesen eltemetett.

Az első sajtóértekezletemen

egy újságíró megkérdezte:
"Ms. Figueres, gondolja,

hogy egy globális egyezmény
valaha lehetséges lesz?"

Anélkül, hogy használtam volna az eszem,
hallottam, ahogy kimondom:

"Nem az én életemben."

El tudják képzelni sajtócsapatom
tagjainak arckifejezését,

akik elszörnyedtek ezen
az őrült Costa Rica-i nőn,

aki az új főnökük volt.

Én is megrémültem.

Nem magamtól rémültem meg,
ahhoz már valahogy hozzászoktam.

Valójában elszörnyedtem

annak a következményein,
amit épp kimondtam,

a világra kiható következményein,

amelyben a gyerekeinknek kell majd élniük.

Ez őszintén egy szörnyű
pillanat volt nekem,

és arra gondoltam: nem lehet, várj,

várj csak!

A lehetetlen nem egy tény,

az egy hozzáállás.

Csak egy hozzáállás.

Elhatároztam akkor és ott,
hogy megváltoztatom a hozzáállásom,

és segítek a világnak is megváltoztatni
a klímaváltozáshoz való hozzáállását.

Nem is tudom -

Csak ennyi? Köszönöm.

Nem is tudom,

mit tennének,

ha azt mondanák önöknek, az a munkájuk,
hogy megmentsék a bolygót.

Tegyék bele a munkaköri leírásba.

Teljes felelősséggel tartoznak,

de nincs egyáltalán semmilyen hatalmuk,

mert a kormányok a legfőbb
döntéshozók minden területen.

Tényleg szeretném tudni,

mit tettek volna az első hétfő reggelen,

de elárulom, én mit tettem: bepánikoltam.

(Nevetés)

Utána ismét pánikba estem,

mert rájöttem, hogy fogalmam sincs,
hogyan fogjuk megoldani ezt a problémát.

Utána rájöttem, hogy fogalmam sincs,
hogyan fogjuk megoldani ezt a problémát,

de egy dolgot határozottan tudtam:

meg kell változtassuk
e beszélgetés hangnemét.

Mert semmi esély a győzelemre

optimizmus nélkül.

És itt,

ezt az egyszerű optimizmus szót
használom,

de értsük meg tágabb értelemben.

Értsük úgy, mint bátorságot,

reményt, bizalmat, szolidaritást,

azt az alapvető hitet, hogy mi,
emberek össze tudunk fogni,

és segíteni tudjuk egymást
az emberiség sorsának javításában.

El tudják képzelni, hogy azt hittem,
hogy e nélkül

nincs más út, hogy kilábaljunk
a koppenhágai paralízisből.

És hat évig,

makacsul, kitartóan optimizmust
töltöttem a rendszerbe

a sajtótól kapott
kérdésektől függetlenül -

azokban jobb lettem -

és függetlenül attól,
hogy a tények ellene szóltak.

Higgyék el, rengeteg ellentényező volt.

De optimizmusunk megingathatatlan volt.

Rövid időn belül

elkezdtünk változást
tapasztalni sok területen,

több ezer ember által megerősítve,

beleértve többeket önök közül is,

és köszönöm önöknek.

Ez a TED közösség nem lepődik meg,

ha azt mondom, hogy az első terület,

ahol jelentős változást láttunk,

az ...

a technológia.

Azt láttuk, hogy tiszta technológiáknak,

különösen megújulóenergia-
technológiáknak

csökkent az ára és nőtt a kapacitása,

olyannyira, hogy már építjük

a koncentrált naperőműveket,

amelyek egész városokat képesek ellátni,

hogy ne is említsem a mobilitás területét

és az intelligens épületeket.

Ezzel a technológiai váltással

kezdtük megérteni,

hogy volt egy váltás
a gazdasági egyenletben,

mert képesek voltunk felismerni,

hogy igen, a klímaváltozásnak
nagy ára van,

és igen, halmozott kockázatai vannak.

De vannak gazdasági előnyei is,

és valódi haszna,

mert a tiszta technológiák elterjedése

tiszta levegőt hoz,

jobb egészséget,

jobb közlekedést, élhetőbb városokat,

nagyobb energiabiztonságot,

több hozzáférést az energiához
a fejlődő világnak.

Összegezve: jobb világot,
mint amilyen a jelenlegi.

Ezzel a tudással

önök tanúi lehettek, -
valójában páran azok is voltak -

a találékonyság és izgatottság
elterjedésének,

először nem a nemzetek
kormányainak körében,

hanem a magánszféra,
az iparmágnások, a biztosítók,

befektetők, városvezetők,
hitközösségek körében,

mert ők kezdték el megérteni,
hogy ez éppen az ő érdekükben van.

Ez tulajdonképpen javítja
az eredményeiket.

Nem csak a szokásos fenntartások voltak.

El kell mondanom, hogy a legnagyobb
olaj- és gáztársaság vezérigazgatója

eljött hozzám a múlt év elején,

és azt mondta -

magánemberként természetesen -

nem tudta, hogyan kellene
változtatni cégén,

de meg akarja változtatni,

mert érdekelte a hosszú távú
fennmaradás.

Most van egy váltás
a gazdasági egyenletben,

és ezzel, mindenki részéről
szélesebb körű támogatással,

nem telt sok időbe,
míg a nemzeti kormányok

ráébredtek arra a tényre,
hogy ez nemzeti érdekük.

Mikor megkértük az országokat,
hogy határozzák meg,

mivel tudnának hozzájárulni
a globális erőfeszítésekhez,

de a nemzeti érdeküknek megfelelően,

195 közül 189 ország,

189 ország küldte el
az átfogó klímaváltozás tervét

a saját nemzeti érdekeik alapján,

egyidejűleg a prioritásaikkal,

összhangban a fenntartható fejlődéssel
kapcsolatos nemzeti terveikkel.

Nos,

ha az alapvető nemzeti
érdekeket megvédjük,

akkor megérthetjük,
hogy a nemzetek készen álltak arra,

hogy összetartsanak egy közös úton,

egy közös irányú utazásra,

ami valószínűleg felölel pár évtizedet,

de az alatt a pár évtized alatt
elvisz minket

az új gazdaságba,

egy szénmentes,
nagyon rugalmas gazdaságba.

A nemzeti hozzájárulások,
melyek jelenleg az asztalon vannak

a nemzeti kormányok nevében,

nem elégségesek a klíma
egyensúlyának helyreállításához,

de ez csak az első lépés,

és idővel javul a helyzet.

Mindezen erőfeszítések mérése,
jelentése és felülvizsgálata

jogilag kötelező érvényű.

És az ellenőrzések,
amiket ötévente fogunk tartani,

hogy felmérjük a kollektív haladást
a globális célunk felé, jogilag kötöttek,

és maga az út a szénmentes
és rugalmasabb gazdaság felé

jogilag kötelező.

Itt van a fontosabb rész:

Mi volt nekünk előtte?

Csak egy maroknyi ország,

akik egy csekély,

rövid távú elkötelezettséget vállaltak
a kibocsátás csökkentésére,

mely nagyon kevésnek bizonyult,

és még azt is tehernek érezték.

Most mi a helyzet?

Most a világ minden országa
hozzájárul különböző intenzitással,

különböző megközelítésben,
más-más szektorban,

de mind hozzájárulnak a közös célhoz

és egy úton

a környezeti integritással.

És egyszer csak minden a helyére került,

megtörtént ez a szemléletváltás,

és lám, a kormányok
el tudtak menni Párizsba,

és elfogadták a Párizsi egyezményt.

(Taps)

Tehát,

ha visszatekintek

az elmúlt hat évre,

először eszembe jut a nap,

amikor a Párizsi egyezményt elfogadták.

Nem is tudom elmondani
a teremben uralkodó eufóriát.

5000 ember felugrott a székéből,

sírva, tapsolva, sikítva, kiabálva,

eufóriában és nem hiszik el,
amit saját szemükkel láttak,

mert olyan sokan

dolgoztak évekig ezért
és végül megvalósult számukra.

És nem csak azok,
akik a helyszínen részt vettek.

Néhány hete egy kollégámmal voltam,

aki próbált döntésre jutni

egy Tahiti gyöngyön, amit a csodálatos
feleségének, Natashanak akart adni.

Mikor végre eldöntötte,
hogy mit vesz meg,

az ékszerész azt mondta neki:

"Tudja, ön nagyon szerencsés,
hogy ezt most megveszi,

mert ezek a gyöngyök hamarosan
kihalhatnak a klímaváltozás miatt."

"De" - mondta az ékszerész - "hallotta,

hogy a kormányok épp döntésre jutottak,

és Tahitinek lehet egy esélye?"

Ez egy fantasztikus visszaigazolás,

hogy lehet, lehet még itt remény,

van még esély.

Én vagyok az első, aki elismeri,
hogy még mindig rengeteg munkánk van.

Még alig kezdtük el
munkánkat a klímaváltozáson.

Valójában meg kell bizonyosodnunk,
hogy megduplázzuk az erőfeszítéseinket

az elkövetkező öt évben,
ami a sürgető öt év.

De hiszem,

hogy eljutottunk az elmúlt hat évben

a lehetetlentől

a már megállíthatatlanhoz.

Hogy csináltuk ezt?
Átalakulási optimizmust sugározva,

ami biztosította nekünk,
hogy konfrontáció helyett együttműködjünk,

ami segített nekünk megérteni,
hogy a nemzeti és a helyi érdekek

nem feltétlenül ellentétesek
a globális szükségletekkel,

és ha ezt megértjük,
akkor összeegyeztethetjük

és harmóniában egyesíthetjük őket.

Ahogy más globális problémákra nézek,

amik megkövetelik a figyelmünket
ebben az évszázadban -

élelmiszer-biztonság, víz-biztonság,
otthon-biztonság, erőltetett migráció -

azt látom, hogy még egyáltalán nem tudjuk,

hogyan oldjuk meg azokat a problémákat.

De láthatjuk, mennyit tettünk
a klímaváltozásért,

és megérthetjük,

hogy újra kell értelmezni
a zéró-összeg gondolkodásmódot.

Mert megtanították nekünk azt,
hogy mindig győztesek és vesztesek vannak,

és a te veszteséged az én nyereségem.

Most, hogy egy olyan világban élünk,

ahol bolygó határokat értünk el,

és nem csak össze vagyunk kötve,

de egyre inkább egymástól függünk,

a te veszteséged már nem az én nyereségem.

Vagy mind vesztesek vagyunk

vagy lehetünk mind győztesek.

De döntenünk kell majd

minden vagy semmi között.

Döntenünk kell aközött,
hogy zéró haszon jut mindenkinek,

vagy mindannyian együtt részesülünk
az élet adta lehetőségekből.

Egyszer már megtettük.
Meg tudjuk csinálni újra.

Köszönöm.

(Taps)