Mit jelent számodra a fejkendőm?

A tudatalatti előítélet meghatározó tény, ami a kultúrát irányítja és arra kényszerít minket, hogy feltevéseinket a saját neveltetésünk és ránk gyakorolt hatások alapján alakítsuk ki. Ilyen hallgatólagos előítélet hatással van mindenre, és itt az ideje, hogy figyelmesebbek, okosabbak, jobbak legyünk. Ebben a vicces, őszinte beszédben, Yassmin Abdel-Magied meglepő módokat használ arra, hogy kihívjon minket kezdeti előítéleteinken való továbblépésre.

Valaki, aki így néz ki, sétál az utcán.

Arra gondol, hogy egy édesanya,

egy menekült,

vagy egy elnyomott áldozat?

Vagy azt gondolja, hogy egy kardiológus,

egy ügyvéd,

vagy a helyi politikus?

Végignéz engem tetőtől talpig,

azon tűnődve, milyen melegem lehet,

vagy hogy a férjem kényszerített,
hogy ezeket a ruhákat viseljem?

Mi lenne, ha így hordanám a sálam?

Sétálhatok az utcán
ugyanezekben a ruhákban,

és amit a világ elvár tőlem,
ahogy az emberek kezelnek,

egyetlen szövetdarab elrendezésétől függ.

De ez nem egy újabb monológ lesz
a muszlim fejkendőkről,

mert Isten tudja, hogy a muszlim nők
mennyivel többek, mint ez a szövetdarab,

amivel betakarják vagy épp nem
takarják be a fejüket.

Ez arról szól, hogy az
előítéleteid mögé nézz.

Mi lenne, ha elsétálnék önök mellett,

majd megtudnák, hogy igazából
versenyautó mérnök voltam,

a saját autómat terveztem, és vezettem
az egyetemen a versenycsapatot,

mert ez igaz.

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy
ökölvívónak képeztek öt évig,

mert ez is igaz.

Meglepné?

Miért?

Hölgyeim és uraim, végeredményben

ez a meglepődés és a vele
kapcsolatos viselkedés az,

ami a végterméke a
tudatalatti elfogultságnak,

hallgatólagos előítéletnek.

Ennek az eredménye
a munkaerőpiacon tapasztalható

hátrányos változatosság-hiány,

főleg a befolyásos pozíciókban.

Helló, Ausztrál Szövetségi Kormány!

(Taps)

Hadd tisztázzak valamit már az elején:

a tudatalatti előítéletek nem egyenlők
a tudatos diszkriminációval.

Nem azt mondom, hogy mindannyiukban
egy szexista vagy rasszista

vagy öreg kukkoló rejtőzött el,
várva, hogy kitörhessen.

Nem erről beszélek.

Mindannyiunknak vannak előítéletei.

Ezek azok a szűrők, amiken keresztül
nézzük a körülvevő világot.

Senkit nem gyanúsítok,

az előítélet nem gyanúsítás.

Inkább valami, amit fel kell ismerni,

el kell fogadni,
és lépéseket kell tenni ellene.

Előítéletünk lehet fajokról,

nemekről,

de társadalmi osztályokról,
nevelésről, fogyatékosságról is.

Tény, hogy mindegyikünknek
van előítélete az eltérővel szemben,

ami különbözik a társadalmi normáinktól.

Az a lényeg, ha olyan
világban akarunk élni,

ahol a születésed körülményei,

nem szabják meg a jövődet,

és mindenhol egyenlő lehetőségek vannak,

akkor mindannyiunknak szerepet
kell játszanunk abban,

hogy a tudatalatti előítéletek
ne határozzák meg az életünket.

Van egy híres kísérlet a tudatalatti
előítéletek kialakulásáról,

és ez a nemeket érinti az
1970-es és 1980-as években.

Ekkor a zenekarok főleg pasikból álltak,

a nők aránya öt százalék alatt volt.

És látszólag, ez azért volt,
mert a férfiak máshogy játszottak,

feltehetőleg jobban.
Feltehetőleg.

De 1952-ben a Bostoni
Szimfonikus Zenekar

elkezdett egy kísérletet.

Elkezdték a vak meghallgatásokat.

A szemtől szembeni meghallgatás helyett
egy paraván mögött kellett játszaniuk.

Furcsa módon

addig nem volt azonnali a változás,

amíg meg nem kérték a jelentkezőket,
hogy vegyék le a cipőjüket,

mielőtt belépnének a szobába,

mert a magas sarkú cipők kopogása

a kemény padlón

elég volt ahhoz,
hogy elárulja a hölgyeket.

Most figyeljenek!

A meghallgatások eredményeinél

50 százalékkal növekedett az esélye,

hogy a hölgyek is továbblépjenek
a selejtezőből.

Plusz majdnem háromszorosára nőtt
a bekerülési esélyeik aránya.

Mit jelent ez számunkra?

Nos, az urak pechjére,
a férfiak igazából nem játszottak máshogy,

de az volt az általános
felfogás, hogy mégis.

És ezek az előítéletek
határozták meg az eredményt.

Szóval amit itt csinálunk, az az,
hogy felismerjük és elfogadjuk,

hogy előítéletek léteznek.

Látják, mindannyiunknak.

Hadd mutassak egy példát!

Egy férfi és a fia szörnyű
autóbalesetet szenvednek.

Az apa a helyszínen meghal,

és a fiát, aki súlyosan megsérült,
kórházba szállítják.

A sebész ránéz a fiúra, amikor
megérkeznek, és azt mondja:

"Nem operálhatom meg."

Miért?

"Mert a fiú a fiam."

De az hogy lehetséges?

Hölgyeim és uraim,

a sebész a fiú édesanyja.

Most tegyék fel a kezüket, ki az,

aki azt feltételezte,
hogy a sebész egy férfi?

Bizonyíték van rá, hogy
a tudatalatti előítélet létezik,

csak még nem fogadtuk el,
hogy tényleg ott van,

és utána módot keresünk arra,
hogy továbblépjünk rajta,

hogy lássuk a megoldásokat.

Az egyik érdekes dolog

a tudatalatti előítéleteknél
a kvóták témája.

És ez egy olyan téma,
ami gyakran felkerül.

Az érdemesség eszméje
kritikái miatt.

Nézzék, nem azért akarok kiválasztott
lenni, mert csaj vagyok,

azért akarom, mert megérdemlem,

mert én vagyok a legjobb ember a munkára.

Ez az érzés elég átlagos
a női mérnökök között,

akikkel együtt dolgozom,
akiket ismerek.

És igen, tudom, én is voltam így.

De ha az érdemességi eszme igaz lenne,

hogy lehet az, hogy egy amerikai
egyetem 2012-ben végzett kísérletében

azonos önéletrajzokat elküldenek
egy laboratóriumi technikusnak,

és egy Jennifer-t miért
vélnek kevésbé alkalmasnak,

miért valószínűtlen,
hogy az állást ő kapja,

miért fizetnének neki kevesebbet,
mint a John-oknak?

A tudatalatti előítélet létezik.

Meg kell néznünk,
hogy tudunk túllépni rajta!

És tudják, érdekes,

hogy van néhány tanulmány arról,

miért ez a helyzet, és mi az
érdemességi ellentmondás.

Szervezetekben -
és ez kissé ironikus -

szervezetekben, melyek elsődlegesen
érdemi kiválasztással döntenek,

megnézik, kiket vesznek fel,

általában inkább férfiakat vettek fel
és egyúttal többet fizettek nekik,

mert látszólag a kiválóság,
az egy férfi tulajdonság.

De várjunk csak!

Azt gondolják, hogy már
ismernek engem,

azt gondolják, tudják, mi a helyzet velem.

El tudják képzelni, hogy
egy ilyet vezetek?

El tudják képzelni, hogy bemegyek ide?

"Helló fiúk, na mi a helyzet?
Ezt így kell csinálni."

Nos, örülök, hogy el tudják képzelni,

(Taps)

mert, hölgyeim és uraim,
ez a mindennapi munkám.

És az a tök jó benne,
hogy igazán szórakoztató.

Olyan helyeken, mint Malajzia,

a ruhát hordó muszlim nők
nem észrevételre méltók.

Nagyon sokan vannak.

De igazán szórakoztató.

Emlékszem, mondtam
az egyik srácnak, hogy

"Hé haver, nézd, nagyon
meg akarok tanulni szörfözni."

Mire ő: "Yassmin, nem tudom,
hogyan szörfözhetnél

ezzel a sok cuccal magadon,

és nem tudok egyetlen
kizárólag női strandról se."

Aztán később előállt a srác
egy briliáns ötlettel,

és azt mondta, "igaz,
hogy te vezeted a

Fiatalok Határok Nélkül szervezetet?

Miért nem kezdesz el egy divatirányzatot
strandoló muszlim csajoknak?

Hívhatod úgy, hogy
Fiatalok Szörfnadrág Nélkül."

(Nevetés)

Mire én: "Kösz srácok."

Aztán, emlékszem egy másik pasasra,
aki azt mondta nekem,

hogy rengeteg joghurtot kellene ennem,

mert az volt az egyetlen kultúra,
amit én ott kaphattam.

De az a probléma, hogy valahol mégis igaz,

mert hatalmas hiány van a
munkaerők közti változatosságban,

főleg a befolyásos pozíciókban.

2010-ben

az Ausztrál Nemzeti Egyetem
egy kísérlet során

4000 teljesen azonos

önéletrajzot küldött ki,
főleg kezdő pozíciókra.

Ahhoz, hogy ugyanannyi állásinterjút
kapjon, mint egy angolszász nevű,

egy kínainak 68 százalékkal több
önéletrajzot kell elküldenie.

Ha közel-keleti vagy -
mint én, Abdel-Magied -

64 százalékkal kell többet elküldened,

és ha olasz vagy, akkor
neked szerencsésként

csak 12 százalékkal kell többet.

A nagy presztízsű, nemzetközi
munkahelyeken sincs másképp.

A Google kiadta a
munkavállalói statisztikáit,

61 százalék fehér, 30 százalék ázsiai
és 9 százalék fekete, dél-európai,

és minden ilyenféle.

És a technológia világának
maradéka se sokkal jobb,

és ők ezt el is ismerik,

de nem igazán tudom,
mit tesznek ellene.

A helyzet, hogy ezzel felsőbb
szinteken nem foglalkoznak.

Egy felsővezetőket toborzó brit cég,

a Green Park egyik tanulmányában

az áll, hogy a legbefolyásosabb
brit tőzsdei cégek több mint felének

nincs nem fehér bőrű
igazgatója, sem operatív,

sem nem-operatív pozícióban.

És háromból kettőnek
nincs olyan vezetője,

aki valamilyen kisebbségből származik.

A legtöbb kisebbségi, akik
ezen a szinten vannak,

azok nem igazgatótanácsi tagok.

Így nincs túl nagy befolyásuk.

Számtalan szörnyű dolgot mondtam önöknek.

Azt gondolják, "Istenem, ilyen rossz a
helyzet? Én mit tehetek ellene?"

Nos, szerencsére,

felismertük, hogy van egy probléma.

Kevés lehetőség van, és ez a
tudatalatti előítéleteknek köszönhető.

De ön ülhet ott azt gondolva, hogy

"Én nem vagyok fekete.
Mi közöm van ehhez?"

Hadd mutassak egy megoldást.

És ahogy előzőleg mondtam,

olyan világban élünk, ahol
az ideálisat keressük.

És ha olyan világot szeretnénk,

ahol a születésünk körülményei
nem meghatározóak,

akkor részt kell vennünk a megoldásban.

Érdekes, hogy a laboratóriumi
önéletrajzok kísérletének szerzője

ajánlott egy fajta megoldást.

Azt mondta, hogy az egyetlen dolog,
ami összehozta a sikeres nőket,

az egy dolog, ami közös bennük,

az a tény, hogy jó mentoraik voltak.

Szóval a mentorálás,
amiről mindenfelé hallunk

és beszélünk manapság.

Itt van most egy újabb kihívás önöknek.

Kérem önöket, hogy egy maguktól különböző
védencet válasszanak.

Gondoljanak csak bele.

Mindenki olyat akar segíteni,
aki hasonló hozzá,

ugyanúgy néz ki

és voltak közös élményeik.

Ha én egy vagány
muszlim csajt látok,

akkor máris eszembe jut:
"Mi újság? Lóghatnánk együtt."

Belépsz egy szobába, és van valaki,
akivel egy iskolába jártatok,

ugyanazt a sportot űzitek,

akkor nagy a valószínűsége, hogy
ennek az embernek akarsz segíteni.

De azzal a személlyel a szobában,
akivel nincs közös tapasztalatotok,

nagyon nehézzé válik, hogy
megtaláljátok a kapcsolatot.

Az az ötlet, hogy valaki
különbözőt segíts,

akinek nem ugyanolyan
a háttere, mint neked,

bármi legyen is az,

arról szól, hogy kinyissuk az ajtót
olyanoknak, akik be sem jutnak

az átkozott folyosóra.

Mert hölgyeim és uraim,
a világ nem igazságos.

Emberek nem születnek
egyenlő lehetőségekkel.

Én a világ egyik legszegényebb
városában születtem, a neve Khartoum.

Feketének születtem és nőnek,

emellett muszlimnak egy olyan világban,
ami elég gyanakvó velünk szemben

olyan okok miatt, amire nincs befolyásom.

Viszont el kell ismernem,
hogy kiváltságosnak születtem.

Csodálatos szülőkhöz születtem,

akik taníttattak,

és hála Istennek,
Ausztráliába költöztek.

De emellett bámulatos
mentoraim is voltak,

akik olyan ajtókat nyitottak ki nekem,
amiknek a létezéséről sem tudtam.

Egy mentorom mondta nekem,

hogy "Hé, érdekes a történeted.

Írjunk róla, hogy megoszthassam
az emberekkel."

A mentor azt mondta,

"Tudom, hogy olyan vagy, aki
nem tartozik az ausztrál rendszerhez,

de gyere akkor is."

És itt vagyok, önökhöz szólok.

És nem vagyok ezzel egyedül.

Sokfajta ember van a közösségeimben,

akikről látom, hogy
mentorok segítették ki.

Egy fiatal muszlim férfi Sydney-ben,

aki eljutott oda, hogy mentora
segítségével

indított egy költészeti
csoportot Bankstown-ban,

és most már rengetegen vannak.

És készen áll arra, hogy
megváltoztassa sok fiatal életét.

Egy hölgy Brisbane-ben

egy afgán hölgy, aki menekült,

aki alig tudott angolul,
és mikor Ausztráliába jött,

a mentorai segítették orvossá válni,

és 2008-ban már ő kapta
"Az év fiatal Queensland-ije" díjat.

Ő egy inspiráció.

Ez annyira nem egyszerű.

Ez én vagyok.

De a munkaruhás nő is én vagyok,

és az a nő is én vagyok, aki az
elején a muszlim ruhában volt.

Engem választottak volna,

ha ezen változataim
egyikében látnak engem?

Mert én ugyanaz az ember vagyok.

Mögé kell néznünk
a tudatalatti előítéleteinknek,

és találnunk kell egy tőlünk
különböző személyt, akit segítünk,

mert a szerkezeti változás időigényes,

és nincs ilyen mértékű türelmem.

Szóval ha változtatni akarunk,

ha olyan világot akarunk teremteni,

ahol mindannyian megkapjuk
ezeket a lehetőségeket,

akkor nyissunk ajtókat másoknak.

Mert gondolhatjuk, hogy semmi közünk
az emberek közti különbséghez,

de mindenki a rendszer része,

és mindenki közreműködhet
a megoldásban is.

És ha nem tudod, hol
találj másfajta embert,

menj olyan helyekre,
ahova egyébként nem.

Ha magániskolában jársz,

menj el a helyi állami iskolába,

vagy a helyi menekülteket
oktató központba.

Vagy esetleg egy irodában dolgozol,

Vedd az új frissdiplomást,
aki nem illik a munkahelyedre,

- mert ilyen voltam én -

és nyiss neki ajtókat,

jelképes értelemben,
mert nem vagyunk áldozatok,

mutass neki lehetőségeket,

mert amikor kinyitod a világodat nekik,

rájössz, hogy neked bejárásod van
olyan ajtókon,

amiknek ők a létezéséről sem tudtak,

és te nem is tudtad,
hogy ők nem tudnak róluk.

Hölgyeim és uraim,

a lehetőségek hiánya problémát
okoz a társadalomban,

főleg a tudatalatti előítéletek miatt.

De mindannyiunknak van lehetősége,
hogy ezt megváltoztassa.

Tudom, hogy rengeteg kihívással
szembesítettem ma önöket,

de egy kis részét vigyék magukkal,
és gondolkodjanak egy kicsit máshogy róla,

mert a sokféleség varázslat.

Bátorítom önöket, hogy
hagyják el eredeti felfogásaikat,

mert fogadok,

hogy jó eséllyel helytelenek.

Köszönöm.

(Taps)